Vér Andor: Tisztaság

Kiestem az esztelen vágyak vágtató lángszekéréből
s ég és föld közé cövekelt a megállt pillanat.

Szememben hirtelen kialudtak a messze esengő tüzek,
bénító csöndbe zuhant a tájak riadt dobolása
s szent-meztelenül a lelkembe ossant
eleddig hasztalan hajszolt két bús testvérem:
az élet és halál.

Oh tiszta vagyok most, szép és istenes!

(Mi hozzám a patakvájta kő
az irtatlan őserdők néma magánya,
mi hozzám a csecsemők első sikolya
s a pusztában lévők vonagló szűzessége?)

Vérem távoli medrekbe húzodva kushad
s nem renget víg hajókat,
asszonyölek kikötője felé,
mert minden asszonyaim bujtogató arca egy-anyaarccá szelidült.

És homlokomról is leszakadott a keresés kiáltó bélyege,
elébem alázatosodott minden:
a nappallá fényesedett éj,
az üveghangon hárfázó szelek
s az elszintelenült dolgok megfagyott tánca.

Mintha az emlékek irtózata nélkül
egy más bolygón feküdnék:

szívemre tett kezeim összefonódnak - elalélt liliomok -
és ajkaim, csukott ajkaim
a tisztaság szomorú-víg zsoltárait szűrik.

Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 7. szám