Hát kend mitől fél? - Japán népmese

Réges-régen valahol a hegyek között élt egy öregember. Magányosan éldegélt és igen szűkösen, szinte nem volt egyebe, mint a rajta lévő toldott-foldott ruha. Egy fagyos, hideg napon éppen üldögélt a tűzhely mellett, s elmélázva bámulta a lángokat, mikor az ajtón kopogtatott valaki: - Kérem szépen! - Hát ez meg ki lehet? - morfondírozott az öreg, majd fölállt, s kiment ajtót nyitni. Egy fiatal lány állt előtte, aki olyan szép volt, amilyet keresve se találna az ember ilyen eldugott, isten háta mögötti vidéken. - Nagyon hideg van idekint, bácsika! Engedje meg, hogy egy kicsit megmelegedjem! - kérte a lány, azzal belépett a házba, s leült a tűzhely mellé. Az öregember visszatelepedett a helyére, szemközt a lánnyal. A parazsat kotorászta, s lopva, a szeme sarkából oda-odapillantott a vendégére. - Nahát, milyen furcsa! Hogyan tévedhetett egy ilyen ritka szép lány épp az én viskómba? - dünnyögte az öreg zavarában, miközben a tűz fölött, a szolgafán lógó hasas kannából forró vizet merített. - Nesze lányom! Igyál legalább egy jó forró teát! Látod, milyen rozoga viskóban lakom, nincsen semmi másom, amivel megkínálhatnálak. A lány szendén pislogva kortyolgatta a teát. - Bizony bátor teremtés lehetsz, ha ilyen ember nem járta helyre egy szál magadban elmerészkedtél! Mondd csak, lányom, hát nem félsz a világon semmitől? - kérdezte puhatolózva az öreg. - Hogy félek-e? Hát... csak egyetlen dolog van, amit nem szeretek, mégpedig a dohány. Azt ki nem állhatom! - felelte a lány nemtörődöm hangon, mintha oda se figyelne. - No, ez se közönséges teremtés! - gondolta az öreg, miközben gyanakodva fürkészte a vendég arcát. - No és kend, bácsika! Hát kend fél-e valamitől? - Hogy én? Hát én bizony... - kezdte az öreg lassan, mint aki komolyan fontolgatja, mit is feleljen -, rettegek az aranytalléroktól. Magad is láthatod, milyen nyomorúságosan élek, mégis óvakodom tőlük. No, kimegyek, hozok egy kis fát a tűzre... - tette hozzá, azzal fölállt és kiment. Kint aztán sebtében összekapkodta a dohányt, ami az eresz alatt száradt, majd a tűzifával együtt felnyalábolta, s becipelte a házba, úgy téve, mintha mi sem történt volna. A dohányt a fával együtt a tűzre vetette, ő maga meg kirohant, vissza se nézett. Ám kívülről az ajtót jó szorosan betámasztotta. - Jaj, jaj, jaj! Megfúlok! - hallatszott bentről, mintha valaki a földön fetrengve szűkölne. - Segítség! - üvöltötte a hang, s egy súlyos test újra meg újra nekivetődött az ajtónak. Az öregember tartotta kívülről, ahogyan csak bírta, ám végül az ajtó kifordult a sarkából, s a házból egy nagy, bozontos farkú tanuki, azaz nyestkutya rontott ki. A rákövetkező napon is kemény hideg volt. Az öregember gondosan bereteszelte az ajtót, s megszokott helyén, a tűzhely mellett teázgatott. - Hé, öreg! Most aztán megkeserülöd! Megbosszulom rajtad, hogy tegnap úgy elbántál velem - ordította kint egy öblös, mély hang, majd kisvártatva potyogni kezdett valami föntről, a nádtető füstnyílásából. Az öregember kezét az arca elé kapva fölnézett, s látja ám, hogy aranytallérok esnek. - Na, öreg! Magadra vess érte! - hallatszott a kárörvendő hang a tetőről. - Jaj, jaj! Istenem, megöl az arany! Bocsáss meg, gonosz voltam hozzád! - siránkozott az öreg színlelt hangon, s mint aki igencsak szenved, levetette magát a földre. Erre még több arany hullott alá, majd egyszer csak abbamaradt. Az öregember várt egy kis ideig, aztán négykézláb mászva összeszedegette a rengeteg aranytallért. - Meglehet, hogy hamis, s ha rásüt a fölkelő nap, mind visszaváltozik falevéllé - gondolta, s másnap reggel kihordta a tallérokat a napfényre. De amint remélte, a pénz mégiscsak igazi arany volt. Nem kellett hát többé szűkölködnie, egy csapásra gazdag ember vált belőle

Forrás: Poczer-Porta