Móricz Zsigmond: Lélek által

Éjfél után lehetett, mikor felébredt. Rémület futott végig rajta: hát mégis.

Oly dermedten feküdt, mint egy hulla, a szája is kinyílt s kínosan lélegzett. Hideg izzadtság verődött ki a homlokán, aztán végig az egész bőrén: rettenetesen félt.

Óh, ez a nyomorult asszonyi sors.

De mikor a Bözsike jött, akkor itt volt mellette az ura. Emlékszik, aznap paradicsomot főzött be, egész nap futott, fáradt, dolgozott, vidáman, veszekedve, ahogy egy erős, egészséges, hatalmas asszony teszi, akinek minden van, amit az isten csak adhatott, öröme van az életben s itt van az ura, akire rákiálthatott s akinek könyöröghetett, aki előtt sírhatott és nyöszöröghetett s nem szégyellte, mert ez az ő ura, az ő embere, olyan az övé, mint a keze-lába, a saját tagjai: mert ez is az ő tagja! csak az övé s nem is kell más, csak ő! még holtában is csak ő és most itt van a baj...

Eleinte csak tíz percenként jönnek a fájások, mondta magában. Szörnyű volt ezeket a tíz perceket egyedül kivárni. Úgy tűnt fel neki, mint a végtelenség, az óra pattogott, de egyik kettyenéstől a másikig végtelen idő telt el. Hogy megy neki ennek a rettentő útnak egyedül...

A kicsi lánya ott feküdt az ura ágyában, erre az éjszakára már nem merte magához venni.

Megnézte a sötétben, hogy minden rendben van-e. A bölcső elkészítve, a ruhák, a kis dunnák, vizesruhát is csinált, hogy ha nem tudna leszállni... Jaj, legalább ne éjszaka volna, akkor a kicsit mégis el lehetne küldeni valahova, valakiért, hiszen olyan okos, oly rendkívül okos, egészen az apja...

- Hhhhmj... - nyögött hirtelen. Már erősebben érezte.

- Jaj istenem - segítség...

Semmi hangja sem volt, még arra is gondolt, hogy talán alszik s ez az egész lázálom... De a másik ágy alatt kotlós volt ültetve s az megmozdult, kavarta a tojást s kint hallotta a kútostor csikorgását: hogy lehet az, hogy hagyhatta ő azt szabadon? nincs beakasztva? végiggondolta az esti vízhúzást, úgy látszik, már akkor annyira ijedt volt, hogy még a fejét is elvesztette.

De szégyellte, szégyellte, jobban, mint minden bűnt, ezt a tikot. Már egy éve múlt és hat hete, hogy meghalt az ura és ő most így van. Hogy fogják ezt az emberek elhinni neki.

Lélek által - mondogatta magában -, lélek által...

Ha egyszer megtörténhetett: másodszor mért ne? Van ő oly tiszta asszony, mint akárki!... Soha ez alatt az idő alatt másra nem gondolt, másra nem nézett: csak egy, csak egyetlen egy emléknek élt, nem is emléknek: élő, valóságos volt neki a szegény. Úgy hozzá fonódott, belekapcsolódott, magába vette, hogy nem is érezte magát külön valakinek. Neki nem volt halott. Neki nem volt emlék. Neki ura volt, férje, azza!

Talán megőrültem - mondta néha magában, de ettől elválva, mindenben rendes volt az esze. Folyton ellenőrizte magát, a munkáját, beszédét, hogy mit tesz s mit mond. Igaz, különös volt, hogy úgy el tud egyedül lakni, ilyen fiatal asszony létére, de mit tudják azt az emberek, hogy amint leszáll az est és sietve bebúvik szép fehér párnái s dunnái közé, mi vár rá kárpótlásul a nappali magánosságért és szomorúságért... Két életet élt: a nappal az kemény volt s kegyetlen és rideg: az éjszaka lágy , izzadó, forró. Még önmagának sem mert róla nappal egyetlen pillanatra sem célzást tenni: oly képtelen, lehetetlen volt a nap fénye mellett, ami a hold mellett oly kimondhatatlan nagy, jó és édes volt.

Mindenki kérdezte, mért soványodik annyira? Nem eszik? nem gondol magával?... Dehogy nem, igaz, nem eszik valami jó étvággyal, de eszik, iszik, még egy kis bort is megiszik, egy-egy pohárral, sőt táplálja magát, mert erőszakkal hízlalná a testét: de nem bírja azokat a gyönyörű éjszakákat. Jobb, hogy ezt az emberek nem tudják... hogy kicsoda az ő ura... hogy az visszajár... és most minden napfényre kerül... jaj, és ez is ilyen iszonyúan, ily különösen, mi ez? micsoda sors, hát volt már valaha ilyen eset?... Ó, boldogságos Isten... szeretett már így ember embert, hogy a szerelme még a másvilágról is így visszahozza és ez legyen...

Már minden szót kínos nyögéssel mondott magában, mert véghetetlenül szenvedett:

- János, János - mondta suttogva, de csak az ajka mozgott, mert csak akkor jött mindig a kéj perceiben is, ha hangot nem adott, a legkisebb földi zajra eltűnt s most is érezte, hogy fogja a kezét... Jaj, de jó, jó... János: a kezed... Mint amikor a kis Bözsi jött, egész idő alatt fogta, markolta a kezét s egymás szemébe meredtek s azokat a szaggató csontot törő iszonyatos fájdalmakat nem érezte, mert az ura kék szemébe nézett és a legnagyobb kínban is mosolygott, izzadt viasz színű arca egy mosoly volt és a test ugyan üvöltött és mint a vas, csikorgott: de nem érezte, mert úgy szorította körmét, úgy belevágta ura kezébe, hogy annak vére folyt s majdnem eltörte és az csak nézett, nézett az ő szemébe biztatóan, bátorítóan s mikor túl volt, emlékszik, felsóhajtott: jaj, de jó volt!...

Most is megkönnyebbült.

Már nagyot lélegzett, a szemét is csaknem kinyitotta, úgy hunyta össze erősen az utolsó pillanatban: ha kinyitja, vége: eltűnik... s akkor nem lehet többet visszaigézni...

Csakugyan valami nagy megkönnyebbülést érzett.

Nem mert arra gondolni sem, hogy megtörtént... de a szíve boldogan remegett, hátha: igen.

Hosszú, hosszú idő telt el, oly lankadtan s boldogan feküdt, tudta, hogy nem szabad megmozdulnia: s úgy várta, jaj, úgy várta... mit? a sírást? a kis sírást?... Nincs?...

Új rémület.

Halott?...

Megfagyott benne a vér: halottat szült?

Halottól, halott?

Elvesztette az eszméletét a rémülettől...

De hisz az nem is lehet másképp... hiszen nem is viselte ki... Igaz, már szeptemberben mondta az ura, hogy félidős vagy, februárban lélek által szülni fogsz... De ő figyelte magát s oly csudálatos volt neki, hogy rendesen meg volt minden hónapban az ideje, most legutóbb is, három és fél hete...

Nem merte a testét mozdítani, de egyszer csak érezte a nedvességet, vért. Jaj, borzalom, borzalom, s nincs senki, aki segítsen. A pici gyereket felköltse? Bözsikém, Bözsikém... nem... inkább elvérzik reggelig, úgyis mit segíthet az a két és fél éves baba... el tud az menni valakiért?...

Hosszú ideig feküdt így, érezte, hogy már alig van benne élet, minden vére elfolyik: el kellene kötni.

S hogy így felébredt, többet nem jött vissza ura, ki tudja, látja-e valaha még? nem azt jelenti-e ez, ami itt történt, hogy ő nem jöhet többet, nem eresztik a túlvilágról már többet hozzá s maga helyett hagyott... Kit? egy másik kis halottat...

Legyőzte magában az undort, mert neki élni kell: az élőért... A halottért, a halottal elmehetne halottnak: de ott van a másik ágyon az élő, a kislány: azt felnevelni kell...

Kinyújtotta azért a kezét, fogta az ollót, amit este kikészített, megkereste s elvágta a köldökzsinórt s megkötötte, aztán pihent.

És oly könnyű volt már a teste: azért ez sokkal másképp folyik le, lélek által, mint test által, úgy érezte, képes volna, ha akarna, felkelni...

De nem mozdult, elszunnyadt s felébredt minden percen s nem merte testét mozdítani, csak érezte a titokzatos valamit maga mellett s mikor virradt, az ablakon, hirtelen iszonyú rémület kapta el: nem, a napvilágra nem merte a holt magzatot testénél viselni, csudálatos könnyűséggel felkelt, fogta s mily könnyű volt s mily fehér a picike... Betette a kis bölcsőbe, betakarta és megcsinálta ágyát, vastag lepedőket terített maga alá s újra lefeküdt s most aztán elaludt nyugodtan.

Csak akkor ébredt fel, mikor már egész világos volt s Bözsike, ki tudja, mikor, átjött hozzá s itt játszott, fecsegve, babrosan mellette.

- Édes kicsim, édes kis babám... jaj, már nem vagy magadba: nem vagy már egyetlen, nem vagy árva... kicsikém, kis bogaram... - és simogatta gyenge ujjaival a baba szöszke hajacskáját.

Fel is öltöztette s most nappal elküldte az utcára, hogy híjjon egy nénit, akárkit, egy nénit.

És a gyerek oly okos, megértette, kiment s nemsokára már jött a szomszédasszonnyal, Barca Gáspárnéval.

- Beteg vagy, Juli?

- Beteg, Zsuzsa néni. Nagyon beteg.

- Né csak, hát mi bajod van?...

- Menjen el a bábáért, lelkem nénémasszony.

- Bábáért? mi bajod van, lelkem?

Hallgatott, csendesen, fájdalmasan mosolygott s a bölcsőre nézett. De csudálatos, valami borzongást érzett: félt, csak most érezte meg, milyen iszonyúan fél attól a bölcsőtől, mint a bűntől.

A szomszédasszony megnézte a bölcsőt.

- Mit nézzek benne, fiam?

Csak hallgatta, nem értette.

- Nincs benne semmi!

Lehunyta a szemét, oly ájult és fáradt volt.

Hirtelen felült s iszonyú borzadással, de rácsapott a kis bölcsőre.

Felemelte a dunnát. Tiszta volt minden, csak a kispárna volt a dunna alatt.

Visszaesett az ágyba s elvesztette az eszméletét.

A szomszédasszony rögtön vizet hozott, vizeskendőt tett a fejére.

- Rosszat álmodtál? - mondta, mikor látta, hogy fölnyitja a szemét.

Neki szinte kiugrottak a szemgolyói az üregükből és oly vértelen volt az arca, mint egy halotté.

Egész délelőtt nem tudott magáról, össze-vissza szavakat mondott hagymázban s csak akkor tért magához, mikor bejött az orvos.

- No, mi az, fiam - mondta a pápaszemes, nagy vastag, piros arcú kövér ősz orvos.

Nem mert szólani, a szemével intett s az orvos mindenkit kiküldött a szobából.

És akkor oly értelmesen, mintha az isten előtt kellene, kezdte vallani az éjszakát.

Az orvos egy nyers szóval szólt bele:

- Emelje csak fel a dunnát, megvizsgálom.

Erre ő megijedt. Nem. Hozzá még férfi nem nyúlt, őt még más férfi urán kívül nem látta. Nem!

- Akkor ez csak egy bolond beszéd - mondta az orvos, aki úgy gondolta, hogy itt csak durvasággal lehet észretéríteni a pácienst.

- Lélek által! - kiáltotta az asszony -, lélek által, doktor úr!

- No, jól van, hát majd rendelek magának egy orvosságot, egész testét hidegvizes lepedőbe csavarni, megértette, míg csak tűri, megértette? s ezt a kanalas orvosságot óránkint egy evőkanállal. No, nem lesz semmi baj, hanem adok egy tanácsot: menjen férjhez.

Ő elfordította a fejét. Rettenetes gyűlölettel. Jaj, ezek durva, komisz, gaz, élő emberek...

Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 5-6. szám