A kötélhúzó kappa - Japán népmese

Valamikor, hajdanában volt egy falu, amelyet egy kisebb folyócska szelt ketté. Lakott ebben a folyóban egy roppant erejéről hírhedt kappa, azaz vízimanó, akinek az volt a szokása, hogy a későn este arrajárókat kötélhúzó-viadalra hívta ki, majd kötélhúzás közben szép lassan, észrevétlen belevonszolta a gyanútlan embereket a folyóba. Történt egy napon, hogy a falu legerősebb legénye, Tagoszaku éppen kissé pityókásan ballagott hazafelé a folyóparton, mikor egyszer csak utána szólt valaki. - Hé, te fickó! Várj csak! Tagoszaku megfordult, de mivel nem látott maga mögött az égvilágon senkit, tovább ballagott. - Hé, fickó! - szólt utána újfent az előbbi hang. A legény megállt, s szemét hunyorgatva a víztükröt fürkészte. Észre is vett a sötét vízben egy nyálkásan csillogó alakot, aki egyenesen feléje úszott. - Vagy úgy! Ez bizonyára a kötélhúzó kappa lesz. No, akkor most megtréfálom egy kicsit, legalább kitisztul a fejem - gondolta, s odaszólt a közeledőnek: - Ó, hát te vagy az, kappa! - No, fickó, gyere, s húzzál velem kötelet! - Nem bánom, felőlem húzhatunk, csak előbb gyere ki a vízből! A kappa kimászott a partra, s akkor látja ám Tagoszaku, hogy alighanem még gyerek lehet, hiszen a derekáig is alig ér. Jókora kötelet tartott a kezében, s annak egyik végét a legény felé nyújtotta. - No, fickó, az lesz a vesztes, aki ezt előbb elengedi, tudod-e? - Persze, hogy tudom, hogyne tudnám! Gyöngécske teremtésnek látszott a kappa, s Tagoszaku biztos volt a maga győzelmében. Igen ám, de amint nekiveselkedett a kötélnek, s húzni kezdte, akkor érezte csak, hogy a kappa rettentően erős. Már majd megszakadt a nagy erőlködéstől, ám a kappának még a szeme sem rebbent. Sőt! Szép lassacskán elkezdte a tagbaszakadt legényt a víz felé vonszolni. - Hű, a mindenit! Erre nem számítottam! A végén még tényleg belerángat a vízbe! - ijedt meg a legény. - Csakhogy elengedni sem merem a kötelet, mert a fene se tudja, hogy akkor mit művel majd velem! Lám-lám, a tréfa egészen komolyra fordult, s ettől úgy elszállt Tagoszaku részegsége, mint a füst! - Nem baj, nincs még veszve semmi! - gondolta. - Többet ésszel, mint erővel! - Ide figyelj, te kappa! Ugyan pihenjünk már egy csöppet! Reggel óta egy falatot sem ettem, s pokolian megéheztem a nagy erőlködésben. Nem bírom már tovább. Várj egy kicsit, amíg hazaszaladok, s bekapok valamit!... - Igaz, ami igaz, üres hassal nem lehet küzdeni. Az éhes ember gyönge, s a gyöngét legyőzni nem dicsőség! Nem bánom, egyél valamit... De várj csak! Majd én megyek, s hozok neked halat - felelte a kappa, s azzal beugrott a folyóba. - Ez az, most kell kereket oldanom! - gondolta a legény. Már éppen indult, amikor a kappa egy óriási ponttyal a kezében fölbukkant. - Hát te meg hová mész? - szólt az elosonni készülő legényre. - Há... há... hát nem azt mondtad, hogy fogsz nekem halat?... Gondoltam, hazaugrok egy lábosért, amiben megfőzzük! - habogott Tagoszaku. - Arra ugyan ne legyen gondod! Ülj csak le oda, ni, aztán figyeld, hogy mit csinálok! - parancsolt rá a kappa, és nekilátott az ételkészítésnek. A ficánkoló pontyot fél kézzel leszorította, a másik kezével meg a fejétől a farkáig végigsimította, mire az mozdulatlanná merevedett. Majd hüvelykujjának hegyes körmével, akárcsak valami késsel, fölbontotta a halat, aztán falatnyi darabokra fölszeletelte, s néhány szempillantás alatt már készen is állt a pompás halastál. - No, egyél, aztán folytassuk a versenyt! - kínálta a legényt. - Köszönöm a szíves invitálást, s bizony elfogadom! - felelte Tagoszaku, és bekapott egy falatot. Ám evés közben így okoskodott: - Ha most egy-kettőre befalom az ételt, mehetek rögtön kötelet húzni, bár egy csöppet sem fűlik hozzá a fogam. Akkor pedig nincs más megoldás, mint hogy lassan kell ennem, olyan lassan, amennyire csak tudok. Jól van, eleszegetek itt virradatig, aztán meg majd csak lesz valahogy... - s hosszasan rágta a falatokat. Rágott csak, rágott ráérős-kényelmesen. A kappa nézte egy darabig a legényt, majd kezdte a türelmét elveszíteni. - Te fickó, mondd csak, miért eszel te ilyen lassan? Nyeljed már egy kicsit tempósabban, aztán menjünk, s folytassuk a viadalt! - Hidd el, én is szeretnék már minél előbb megmérkőzni veled. De, tudod, nekem nem szabad az evést elkapkodnom. - Aztán miért nem? - Mert ha lassan eszem, erősebb leszek. Neked is jobb érzés, ha erős embert győzhetsz le. - Az már igaz. - Tudod, ha gyorsan eszem, a falat is gyorsan átszalad rajtam, és az annyi, mintha nem is ettem volna. Akkor pedig nem tudok kiállni ellened. - Hm! Ebben lehet valami. Nem bánom, egyél hát lassan, de olyan gyorsan, ahogyan csak tudsz! - Eszem már, eszem már! - bólogatott Tagoszaku, aztán mint addig, ráérősen falatozgatott tovább. A kappa csak várta, várta, hogy a legény az evést befejezze. Majd mégiscsak elunta a dolgot, fölállt, s nyugtalanul föl-alá járkált a parton. Közben lassan pirkadni kezdett, s a kappa rájött a csalafintaságra. - Lejárt az időm, kifogtál rajtam! Ezúttal te győztél! - mondta végezetül, majd sarkon fordult, s eltűnt a folyó hullámai közt.

Forrás: Polczer-Porta