Halász Gábor: MAGYAR ÁLMODÓK

1883-84-ben kócos fejű, divatos franciás szakállukkal öreget mutató, mégis gyerekifjak gyűlnek össze Pesten, komoly, jegyzőkönyvekben megörökített ülésekre, hogy szenvedélyesen megvitassák a kor kiélesedő kérdéseit. Apáik még politikusok, ők nemzetgazdák, azok a szabadelvűség külsőleges diadalainak örvendeznek, ők a belső vereséget látják. Az illúziók nagy dáridója után ők az első kiábrándultak és kételkedők; valóságérzékük szociális reformot kíván, Le Playt emlegetik elsőként nálunk, aki maga is a teoretizálásból a realitás síkjára vitte át a szociális kérdést, Albert de Mun keresztyén szolidaritása érdekli őket, amerikai példák, gyárlátogatások tanulságai. Mindebben még semmi meglepő nem volna, hisz ezekben az években Moszkvától Londonig mindenütt realista fiúk kerülnek szembe a politikai álmokba merült apákkal. Ami meglepő, és a képet sajátosan magyarrá teszi, hogy ez a pesti "intelligentsia" arisztokrata fiúkból áll, csak bálványozott vezérük polgár, ha családja régiségben versenyez is az övékkel. Az írónak és társadalmi reformernek készülő Justh Zsigmond viszi bele barátait, a Széchenyi, Mailáth, Szapáry, Zichy, Batthyány, Teleki, Keglevich stb. grófokat egy ilyen angol mintájú vitakör megalapításába, hogy könyvekről, témákról vitatkozva készüljenek fel a jövendő feladatra, amit Justh érzése szerint nekik, a vezető réteg fiainak kell megoldaniok. A fiatal vezér az igazi reformerek ösztönével baráti társaságokban a személyes befolyásolás, meggyőzés eszközeivel akarja a javító törekvéseket kicsíráztatni, megértve, hogy a reform lényege a kevesek belső megújulása.

Jövendő főrendek és országnagyok szerezhetnek e baráti eszmecserékben életreszóló, esetleg hazájuk sorsára döntő benyomást. Hacsak - és itt válik a kép véglegesen magyarrá - a kísérlet meg nem törik, az energiák ki nem lobbannak a körülmények, a megszokás, az egyéni gyengeségek folytán, és a valóságra esküvőkből éppen a valóság erejénél fogva nem válnak a rutinba, a dolgok megszokott menetébe beletörődők, a lázadókból tehetetlen különcök, elbukó magányosok, magyar álmodók. Justhra jellemző, hogy szívéhez legközelebb ezek a fáradt, kifinomult lelkek állanak, kik látják a jót, de erejük nincs a megvalósításra. Mélységes rokonság, az igazi energia hiánya fűzi őt hozzájuk, meg az analitikus érdeklődés, mert hiszen kallódásukban érdekesebbek, mint a sikeresek. A reformer csalódásából így húz hasznot a regény- és naplóíró.

Az egyik kedvenc Keglevich Imre, "egyike a legérdekesebbeknek a rising generation-ban" - írja róla naplójában. Szokatlanul magas, előrehajlott termetű, beesett, gyenge mellű fiú. Száján ironikus mosoly, de a szem cáfol, és rejtett jóságról beszél. Apja a nagyvonalú intendáns, aki a nagyúr régi művészetpártolását természetesen, fennakadás nélkül éli tovább a modernizált formában. A fiú már ideggyenge, tépelődő észlény, célját, pályáját illetően határozatlan. Az ellenszenvében biztos; nem akarja a szokványos utat folytatni, ami a magyar mágnásfiú előtt nyitva áll, de hogy kezdjen a máshoz, maga sem tudja. Justh egy alkalommal megkérdi tőle: mit írjon meg regényében a magyar társaságról. "Annak a fiatal óriásnak típusát", feleli, "kit a körülmények láncolnak le, kit a magyar előítéletek s hibák tesznek tönkre, s így ezáltal nem érvényesítheti magát". Természetesen önmagára gondolt. Máskor a kistapolcsányi parkban beszélget az éjszakába nyúlóan a két ifjú barát; hogy nyerhetnék meg az embereket eszméiknek? Justhnak a barátja szerint könnyebb a dolga, mert céljai elsősorban irodalmiak, és a közönségre számíthat, de ő, kinek a szociális kérdés a talaja, egyedül áll. Hol kezdje el a munkát? Tökéletes szabadságra, és legalább 100 ezer forint évi jövedelemre volna szüksége, hogy terveit megvalósíthassa. Valami nagyarányú társadalmi kísérlet lebeghetett a fiatal arisztokrata szeme előtt, későbbi életében legalább különös módon keveredik a nagyvonalú elhatározás és a tehetetlen akarat. Birtokot bérel Albániában, magyar parasztokat telepít át, hogy mint egy mintafarmon életbe ültesse gazdasági elgondolásait; az első szigorú tél és a betegsége keresztülhúzzák számításait. A tüdőbaj, amely testét megrohanja, csak stílusos kiegészítője a belső láznak és sorvadásnak; harminchárom éves, mikor reformálmai örökre elnyugszanak. Nem cáfolta meg az ítéletet, amit az élesszemű emberismerő fogalmazott naplójában a darwinista, Marxot olvasó, a modern tudományos reformer szerepében tetszelgő ifjúról: "Töprengő, Hamlet-szerű fiú, aki azonban semmit sem titkol annyira, mint azt, hogy ez... Egyike azoknak, kiknek hiába van családja, hiába élnek társaságban, hiába visznek bizonyos szerepet a külvilágban, azért elhagyatottak, egyedül vannak, tökéletesen egyedül."

A közösség felé tapogatózó, de menthetetlenül magányra és belső korhadásra kárhoztatott lélek Csáky István is, a kultuszminiszter gróf Csáky Albin fia. "Összetett fiú, beteg lélek beteg testben" - jellemzi a napló - "illetőleg inkább öreg lélek öreg testben. Generációk és generációk tapasztaltsága, a generációkon és generációkon átörökölt nyugalomvággyal. Ez a fiú is bámulva látja, hogy néki még át kell élni egy életet - maga sem tudja, hogy jutott hozzá." És maga sem tudja, hogy huszonöt éves korában, amikor már képviselő, és látszólag sima út áll előtte, miért dobja el magától. Hamlet volt a kedvenc olvasmánya, jegyzi fel róla a nekrológ.

Mi viszi az öngyilkosság felé a következő kedvencet, Batthyány Gézát, a mártír miniszterelnök unokáját? A művészet mellett a természettudomány izgatja, a növények átalakulásáról gondolkodik és ír egy kis füzetet. A kultúra, társadalom és természet organikus egységben kápráztatja őt is, mint annyi más modernista társát, a morfológia tanulságot ad a reformra; a természet egy, a sejttől a legmagasabb rendű szervezetig, és egyféleképpen orvosolható. A darwinizmus úgy szállotta meg e dilettáns kutatókat, mint a legszebb jövő ígérete; tündéri álom a teremtő átalakulásról, a legjobban kiválasztásáról. Ha voltak valaha idealisták, ezek a természetre, törvényekre, szükségszerűségekre hivatkozó anyagelvűek azok voltak. Mindent ígért nekik a természettudományos világnézet; erkölcsök javulását, társadalmi megújulást, csak egyet nem tudott csodálatosképpen megadni: az egyéni boldogságot. Bágyadtan, örömtelenül, belső közönnyel szemlélik a nagyszerű látványt, kezükben van, hiszik, a csalhatatlan módszer az emberiség megváltására, csak éppen kedvük és erejük nincs a felhasználáshoz. Még a legközvetlenebbül adódó területen, a művészi teremtésben is csak a passzív, letargikus szemlélet az osztályrészük. "Finomult, majdnem elfinomult faj. Kevés vér, sok ideg" - ítél a Justh-napló a kis Batthyány grófról. "A legművészibb egyéniségek egyike Pesten anélkül, hogy művész lenne. Mert hogy az legyen, ahhoz energia is kell, ez pedig az én jó Gézámnak tökéletesen hiányzik." Az önkéntes halál volt az első tett, amit végre tudott hajtani.

Meghal fiatalon Széchenyi Lajos, akit kivételes politikai érzékéért nemzedéke legértékesebb tagjának emlegettek, meghalnak a társaságból mások, névtelenebbek, az életbe alighogy kilépettek; mintha vitáik egyik legkedvesebb tétele, a gyengék elbukása az életért való küzdelemben, rajtuk teljesednék be. És az életben maradtakban is mennyi az eltemetett ambíció, az elfojtott művészi vágy, a megbénult tetterő, a kicsinységekben szétforgácsolódó érzés- és gondolatgazdagság, "hála a konvencióknak, amely honatyajelölteknek nevelte őket" - írja Justh. Az egészre, a kivételesre törekedés beletörik a hivatalos közélet gépies menetébe.

Justh nem lenne szociológus, ha a baráti sorsokban meg nem látná a tipikusat, és nem lenne regényíró, ha a társadalmi képletek mögött nem az egyéni változatok izgatnák. Ahogy Madame de Sévignč a francia történelemben csupa ismerős családot talált, Justh számára is a magyar probléma rokon s baráti házak tündöklése és hanyatlása, a fajta végzetét a felsőmagyarországi ősi nemzedékek válságán méri; nagy regénye, a "Fuimus" valójában álcázott családi krónika. Amit naplójában közvetlen megfigyelésekbe, kisebb műveiben lélektani utalásokba zárt, egy társadalmi osztály belülről megélt sorsát, a rokon és résztvevő szellem előtt megmutatkozó belső gyengéket fogta itt össze egyetlen lélekbemarkoló képbe. Fuimus, voltunk - írhatta kétségbeesett büszkeséggel többesszám első személyben, maga is egy hajszolt élet utolsó állomásán. De éppen mert magáról és az övéiről szólott, műve nem lett vádirat az irányregények szellemében, nem elvont tulajdonságokkal öltöztetett fel papírosalakokat, mint annyi elődje vagy utóda, hanem hajlékony, érzékeny gyengédséggel jegyzett fel róluk minden számbavehetőt, enyhítő és súlyosbító körülményt egyaránt. Jól ismerte, milyen nehéz e vidéki kastélyok élettempójából kiszakadni, álmos, nagy parkjainak, sötét, bolthajtásos szobáiknak, különc oligarcha nagyapáknak, maradiságukban is grandedám nagyanyáknak, a háznál lebzselő "udvartartásnak", az egész lankasztó, bágyasztó légkörnek, az elevenek között kísértő múltnak igézetéből szabadulni. Aki az újat keresi, messzire, külföldre menekül, mint ő tette idegen barangolásaiban, s még akkor sem biztos, hogy megtört a varázs, lelkileg nem nyűgözik-e letéphetetlen kötelékek.

Gábor-Justh, a Fuimus hőse, hazatérve ezzel a szorongó gyönyörűséggel figyeli az itthoni családok összegubancolódott életét, féltestvére, Lőrinc (valójában egyik legkedvesebb barátja és rokona, gróf Révay Simon) erőtlenségét, s hallgatja az öreg rezonőr, Poldi magyarázatát az úgyis mindegyről. Poldi is rokon, kész regényhős, mielőtt a regénybe lépett volna; csavargó, világvándor, zseniális festő, sötét borongású tájak szerelmese, misztikus ábrándozó. A naplóban ezt olvassuk Mednyánszky Lászlóról: "Íme arcképe: kopasz koponya, cafatos, nagy szakáll, fejéhez arányítva kicsiny, tompa orr, piciny, kék, gyermekkifejezésű, fátyolozott szemek. Rendetlen, piszkos, elhanyagolt ruházat. Cinikus külső testben, lélekben. Így is, úgy is cinikusra játssza magát, pedig nagy szívébe belefér egy világ... Egy ősrégi faj vonalán az utolsó állomás. Benne kulminál századok finomulása, betegsége, tán vétkei."

A regényben váratlanul jelenik meg a családi házaknál, finnyásabb rokonokban rémületet keltve, váratlanul tűnik el megint, mint a garabonciás. A hevülő Gábort ő érti meg legjobban, ha nem is bízik sikereiben. "Mirajtunk akarsz változtatni, gyermek?" - kérdezi. "Hogyan? Meg bírsz küzdeni a fajjal, elég erősnek érzed magad szembeszállani azzal, amit századok állapítottak meg? Bírsz új vért önteni ereikbe?" Az ő választása a passzív művészé: gyönyörködni kell a rothadás különleges szépségeiben. Őszi tájképeinek ködös, avaros erdőmélye, annyiszor visszatérő témája, a valóságban is a halálba süppedést dicséri.

A regényben Justh töprengéseit tolmácsolja a pusztulás okairól. Századokon át egymás között házasodtak a felsőmagyarországi famíliák, házasodtak és marakodtak rangért, előzésért, kicsinyes érdekekért. Egy-egy omlatag várhoz ragasztott kastélyban fészekalja nemzetség élt, évtizedes kényszerű összeszokottságban, unalmukban gyötörve egymást, furcsa mániákkal enyhítve a végeérhetetlen hétköznapokat. Voltak, akiket az ambíció kiröpített a tespedésből, fel az udvari, bécsi csillogásba; ezek Justh szemében hústalan, vértelen, jellegtelen sznobokká váltak; mintha díszhalak úszkálnának egy akváriumban. Az otthonmaradottak pedig beletörtek a környezetbe, vágyaik elfojtódtak, akaratuk elcsenevészedett, vérkeveredés nélkül is elszlávosodtak. A tót szolganépség, amely századokon át körülvette őket, valami ősi és rejtett igazságszolgáltatással így vett erőt urain. "Férfiaink gyengék, nincs akaraterejük, érzékenykednek, szőrszálhasogatók. Ami kevés erejük volna, azt nem a nagy, hanem a kis dolgokra adják ki. Kleinmeisterek, kicsinyesek. Sehol sincs annyi perpatvar, családi viszály, haragtartás, mint fenn, a mi kis bérces hazánkban."

Van még egy fajtája a kiszakadóknak: a kulturális, művészi álmokba menekülők, dilettánsok és valódi alkotók. A naplóban találkozunk F. úrral, aki középkort hamisít maga köré bútorokból és legendákból, fiatal gróffal, ki csak a cigánymuzsikában tud felolvadni, éjszakákon át játszatja a parkba rendelt bandát és játszik maga is fájdalmas, vad panasszal. Találkozunk, láttuk, reformerrel és természetbúvárral, festővel és íróval, magával Justhtal, aki végtelen érzékenységét és tudatosságát szintén családi örökségnek tekinti, ősi erőkből visszamaradt idegességnek. Mert végképpen szabadulni az ősök hatalmából művészettel épp olyan kevéssé lehet, mint erkölcsi lázadással; tehetségükben is a halottak diadalmaskodnak.

Ez a diadal alapjában az evolucionista szemlélet győzelme. A tudósok után az írókat is megejtette a csábító kísértés, hogy az egyéni jellem mögé felvetítsék az átöröklés titokzatos hálózatát, a család, a fajta életútjait; Bourget és Zola kezdeménye lelkesítette mindenütt a modern fiatalokat. Justhban azonban az idegen ösztönzés nem maradt meg külsőleges hatásnak, hanem lénye legmélyét kavarta fel, életérzését és céljait tudatosította; amit önmagára hajolva már régen figyelt, most szenvedéllyel kezdte keresni a világban. Naplójában valóságos fiziognómát ad ismerőseiről; alakból, mozgásból, aprólékosan számbavett tulajdonságokból következtet a "rassz"-ra, vajon "telivér" az illető, akiben a fajta életereje éppen delelőre jutott, vagy már bágyadt ideglény, a fajta kifáradását tükröző, vele, Justhtal "homogén", "szubsztilis" és "szenzibilis", vagy nehézkes, finomulatlan, élethabzsoló, akiben a fajta első győzelmére siet. A művészt keresi az arisztokratában és az arisztokratát a művészben; mindegyikben, a polgárban is, az örökség és az egyéniség összhangját, a magasabbrendűvé tisztult ember.

Szereti és nagyra tartja Mednyánszkyt, akinek képeiből "az emberi szenvedés religiója" beszél, az írók közül Gozsdut és Peteleit, az elgyötört lelkek nagy ismerőit, a költők között Reviczkyt, a fájdalmak énekesét. A bánat Justh szemében a művészek nemeslevele; származásra utal a lentről jötteknél is, a nagy családra, a fajra emlékeztet. Gozsduban, a napló jellemzése szerint a keleti örmény álmodik, Reviczky, ahogy búcsúztatójában írja róla, mint Madách és Eötvös, a régi tót-német világ szellemét adja vissza; innen töprengő skrupulózitásuk.

Önmagában és barátaiban elfogadta Justh ezt a szlávos, művészetet csíráztató ernyedtséget, de a családok és a nemzet életében végzetesnek tartotta. A halálraszántak makacsságával kereste a gyógyulást az eljövendő nemzedékek számára. Mi olthat friss erőt a lassuló vérkeringésbe, ragadhat ki a halál szédületéből, adhatja vissza az elöregedett fajtának a fiatal népek önbizalmát és küzdőkedvét? A lehajlás a paraszthoz, a vérkeveredés és szellemi megújulás az erő forrásánál. Nem a parasztkultusz értelmében; Justhtól mi sem áll távolabb, mint hogy ködös ábrándokhoz kösse le magát. A lelkiekben is biológusként mintegy sűrített esszenciáját szeretné kivonni a paraszti egészségnek, átömleszteni a pettyhüdt erekbe mindazt, ami életformájában lényeges. "Nincs a magyarban semmi túlságos, harmonikus a nyelve, az észjárása, a filozófiája, még a vallása is..." "Az egyensúly kultúráját" kell a néptől eltanulni, és egy magasabb síkon megvalósítani.

Parasztregényeiben az egyszerűség titkát nem kevesebb izgalommal vizsgálja, mint a mondén tárgyúakban a kitenyésztettséget; az egészség van olyan bonyolult, mint a betegség. S pályája második felében barátai között is azok felé fordul figyelme, kik a legárnyaltabb kultúra mélyén megőrizték az ősi nyugalmat, a lélek belső derűjét; "evolválódtak anélkül, hogy erejükkel, idegzetükkel fizettek volna a megtett útért." A legmodernebb finomultságot élvezte Sarah Bernhardtban, most Jászaiban a klasszikus nagyvonalúságot, magyar parasztok, antik szobrok jellegzetességét fedezi fel.

Reviczky mellett, kinek a megsemmisülés utáni vágyát, mintegy a pesszimizmus hivatalos programját egyik levele szerint sohasem osztotta, Czóbel Minkáért lelkesedik, mert úgy gondolkodik a halálról, mint a magyar paraszt. Költeményeiben a "szinte öntudatlanul szunnyadó turáni nyugalom" tudatosodik művészi evokációban, mintegy a "második hatványon". Testvérében, Czóbel Istvánban, akiről csak barátai tudják, hogy egy hatalmas filozófiai és társadalomtudományi munkán dolgozik, a magyar világnézet megteremtőjét tiszteli. Tőle tudta meg, ismeri el egyik regénye ajánlásában, hogy a magyar világot társadalmi osztályain keresztül próbálja megérteni.

Jó barátja még Apáthy István, ki a biológia eszközeivel keresi a javítást, és jó barátai a szenttornyai parasztok, kikkel színházat játszat a birtokán. Ők a javulás eleven zálogai. "Úgy érzem magamat, midőn ezzel a néppel vagyok szemközt, mintha az antik Görögországban lennék, mert hisz itt élet és játék, művészet és valóság összesimul. Van valami a népem világnézetében a régi görögök szelleméből, amely élni szeretett, mert szerette a napfényt, s amely sztoikus volt az elmúlással szemben, mert természetesnek találta mindazt, ami létezik, s a lét jelensége, így a halált is." Tüdőbajosan, korán sírja felé sorvadva, leghívebb barátoktól tanulta meg a legnagyobbat: belenyugvást az elmúlásba.

Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 12. szám