A 4 legszörnyűbb módszer, ahogyan kínozták a nőket

A szépségért minden korban meg kellett szenvedni. De érdekes módon valamiért mindig csak a nőknek.

A nők hihetetlen kényelmetlenségek, sőt fájdalmak eltűrésére is hajlandók, ha úgy vélik, ezzel az aktuális divatot követik. Ugyanakkor ha végigtekintünk a női divat történetén, láthatjuk, hogy ezeknek a nemritkán pokoli kínokat okozó ruhadaraboknak van egy közös jellemzőjük: viselőjüket megfosztják a mozgás szabadságától, ezzel is hangsúlyozva nemcsak társadalmi, politikai, anyagi, hanem fizikai alávetettségüket is a kényelmes öltözékükben magabiztosan mozgó férfiaknak.

Krinolin

A „világ legkényelmetlenebb szoknyája” kitüntető címre joggal számot tartó krinolinról számtalan képet láthatunk a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum február végéig nyitva tartó kiállításán, amelynek címe Fardagály és kámvás rokolya – 19. századi divatképek. A múzeum tekintélyes divatképgyűjteményének jóvoltából a 19. század közepétől 60 éven keresztül követhetjük nyomon a divat változását, így megtudhatjuk, mikor viselték a magyar úrinők a „kámvás rokolyát”, vagyis a krinolint, és a „fardagályt”, azaz a turnűrt.

Magyarországon a reformkor idején jelentek meg azok a folyóiratok, amelyek divatkép-mellékleteikkel a nőolvasók érdeklődését igyekeztek felkelteni. A 19. század közepétől ezekből a többnyire színes képekből tanulmányozhatták a hölgyek a legújabb divatirányzatokat, és azt is, hol lehet megvásárolni a csodálatos ruhakölteményeket és kiegészítőket. Ezek a mellékletek ugyanis egyben kitűnő reklámok is voltak, néha még a fodrász elérhetősége is szerepelt rajtuk.

A krinolin azonban ennél jóval korábban bukkant fel először, egészen pontosan a spanyol királyi udvarban, a 16. században, és innen indult el három évszázadon át tartó diadalmenete. A szoknyát meglehetősen bonyolult szerkezet merevítette kosár formájúra. A rácsok kezdetben csontból vagy fából készültek, később pedig acélból és lószőrből. Velázquez festményei hűen ábrázolják, a nemes spanyol hölgyek milyen extremitásokra hajlottak, ha divatról volt szó. Idővel a krinolin elöl-hátul lelapult, viszont kétoldalt kibővült, olyan ovál alakú szoknyát eredményezve, amellyel még a korábbinál is bonyolultabb feladat volt átsétálni az ajtón. Különösebben élénk fantázia nélkül is elképzelhetjük, milyen nehezen tudtak felöltözni, lépcsőn járni vagy leülni a krinolinba bújtatott nők. Mivel a „kámvás rokolya” térhódítása idején a testi higiénia is meglehetős hanyatlásnak indult, jobb nem belegondolni, mi rejtőzött a kívülről pompás látványt nyújtó szoknyák alatt.

Turnűr

A krinolint az 1800-as évek vége felé a turnűr váltotta fel. A megfelelő „fardagály” kialakításához itt is egy szoknya alatt rejtőző szerkezetre volt szükség, amely hátul megemelte a textilt annyira, hogy ne csússzon az egész ruhadarab a földön. A találmány célja ugyanaz volt, mint a krinoliné: karcsúbbnak láttatni a derekat, és hangsúlyozni a mellet. Megint csak könnyű elképzelni, milyen nehezen tudott mozogni, leülni, felállni a nő egy ilyen öltözékben, és a fenekén cipelt pluszsúly mennyire tönkretette a hátát.

Fűző

A női test egészségére a legnagyobb veszélyt a fűző jelentette, amely a 16. században kezdte megkeseríteni viselőinek életét, és egészen az első világháború utánig szilárdan tartotta pozícióit. Tervezőit ugyanaz a megfontolás vezette, mint a széles szoknyák és kebelmutogató ruhák kitalálóit: azt a homokóra-vonalat kívánták elérni, amely a férfiak számára legvonzóbb mell-derék-csípő arányt jelenti. A viktoriánus korban a nők kivetették egy-két bordájukat, hogy a derekukat minél karcsúbbra be lehessen fűzni.

Hogy mennyire összenyomorította a belső szerveket a szorosra húzott fűző, azt jól bizonyítja például Scarlett O’Hara esete, akinek az Elfújta a szél egyik jelenetében 20 hüvelykre, azaz 51 centire fűzik be a derekát. Ez akkor is borzasztóan kevés, ha meggondoljuk, hogy akkoriban az emberek jóval alacsonyabbak voltak, és egy 160 centis nőnek nyilvánvalóan karcsúbb a dereka, mint egy 180 centisnek.

Telitalpú cipő

A manapság csak patacipőként emlegetett lábbelik többször is divatba jöttek a történelem folyamán. A legrégebbi példát erre az ókori görög színházak színészei szolgáltatták: a legfontosabb szereplők lábára mindig ilyen cipő került, hogy kiemelje őket a többiek közül, és láthatóvá tegye a leghátsó sorban ülő nézők számára is. Kínában ugyancsak hordtak ilyen cipőt, szintén viselőjének rangját hangsúlyozandó.

A telitalpú cipők modern változatai a 30-as és a 40-es években bukkantak fel, de népszerűségüket hamar elveszítették, mígnem az 1990-es években újra hódítani kezdtek, főleg az ABBA jóvoltából a szórakoztatóiparban. A neves angol designer, Vivienne Westwood az 1990-es évek elején rendkívül magas és teljességgel hordhatatlan platformcipőt tervezett. A lábbeli veszélyessége egyértelművé vált, amikor egy divatbemutatón Naomi Campbell megbotlott benne, és majdnem a nyakát törte.

Forrás: Ötvenentúl.hu