Bányai Kornél: Halott világ

Szép kedvesem! lehullt dús csillagunk, szédítő szirmait
hervadtan dobja arcunkba az alkony. Vigyázz! Fehér
borzalom bolyong a fák között, sötét kerepli énekét,
egy moccanás - s kiszáll a multba gyúrt zúgó idő,
halott világ ágaskodik s nyúl bimbós testedért.

Ne nyúlj hozzám! mögöttem hold beteg pompája zöldül,
más életek zenéje szól belőlem. Sáppasztó híreket
súg a riadó táj. Repedt völgyekből különös zörejek,
mozgások, fakó párák indulnak, mi egykor napra lendült,
most újra él, szememből néz és ajkamon remeg.

A mély világa ez, töméntelen lombú ledöngölt életek
rejtőznek, teljesednek itt, távol örök lobú városok
sziklaerdejétől, erdők aljába, prémes földekbe burkolódzva,
hallgatnak és vigyáznak mint a kő s övék a csönd,
míg minden élők csillaga egünkön átlobog.

A földből este nő s lábad sáppadt ezüstje jajgató
avarba süpped, idegen léptek zúgnak mögöttünk, riadók.
Szép kedvesem! magas Tejútként reszkető csípőd ma hasztalan
zúdítaná véremet: felködlő sorsok hajolnak közénk
s halottakat idézne testünk szikrája: a csók.

Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 11. szám