Anekdoták Kosztolányi Dezsőről

Kosztolányiról már életében is számos anekdota keringett mind a fővárosban, mind szülőföldjén, a Bácskában. Ezek nem egyszer mulatságos, kedves történetek. közülük kettővel ismerkedhetnek meg e helyütt. Az Anekdoták szemelvények kortárs visszaemlékezésekből.


Nagy Endre: Az irodalom külügyminisztere


A hivatalos fogadóbizottság a pályaudvaron cigarettázva, diskurálgatva várta a külföldi vendégeket, a világ szellemi előljáróit. Egy fiatal magyar író is volt a bizottságban; nem lehet tudni, micsoda szórakozottság, vagy félreértés folytán került oda. Egy diplomata megszólította finoman raccsoló hangján: – Kérlek, most látom, hogy milyen nagy veszteség nekünk annak a szegény Kosztolányi Dezsőnek a betegsége! A fiatal írót meghatotta ez a váratlan helyről érkezett irodalmi érdeklődés és buzgón szólt közbe: – Bizony! A költeményei… a regényei… és azok a remek novellái… A diplomata kelletlenül válaszolta: – No igen… de én erre nem gondoltam, hanem arra, hogy ő kitűnő nyelvismeretével, előkelő modorával és nagyvilági megjelenésével a legalkalmasabb arra, hogy külföldiek előtt a magyar irodalmat reprezentálja. Nézetem szerint ő arra van predesztinálva, hogy Magyarország irodalmi külügyminisztere legyen. A fiatal író nyelt egy nagyot, és egy szót se szólt. Pedig elmondhatta volna, hogy egyszer már volt Kosztolányi Dezső a magyar irodalom külügyminisztere, a PEN Klub elnöke, éspedig az írók egyöntetű akaratából. De akkor épp a hivatalos világ intrikája gáncsolta ki ebből a pozíciójából.

Forrás: Színházi Élet, 1936. szeptember 13-19.


Ráskai Ferenc: Costo


Sok, igen sok szál fűzte a színházhoz Kosztolányi Dezsőt. Hitvest is a színházi világból választott, Harmos Ilonát, a kitűnő drámai művésznőt. Sokat fordított Shakespeare-t és könnyű vígjátékot egyaránt. Regényét, az Édes Annát színpadra vázolta a halála előtti hónapokban és a kidolgozástfeleségére bízta, aki maga is jelesül forgatja a tollat. És sűrűn volt vendége ennek a rovatnak is [a Pesti Hírlap Színház és zene című rovata]. Az volt a kérése, valahányszor külföldi vendégjáték esik valamelyik színházban, ő írhasson. Angolul, franciául, németül tökéletesen tudott. És e kritikái számára idegen hangzású álnevet használt. Nevének első két szótagjából az olasz-latinos hangzású Costo-t hasította ki. A Costo-kritikák remekei voltak ennek a műfajnak. Tömören, csiszoltan, műgonddal, találóan szólt hozzá a darabhoz, szereplőkhöz, noha az esti előadáson látta először az egészet és legtöbbször a darabot is. De készen volt a kritikával mindig, időre. Costo-cikkeket tervezett egyszer a római múzeumok nevezetességeiről is. Együtt mentünk Rómába. Egyik napon a Villa Borghese volt a program. Ennek a múzeumnak a bejáratától folyosó visz egy felülről megvilágított kupoláig. A kupola alatt akkoriban ott állt Apolló szobra. A folyosón csak lassan közeledett hozzá az ember, hogy minél jobban szemügyre vehesse. Kosztolányi még így is elmaradt. Amikor pedig én szinte eltűntem az egyik oldalfolyosón, látom, hogy Kosztolányi már ott áll egészen közel a szoborhoz, és lép hátra, lép előre, forgolódik, míg eltalálta a szobor pózát. Hozzámérte magát Apollóhoz. És, jól emlékszem, jogosnak láttam a hozzámérést. Apollói termete, nemes feje állta a versenyt ott a római fényben. De mennyire! Ennek tíz éve. Nagy-nagy szenvedései között egyik látogatásom alkalmából emlékeztettem őt erre az Apollóval való összemérésre. De megbántam! Elindultak a könnyei és tördelt szavakkal szólt: – Apolló haldoklik, barátom, Apolló a végét járja…

Forrás: Pesti Hírlap, 1936. november 6.