Márai Sándorról

Csak kevesen tudják, hogy Márai Sándor, a 20. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb prózaírója, költőként kezdte pályafutását. Már 14 éves korától rendszeresen írt verseket, melyek többnyire meg is jelentek. 18 éves, amikor Emlékkönyv című első kötetét közreadja, s 1921-ben kiadott Emberi hang című verseskönyvét már az ifjú Szabó Lőrinc méltatja a Nyugatban, megállapítva, hogy “teljesen a mai német líra hatása alatt áll, verseinek olvasása közben elsősorban Werfelre és a Werfelben is meglévő, mérsékelten expresszionista hatásokra gondolunk”.

A verseket hamarosan sikeres prózai kötetek követik, majd a harmincas évek elején ismét egy verseskönyv következik, a Mint a hal vagy a néger, melynek kritikusa, Szép Ernő figyel fel arra, hogy Márai a modern lírában is gyakran megőrzi a rímeket és az önvallomás formáit, ha nem is a hagyományos értelemben. „…a Márai-féle eszméletnek ritka áhítatát, ünnepi fájdalmát kapja az ember a verses füzetben; gyermeki szívösszeszorulást, a halál csillagjainak derengését az élet homálya fölött.”

Bár elsősorban prózai tehetség volt, s ezt ő maga is jól tudta, mégis életének válságos időszakaiban, a háború idején vagy az emigrációban gyakran szakadtak ki belőle verses vallomások s nem akármilyen színvonalon és hőfokon! Hiszen a Halotti beszéd vagy a Mennyből az angyal a magyar költészet legnagyobb alkotásai közé tartoznak.

Ő maga kényes ízlésű, önmagával szemben is igényes kritikusként csupán válogatott verseskötetet jelentetett meg (A delfin visszanézett). Születésének 100. évfordulója azonban nemcsak lehetőséget nyújt, de szinte kötelez is arra, hogy költészetének teljességét megismertessük az olvasóval, kiadatlan verseit éppúgy, mint a költő válogatásából kihagyottakat, késői üzenetként attól, aki „magyarul akart szólni magyarokhoz…”
Még több Márai Sándorról ITT!

EMBERI HANG

KÖLTŐK!

Evoe, Társ!

Ki most Koppenhágában

nagy homlokod hajtod a lét fölé

s szemed mögött tüzel az ősi látás,

telt titkos virág (látod) s gyökerét

őrzi a föld. És bontasz bogokat,

delejt. És mondod: véges: porszem: Mont Blanc

hulló lejtője; s lecsüggedt fejed

a legtisztább alázatban (előtted

a tárt ablak mögött lágy dán fák rajza,

hűs öböl; esti tenger; a világ;)

s e mondhatatlan mondanivalón

dalolsz és éled: élet, élet ez!

Evoe, Társ: orosz paraszt, halott,

tudó mély állatarc, analfabéta

társ, lázadó kezed, ó égő, égő

szemed: szikratáviró állomás,

mi apró fájó jelt zeng az időben!

Féktelen, teljes asszonyok és lázas

gyerek, ti Társak! Izgatott kutyák

izgatott márciusi réteken, ti gyulladt

férfiak, rohamozó katonák, ti.

Nyugtalanok mind, mániás diákok

révedt nézése, Ti Türelmetlenek a

Pénz körül, Ti megszállottjai

a Hatalomnak, Veszettjei

szenvedélyeknek, Őrültek -

Társak, Evoe!

ÉJSZAKA

Sötéten hullanak

ősi vizek

csillagok hullanak

ősi tüzek

kóvályog a sikoly, az émely

ne még! ne még!

Az éj összefolyik vérem ütemével

s veri a lét fúlt titkos ütemét.

Forrás: http://dorysmay.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1152414