SAMUEL BECKETT - Egy este

A földön feküdt, úgy találtak rá. Senkinek sem hiányzott. Senki sem kereste. Egy öregasszony talált rá. Úgy általánosságban szólva. Olyan régen történt.

Az asszony bóklászott, vadvirágot keresett. Csak sárgát. Csak arra volt szeme, így aztán belebotlott az ott fekvőbe. A férfi arccal a földre borulva, széttárt karokkal feküdt. Az évszak ellenére nagykabát volt rajta. A test takarásában hosszú sor gomb fogta össze végig. Mindenféle formájú és méretű gombok. Függőlegesen viselve a kabát szárnya a földet söpörte. Mintha ez összefüggene. A fej közelében, a földön egy kalap hevert csálén. Egyszerre a karimáján meg a tetején. A fekvő férfi a zöldes kabátban nem volt feltűnő. Távolról a kutató szem csak a fehér fejen akadhatott volna meg. Láthatta már az asszony valahol? Valahol, talpon? Csak lassan. Az asszony feketében volt. Hosszú, fekete szoknyája szegélye a füvön siklott utána. Alkonyodott. Ha most kelet felé venné az útját, árnyéka előtte járna. Hosszú, fekete árnyék. Ideje beterelni a juhokat. De juhok nem voltak. Az asszony egyet se látott. Ha arra téved egy harmadik, csak őket kettejüket látja. Először az öregasszonyt, állva. Aztán, már közelebbről, azt a fekvőt. Mintha ez összefüggene. A néptelen mező. Az öregasszony, feketében, mozdulatlanul. A test a földön, mozdulatlanul. A fekete kar, végén a sárga. A fehér haj a fűben. Az estsötétbe hanyatló kelet. Csak lassan. Az időjárás. Egész nap felhős égbolt, alkonyatig. Nyugat-északnyugatra, már alkonypírban, a nap végül előbukkan. Eső? Pár csepp, ha úgy tetszik. Pár csepp reggel, ha úgy tetszik. Most, befejezni. Olyan régen történt. Az asszony, kényszerûségbõl egész nap odabent, kijön, mikor a nap előbukkan. Sietős léptekkel indul a mezőre. Meglepődve, hogy útközben egy lélekkel sem találkozott, lázasan bóklászni kezd, vadvirágot keres. Lázasan látja, az est hamarosan leszáll. Meglepődve megjegyzi, miért nincs itt ebben az évszakban juhok sokasága. Feketét visel, amióta csak fiatalon megözvegyült. Bóklászik, olyan virágot keres, amilyet ő szeret, a sírjára vinné. Ha a fekete kar vége nem kívánná a sárgát, egy szál se volna. Így viszont a lehető legkevesebb van. Ezen is meglepődik, most már harmadszor, mióta kijött. Mert ebben az évszakban errefelé garmadával nőnek. Öreg barátja, az árnyéka, terhére van. Olyannyira, hogy arccal a nap felé fordul. Ami virág nem esik az útjába, azt oldalazva közelíti. Várja a nap alászálltát, hogy a hosszas alkonyfényben megint szabadon bóklászhasson. Zavarja hosszú, fekete szoknyája surrogása is a füvön. Félig lehunyt szemmel mozog, mintegy a fény delejében. Talán azt mondja magában, sok ennyi meglepetés egyetlen márciusi vagy áprilisi estére. Sehol senki. Egy árva bárány se. Virág is csak elvétve. Zavaró árnyék és surrogás. És mindezt tetőzi a rémület, amikor a lába a testhez ér. Véletlen. Senki sem kereste. Senkinek sem hiányzott. Az egymáshoz érő ruhák feketéje és zöldje. A fehér közelében a pár szál szakajtott virág sárgája. A vén arc a ráesõ fényben. Tableau vivant, ha úgy tetszik. A maga módján. Mostantól minden néma csend. Mindaddig, míg az asszony képtelen mozdulni. A nap végül eltűnik, és vele minden árnyék. Minden árnyék itt. Lassan feketedő alkonyég. Éjszaka, se hold, se csillagok. Mintha mindez összefüggene. De erről ne többet.

Barkóczi András fordítása

Forrás: Samuel Beckett: Előre vaknyugatnak. Válogatott kispróza. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989.