SHAKESPEARE SZONETTEK a szerelemről... 12.

106. William Shakespeare: CVl. szonett

Ha nézem a múlt krónikáiban
Drága hősök s holt dámák képeit
S hogy a szép, ó rím szépségittasan
Gyönyörű lényükkel hogy kérkedik:
Az édes szépség, kéz, láb, fej, szem, arc
E dús tárlata mind arra mutat,
Hogy antik toll oly szépet akart
Festeni, mint amilyen ma te vagy.
Korunkról jósolt tehát toll s ecset
S rólad, te, előzetes látomás,
És mert csak sejtő szem idézhetett,
Dicsőítésed nem teljes varázs.
És mi, kiknek megadatott élni?
Szemünk ámul, és nincs nyelvünk dicsérni.


107. William Shakespeare: CVlI. szonett

Se saját rémem, sem a nagy világ
Jós lelke, mely a jövőt kémleli,
Nem jelzi szerelmem lejáratát,
Mint büntetést, mit törvény szabna ki.
A földi Hold megélte elfogyását,
S nevetnek már a búsult augurok;
Mi kétes volt, erői koronázzák,
S a béke örök pálmaként ragyog.
Most, hogy balzsamot permetez a kor,
Frissül szerelmem, s hátrál a Halál:
Bamba s néma hordákra rátipor,
De szegény rímem győzve ellenáll,
S akkor is őrzi emléked, mikor
Érc-sír s zsarnok-sisakdísz puszta por.


108. William Shakespeare: CVlII. szonett

Van új az agyban, amit toll leírhat
S mintádra nem formált hű szellemem?
Van új szó, új tétel, mutatni, mily nagy
Benned a kincs s bennem a szerelem?
Nincs, édes fiú; ahogy a pap misézik,
Mondom mégis az örök szöveget:
Én s te: nem látom réginek a régit:
Mint először volt, oly szent szép neved.
Friss díszében az örök szerelem
Nem méri az évek súlyát, porát,
Nem hisz az arc sorsos redőiben
S ifjú apródnak tudja vén korát.
Mert vágya rügyét látja ma is ott,
Hol idő s külszín csak romot hagyott.


109. William Shakespeare: CIX. szonett

Ó, ne mondd szívem hamisnak, barátom,
Bár - távol - hűlni látszott a tüzem!
Olyan könnyű magamtól volna válnom,
Mint lelkemtől, mely kebledben pihen:
Szerelmem fészkében; megyek, búcsúzom,
S mint az utazó, megint megjövök,
Kellő időre, nem változva, s úgy, hogy
Foltjaimra magam hozok vizet.
Ne hidd, legyek bár hódolt terepe
Minden bűnnek, amely vívja a vért,
Ne higgy olyan őrültnek, hogy a te
Kincsözönöd eldobom semmiért;
Semmi nélküled e nagy egyetem,
Rózsám; s ha benne: te vagy mindenem.


110. William Shakespeare: CX. szonett

Ó, jaj, igaz: sokfele kóboroltam,
Játszottam rongy bohóc-szerepemet,
Elmém mocskoltam, kincsem tékozoltam,
Ütöttem új vággyal vén sebeket.
Nagyon igaz: félve s morogva néztem
Az igazságra; de, egy a hitem,
Szívem megifjult a sok tévedésben,
S csapdáim mondják, mily kincs vagy nekem.
Mindez múlt már. S örökre esküszöm:
Régi barátot próbálni soha
Étvágyam új próbákra nem űzöm,
Terád vágyom csak, szerelem ura.
Üdvözülj hát, Isten után egem,
Legtisztább, legszeretőbb kebleden.


Forrás: Gondolkodó