A „Heidenau” lágertől az abdai tömegsírig

RADNÓTI MIKLÓS

Csapody Tamás társadalomkutatónak, a bori zsidó munkaszolgálatosok egykori táborai hûlt helye kutatójának a szándéka – de csupán a szándéka – dicséretes abban az ügyben, amit az elmúlt két szûk esztendőben végzett. Radnóti Miklós meggyilkolása körülményeit körüljáró, inkább bulvárszintû, semmint tudományos értékű publikációi közben valahogy (innen-onnan felcsipegetett) információiból az 1945 után kivégzett hungarista-nyilas vezetõőkeltemetési helyének „kutatójává” avanzsált közíró azonban – a Népszabadság napilapban, illetve az Élet és Irodalom hasábjain közzétett – megnyilatkozásai többet ártottak a pártatlan feltárás ügyének, mint amennyit segítettek úgy a Radnóti-kutatásnak, mint a szélsőjobboldali tevékenységek feldolgozóinak. Csapody publikációs tevékenységében (a bori és abdai eseményeket tárgyaló írásaiban, valamint a rákoskereszturi temetõ 298-as parcellája történetével foglalkozó cikkeiben) mindvégig nyomon követhetõ a felületesség, a tudományos igénytelenség. A „mindent szabad, mert lehet” szemlélete – fõként pedig a kimutatható plagizálás, a mások kutatói és szellemi termékének (vélhetõen törvénysértő) felhasználása elfogadhatatlan. A Radnóti-évet követõen ezeket a jelenségeket, az ellentmondásokat, a tényeket figyelmen kívül hagyó történelemhamisításokat, a kétségtelen plágium bizonytékait mutatjuk be – jellemzõ kordokumentumként.

A budapesti Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézet munkatársaként bemutatkozott Csapody – ténylegesen az Intézet bioetikai kutatócsoportjához tartozó – szociológus 2007-ben, számos politikus, történész és újságíró látogatása, valamint a „Ki menti meg Wass Albert lelkét?”, illetve a „Wass Albert és Radnóti Miklós a második világháborúban” című dolgozataim közzététele után keresett fel lakásomon. Közölte: 1944-ben a bori lágerekbe hurcolt zsidó munkaszolgálatosok sorsáról szeretne tanulmányt írni, és e tevékenységéhez kéri a segítségemet, remélve, hogy a Hungarista Mozgalom Hírszolgálata utolsó vezetőjeként talán lehetnek olyan információim, melyeket hasznosíthat a tervezett értekezésében. A jegyzeteket és hangfelvételeket készített „kutató” ígéretet tett arra vonatkozóan is, hogy az elkészült tanulmányt annak megjelentetése elõtt ismerteti velem.

Az újdonságnak nem számító: különböző fórumokon közzétett, az egykori bori lágerek helyén – kutatói tevékenységeknek feltüntetett – kirándulásairól készített fényképfelvételei bemutatása mellett Csapody Tamás ugyan említést tett arról is, hogy szerb levéltárakban próbálkozott információkhoz jutni Radnótit illetõen, de konkrétan mindössze egyetlen, dokumentumnak nevezett fénymásolatot mutatott be. A Rákoskeresztúri Új Köztemetõ (RUK) félhivatalos feljegyzését arról, hogy a költõ állítólagos gyilkosait – a kivégzett Asztalos Ferencet, Szokolits Ferencet, Tálas Andrást, Juhász Pált, Katz Józsefet és Sisák Györgyöt – a jelenlegi 298-as parcella területén temették el. Azonban e „dokumentum” is ellentmondásos adatokat tartalmazott, elsõsorban Sisák György és Katz József vonatkozásában: az utóbbi két kivégzett neveit ugyanis csak a Kõtelepi Lajos illetve Borosházi Tivadar által közzétett „Kivégzettek névsora 1947” címû összeállítás említi – a RUK temetõi főkönyvében nem találhatók rájuk vonatkozó utalások.

Tálas András néhai õrmester hozzátartozóival történt telefonbeszélgetés (2007. július 11.), továbbá az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 2. 1. X/37. sz. aktájának tartalma és az „Az igazságszolgáltatás történetéhez” címmel megjelent összeállítás IV. kötete (134-135. old.) ha lehet, csak fokozta a Radnóti-ügyben, illetve a gyilkosok tekintetében tapasztalható történelmi homályt…

„OLY KORBAN ÉLTEM ÉN E FÖLDÖN…”
1943 tavaszán a hitleri Harmadik Birodalom szempontjából mindinkább roszabbra fordult a helyzet… Elvesztették a sztálingrádi csatát, összeomlott az észak-afrikai front, a szovjet Vörös Hadsereg fokozatosan szorította ki az addig legyõzhetetlennek hitt Wehrmacht-hadosztályokat a Szovjetúnió területérõl. A német hadvezetésnek egyre nagyobb gondot okozott a háború folytatásához szükséges nyersanyagok beszerzése, annak ellenére is, hogy a szövetséges államok (Románia, Szlovákia és Magyarország) teljes mértékben kiszolgálták a Harmadik Birodalom igényeit. A németországi üzemek, gyárak egyik legfontosabb anyagát, a rezet, a Belgrádtól mintegy kétszáz kilométer távolságban lévõ bori bányákból szerezték be – ahol 1943 elsõ negyedévére már krónikussá vált a munkaerõhiány. A nürnbergi per aktáiban található Gerhard Frank feljegyzéseiben olvasható: 13 ezer emberre volt szükség Bor zavartalan mûködtetéséhez, de a jelzett idõszakban csak 3000 kényszermunkás állt az Organisation Todt rendelkezésére. – Albert Speer (az Organisation Todt főrészvényese) a szerbeket és a bolgárokat már megbízhatatlannak tartotta, a jugoszláviai zsidók majdnem egészét már az elõzõ évben elpusztították, így a fegyverkezésért is felelõs fő náci arra a következtetésre jutott, hogy a magyar munkaszolgálatosokkal lehetne pótolni a hiányzó munkaerőt.

A terv megvalósítása érdekében a bori német főparancsnok kapcsolatba lépett a Birodalom budapesti nagykövetével, Dietrich von Jagow SS-Obergruppenführerrel, aki közölte vele, hogy számára nem okoz különösebb gondot a deportálások elrendeléséhez megnyerni a befolyásos emberek – elsõsorban a Magyar Királyi Honvédség – támogatását, hiszen a diplomáciai testület elõtt ismert volt a németbarát katonatisztek névsora.
A tervet ellenzõ Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter 1943. június 8-án lemondott tisztségérõl, utódja, Csatay Lajos vezérezredes, az új honvédelmi miniszter – Kállay Miklós miniszterelnök, Bornemissza Géza iparügyi miniszter, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó, Szombathelyi Ferenc vezérezredes (VK-főnök) és Ruszkiczay-Rüdiger honvédelmi miniszterhelyettes támogató hozzájárulásaival – elsõőszállítmányként megadta az engedélyt 6000 magyarországi és észak-erdélyi munkaszolgálatos kiküldéséhez, magyar katonai irányítás alatt…

A munkaszolgálatosok által elvégzett tevékenységért – így rögzítette a Harmadik Birodalommal kötött 11470. eln. KMOF-1943. számú honvédelmi minisztériumi rendelet – Magyarország cserébe 100 tonna ércet kap, olyan minõségben, hogy annak legalább harminc százaléka a magyar öntödékben is felhasználható rezet tartalmazzon.

A Magyar Királyi Csendõrség közremûködésével Szeged, Páhi, Tasnád, Szentkirályszabadja, Székesfehérvár és Zombor-Bükkszállás térségében állították fel azokat a központokat, ahová Magyarország illetve Észak-Erdély minden körzetébõl behívóparanccsal rendelték a munkaszolgálatosokat (így a Glatter-Radnóczi-Radnóti neveket használó katolizált költőt is).
A zsidók sárga csillagot, a keresztény hitre tért izaeliták, a Jehova Tanúi felekezethez tartozók, valamint a politikai szempontból megbízhatatlan személyek fehér karszalagot kaptak a formaruházatra – így indult el a menet Bor irányába.

Az alakulatok többségét Prahovóig a magyar, onnan a német fél fizette. Az öt nagy és tíz kisebb táborban sínylõdött, Radnóti mellett, egy egész sor ismert személyiség: Lukács László, Kardos G. György, Keszi Imre, Lehel György, Tardos Béla, Szalai Sándor, Keleti László, Nóti Károly, valamint Zoltán László és Rubányi Pál, az orvostudományok kiváló mûvelõi.

A Berlin, München, Bregenz, Graz, Heidenau, Innsbruck, Voralberg, Wien, Dresden és a Westfalen elevezésû táborok élén magyar parancsnokok álltak – közöttük is Balogh András alezredes, akit késõbb (az elnézõbb magatartása miatt) Marányi Ede alezredes váltott fel a fõparancsnoki beosztásban. Ez utóbbi a különleges kegyetlenségérõl volt ismert alárendeltjei körében. A keretlegények között mindössze hárman voltak hivatásos katonák, a többiek karpaszományos tisztekbõl, polgári foglalkozásukat tekintve tanítókból, hivatalnokokból, vasutasokból és rendõrökbõl verbuválódtak.

A fentieket követõ nagyobb létszámú munkaszolgálatos alakulat Magyarország német megszállása után, 1944. március 30-án került Borba: a Honvédelmi Minisztérium Borsányi Julián alezredes (a háború utáni nyilas emigráció, a Szabad Európa Rádió híres „Bell ezredese” és a Hungarista Mozgalom Hírszolgálata munkatársa) útján újabb 3000 munkaszolgálatost ajánlott fel a németeknek. Március 19-ét követően, de még Szálasi Ferenc hatalomátvételét megelőzően, 14 sárgacsillagos és fehér karszalagos századot szállítottak az Organisation Todt rendelkezésére – de a Borsányi aláírásával megkötött ület ellentételezéséül a német parancsnokság már csupán csak ipari termékekkel, fizetett az emberkereskedőknek.

A magyar fõparancsnokság teljes mértékben szabadkezet adott a keretlegénységnek a fegyelmezésben – így a munkaszolgálatosokkal történt kegyetlen bánásmód általánossá vált a magyar irányítású táborokban. Nemcsak kínozták, hanem meg is lopták az alárendeltségükhöz tartozott rabszolgákat. Hogy mindehhez a törvényesség látszatát keltsék, úgynevezett hadbíróságokat állítottak fel a táborok területén – az ilyen ad hoc „bíróságok” egy-egy esetben (mert a munkaszolgálatos „katona”, úgymond, nem rázta ki a pokrócát, vagy nem mosta el csajkáját) 50-60 embert kötöttek ki, botoztak meg…, a szökés kísérletét is halállal büntették ezeken a helyeken.)
Az Országos Magyar Zsidó Segítő Akció többször is küldött csomagot a Borban sínylõdõknek, de ezeket a küldeményeket – Randolph L. Braham leírása szerint – egy kivételével sohasem kapták meg a munkaszolgálatosok.

A hadi-helyzet romlása miatt a német hadvezetés 1944 augusztusában úgy döntött, hogy kiürítik a Bor és Zagubica körzetében létesített táborokat: az életben maradtakat a Berlin lágerba terelték, és e helyrõl indították õket vissza, Magyarország irányába.

Belgrádot a szomorú menet Zagubica-Perovac-Malakrsna-Szendrő útvonalon érte el – a kíséretet kb. 100 magyar nemzetiségû keretlegény és a népi németekből álló fekete egyenruhás DM (Deutsche Miliz)-alakulatok képezték, ezek, még szerb területen, 700-1200 embert öltek meg… A menetet Mohácsnál vették át ismét a magyar katonai szervek, akik végül október 12-én érkeztek meg Bajára.

1944. október 16. után a munkaszolgálatosok helyzete tovább romlott… Bajáról elõször Bonyhádra, majd Szentkirályszabadjára irányították õket. A hungarista állam Honvédelmi Minisztériuma, amely a VKF különbözõ osztályait is egy parancsnokság alá rendelte, 950. M. 42 / 1944. számú utasítása szerint újabb századokat kellett szervezni a Nagynémet Birodalomban végzett munkára…
A hírhedt halálmenet – soraikban dr. Radnóti Miklós költõvel – november elején indult Veszprém-Gyõr útvonalon Mosonmagyaróvár irányába. Az indulás elõtt Marányi alezredes parancsba adta, hogy a lemaradókat kényszeríteni kell a menetelésre, aki szökni próbál vagy ellenszegül, azt agyon kell lõni.

A betegeket és a járóképteleneket, miután Zurndorfnál a munkaképeseknek nyilvánítottakat átadták a német hatóságoknak, Gyõrbe vitték… ám ezen a helyen egyetlen kórház, egyetlen orvos sem akadt, akik ápolásban részesítette volna õket – így Marányi alezredes utasítására Tálas õrmester irányításával likvidálták a németek által át nem vett csoport 22 tagját.

Radnóti Miklóst és 21 sorstársát Gyõrhöz közel – Abdánál –, ingoványos területen, egy bombatölcsérben (mások szerint: elõre megásott gödörbe) lövette bele Tálas András.
Földi maradványaikat a szovjet megszállás második évében, 1946 nyarán találták meg, majd helyezték „örök nyugalomba” az egyik győri temetõben – Radnóti Miklós feltételezett holttestét a helyi izraelita (!) temetőben földelve el…

2010.03.04.

Szemenyei-Kiss Tamás (1945, Budapest – Szeghalom – Düsseldorf – Budapes)t