Bocskor, csizma, paduka - kalandozás a lábbeli körül

A Néprajzi Múzeum utolsó időszaki kiállítását 2017. november 30-ig lehet megtekinteni. A nagyon gazdag anyag kurátorai: Fülöp Hajnalka, Katona Edit, Kerezsi Ágnes és Sedlmayer Krisztina. Az utóbbi kétszáz év jellegzetes és különleges lábbelije közül válogatták össze az anyagot, amely komoly munkát adott a restaurátoroknak is, hiszen használt holmit állítottak ki a vitrinekben.

A tárlat főszereplői a Kárpát-medencei népek, de megtalálhatók más európai kultúrák, valamint a földrajzilag távoli népek ünnepi és hétköznapi viseletei is - a mezítlábasság utáni korszakból. Idő- és térbeli változatosságukat meghatározta az éghajlat, a vallás, az életmód, az életkor, a nem vagy az alkalom. A középkori szenteket kivétel nélkül mezítláb ábrázolták. Cipőt az alázatos nép nem hordott, a templomba a muzulmánok ma is cipő nélkül lépnek be, még lábat is mosnak.

Az egyik legkülönösebb darab a paduka. A keleti népek, elsősorban indiaiak lábbelije csupán (fa)talpból áll, az elején a két nagylábujj közé fogott gombbal. Még különösebb, hogy a talp alatt, elején és végén - a társadalmi rangtól függően - magasabb vagy alacsonyabb emelvény van. A szolgálók lényegesen alacsonyabb talpon tipegtek, mint uraik. Anyagi helyzettől függően csont- vagy gyöngyház-berakásokkal díszítették. A kínai és a japán lányok annál elegánsabbaknak számítottak, minél kisebb a lábuk. Ezért gyerekkoruktól kezdve megnyomorították a lábukat, túl kicsi cipőbe szorították, amit éjszaka az ágyban is kellett viselniük. Ebben aztán nemigen lehetett szaladgálni, legfeljebb tipegni.
Fontak sarut, papucsot gyékényből, szalmából, bőrből, fakéregből. A fakérget nedvesen tették a lábra, hogy felvegye a formáját, majd ott kényelmesre szilárdult. Afrikában a saru felsőrészét gyöngyökkel varrták ki. Merev fapapucsot nemcsak a hollandok viseltek, hanem a muszlim nők, sőt egyes vidékeken a magyarok is. Egy igen kivételes, mondhatni gusztustalan alkalmi darab az ausztrál őslakosok által használt vérbosszú-papucs. Tollakból, hajból, szőrből készült, emberi vérrel megszilárdított lábbeli, amelyet törzsi leszámolásnál viseltek, nehogy a meztelen  lábnyomból következtetni lehessen az elkövető kilétére. Ebben nesztelenül lehetett lopakodni.
A bocskor számtalan változata régóta ismert mindenféle kivitelben. Lehetett bőrből és vászonból, esetleg bundás változatban, akadt megkötős vagy papucs-szerű, érhetett akár lábszárközépig is. Elsősorban a parasztok hordták.
A szandált a meleg éghajlatú országokban vagy nyáron viselik. Eritreiában a fröccsöntött műanyag szandált az 1993-as szabadságharcban a katonák hordták. Köztéri szobor örökíti meg a fémcsatos műanyag szandált.
A hatalmas posztó mamuszt a cipőre húzták a hidegben dolgozók. Az idősebbek talán még emlékeznek rá, hogy télen a villamosvezetők Budapesten is hordták.

A csizmák szintén nagy változatosságot mutatnak. Látunk gazdagon festett és hímzett bőrcsizmákat a magyarok lakta vidékekről. Eleinte nem különböztették meg a jobb- és ballábat, „egy kaptafára készültek" - innen származik a mondás. A láb feltörése ellen kapcát hordtak, vagy szalmával, szénával bélelték ki a csizmát, amikor még nem kötöttek zoknit az asszonyok. Különös lábbeli a magyar halbőrcsizma, az északi népeknél a fókabőr- és a rénszarvas csizma. Érdekes itt a szánhúzó kutyák négy lábára húzott szőrös csizmácska. Mongóliában a csizmatalpon is szőrös bunda volt. 
A modern topánkák már gyakran testre/lábra szabottak. Mást viseltek a templomba, az esküvőre és a hétköznapokra - ha tellett. Vannak díszes báli, ünnepi darabok és egyszerű napi cipők. Koronként változó nőknél a magas- vagy az alacsony sarok divatja, a férfiaknál csizma helyett a kényelmesebb félcipő.
A kiállítás 800 négyzetméteren mutatja be a lábbelik történetének utolsó kétszáz évét. Roppant érdekes tanulságokkal és a divat szeszélyes változásaival ismerteti meg a látogatókat.
Dobi Ildikó - EuroAstra