Füst Milán: Halotti zsoltár

Hagytatok meghalni engem,
Nem hallottátok esdekelő szavam,
Nem fogtátok meg a fuldokoló kezét
Ó nem vettétek kézbe haldokló szívem

1. Ellenségeimnek öröme
Beteljesedék én rajtam Uram.
Lehúnytam a szememet s reámjönnek haragosaim.
S amiért mozdúlni többé nem tudok:
Tebeléd vetettem immár minden bizodalmamat.

2. Védj meg engemet Uram,
S magános lelkemet kezénél vezesd Te
A vak úton, melyen eddig nem járt még soha
S szent lehelleteddel Te védd meg őt
A nyüzsgő lelkek ártalmaitól is.

3. Ó hogy virúlt a világ, mikor elmentem
Be jó volt megösmerni csodáit,
Be jó volt megnézni, milyen a jég,
Milyen a hó, milyenek a fák és hegyek.

4. Minden él, csak én, csak én
Várom a sötétben vezető jó Kezed,
Ne szeresd őket, kik nevetnek káromon
S kik rossz hírem terjesztik, hogy semmire se vittem.

5. Ki gyűlölöd ellenségeimet s szereted barátaimat,
Ó mint szeretlek én tégedet Uram.
Rossz volt ez az élet, de jő egy jobb reménység:
Jóság és barátság talán visszatérnek,
S talán átölel az égi szerelem.

6. Itt fekszem önző most, ki tévedtem sokat
Sok mindent műveltem sírva és kacagva,
S némák az én társaim, kik mondtak sok bolondot
S meghatottak ők, kik rosszúl perlekedének:
Facta hominum! - tudja a temető!

Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 12. szám