Illyés Gyula: Tavasz elé I., II., III.

A ködből kinyuló havas csucsok,
mint egy veszteglő kikötő -
Ó tél, tünő tél, ömlik már, zuhog,
lapu-illatu az eső.
Lebegnek, tünnek a fehér hegyeknek
vitorlái: nagy út elé lobognak.
Uj tenger jő
sós-édes habjain az illatoknak.

Mit küldesz frissülő szemünk elé,
délszaki kaland, kikelet?
Próféta feje, vagy szörnyetegé
bukkan fel s zeng az ár felett?
Milyen próbákra úszunk az időbe
és mivel térünk ujra kikötőbe,
hegyek, hegyek?
Vagy mit beszél, ha lesz: hirünk vivője?
- - -

Fordul az évad és vele a kor.
Recsegő ágyu, ágyuszó
zajával billen, dől sarkaiból
megint a béna sárgolyó.
Az hallik csak, a fültépő csikorgás -
De hallom én a lélekzetnyi csenddel
a jajduló
zsongást: piheg, feszül megint az ember.

Tavasz, tavasz, ő induló világ,
mit kelt ki belőled a nap?
Európa járdáin, mint a fák,
lombba rémképek bomlanak.
Falvak felett viharra füst gyül
s ha összetorlik s megdörög, belőle
acél szakad -
s ugy vet a nép, hogy maga dől a földbe.
- - -

Szédülve már az örök évszakok
gyors forgószinpada előtt,
egyhelyben állván is próbált hajós,
állom a villogó jövőt.
A földre nézek, e kicsiny miénkre
s talpamba egy nép sulyát gyüjtve-nyomva
gyüjtök erőt,
hogy röpülvén se röpüljünk le róla.

Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 3. szám · / · Illyés Gyula: Tavasz elé