2010. november 23., kedd

A 4 legszörnyűbb módszer, ahogyan kínozták a nőket



A szépségért minden korban meg kellett szenvedni. De érdekes módon valamiért mindig csak a nőknek.



A nők hihetetlen kényelmetlenségek, sőt fájdalmak eltűrésére is hajlandók, ha úgy vélik, ezzel az aktuális divatot követik. Ugyanakkor ha végigtekintünk a női divat történetén, láthatjuk, hogy ezeknek a nemritkán pokoli kínokat okozó ruhadaraboknak van egy közös jellemzőjük: viselőjüket megfosztják a mozgás szabadságától, ezzel is hangsúlyozva nemcsak társadalmi, politikai, anyagi, hanem fizikai alávetettségüket is a kényelmes öltözékükben magabiztosan mozgó férfiaknak.

Krinolin

A „világ legkényelmetlenebb szoknyája” kitüntető címre joggal számot tartó krinolinról számtalan képet láthatunk a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum február végéig nyitva tartó kiállításán, amelynek címe Fardagály és kámvás rokolya – 19. századi divatképek. A múzeum tekintélyes divatképgyűjteményének jóvoltából a 19. század közepétől 60 éven keresztül követhetjük nyomon a divat változását, így megtudhatjuk, mikor viselték a magyar úrinők a „kámvás rokolyát”, vagyis a krinolint, és a „fardagályt”, azaz a turnűrt.

Magyarországon a reformkor idején jelentek meg azok a folyóiratok, amelyek divatkép-mellékleteikkel a nőolvasók érdeklődését igyekeztek felkelteni. A 19. század közepétől ezekből a többnyire színes képekből tanulmányozhatták a hölgyek a legújabb divatirányzatokat, és azt is, hol lehet megvásárolni a csodálatos ruhakölteményeket és kiegészítőket. Ezek a mellékletek ugyanis egyben kitűnő reklámok is voltak, néha még a fodrász elérhetősége is szerepelt rajtuk.

A krinolin azonban ennél jóval korábban bukkant fel először, egészen pontosan a spanyol királyi udvarban, a 16. században, és innen indult el három évszázadon át tartó diadalmenete. A szoknyát meglehetősen bonyolult szerkezet merevítette kosár formájúra. A rácsok kezdetben csontból vagy fából készültek, később pedig acélból és lószőrből. Velázquez festményei hűen ábrázolják, a nemes spanyol hölgyek milyen extremitásokra hajlottak, ha divatról volt szó. Idővel a krinolin elöl-hátul lelapult, viszont kétoldalt kibővült, olyan ovál alakú szoknyát eredményezve, amellyel még a korábbinál is bonyolultabb feladat volt átsétálni az ajtón. Különösebben élénk fantázia nélkül is elképzelhetjük, milyen nehezen tudtak felöltözni, lépcsőn járni vagy leülni a krinolinba bújtatott nők. Mivel a „kámvás rokolya” térhódítása idején a testi higiénia is meglehetős hanyatlásnak indult, jobb nem belegondolni, mi rejtőzött a kívülről pompás látványt nyújtó szoknyák alatt.

Turnűr

A krinolint az 1800-as évek vége felé a turnűr váltotta fel. A megfelelő „fardagály” kialakításához itt is egy szoknya alatt rejtőző szerkezetre volt szükség, amely hátul megemelte a textilt annyira, hogy ne csússzon az egész ruhadarab a földön. A találmány célja ugyanaz volt, mint a krinoliné: karcsúbbnak láttatni a derekat, és hangsúlyozni a mellet. Megint csak könnyű elképzelni, milyen nehezen tudott mozogni, leülni, felállni a nő egy ilyen öltözékben, és a fenekén cipelt pluszsúly mennyire tönkretette a hátát.

Fűző

A női test egészségére a legnagyobb veszélyt a fűző jelentette, amely a 16. században kezdte megkeseríteni viselőinek életét, és egészen az első világháború utánig szilárdan tartotta pozícióit. Tervezőit ugyanaz a megfontolás vezette, mint a széles szoknyák és kebelmutogató ruhák kitalálóit: azt a homokóra-vonalat kívánták elérni, amely a férfiak számára legvonzóbb mell-derék-csípő arányt jelenti. A viktoriánus korban a nők kivetették egy-két bordájukat, hogy a derekukat minél karcsúbbra be lehessen fűzni.

Hogy mennyire összenyomorította a belső szerveket a szorosra húzott fűző, azt jól bizonyítja például Scarlett O’Hara esete, akinek az Elfújta a szél egyik jelenetében 20 hüvelykre, azaz 51 centire fűzik be a derekát. Ez akkor is borzasztóan kevés, ha meggondoljuk, hogy akkoriban az emberek jóval alacsonyabbak voltak, és egy 160 centis nőnek nyilvánvalóan karcsúbb a dereka, mint egy 180 centisnek.

Telitalpú cipő

A manapság csak patacipőként emlegetett lábbelik többször is divatba jöttek a történelem folyamán. A legrégebbi példát erre az ókori görög színházak színészei szolgáltatták: a legfontosabb szereplők lábára mindig ilyen cipő került, hogy kiemelje őket a többiek közül, és láthatóvá tegye a leghátsó sorban ülő nézők számára is. Kínában ugyancsak hordtak ilyen cipőt, szintén viselőjének rangját hangsúlyozandó.

A telitalpú cipők modern változatai a 30-as és a 40-es években bukkantak fel, de népszerűségüket hamar elveszítették, mígnem az 1990-es években újra hódítani kezdtek, főleg az ABBA jóvoltából a szórakoztatóiparban. A neves angol designer, Vivienne Westwood az 1990-es évek elején rendkívül magas és teljességgel hordhatatlan platformcipőt tervezett. A lábbeli veszélyessége egyértelművé vált, amikor egy divatbemutatón Naomi Campbell megbotlott benne, és majdnem a nyakát törte.


Forrás: Ötvenentúl.hu

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nagyon érdekes cikknek tartom! Sajnos véleményem szerint a nők vannak olyan hiúak, hogy inkább szenvednek annak cserébe, hogy megfeleljenek a külsőségeknek...
Sajnos ezt magamról is elmondhatom.:)

Véletlenül találtam rá erre az oldalra, de nagyon örülök, hogy ilyen sokszínű az oldal és lehet még ilyen kultúrában és művészetekben gazdag blogokat találni! 20 éves egyetemista lány vagyok és nagyok ritkán találkozom hasonlóval...
A további szerkesztéshez sok sikert kívánok!
Mostantól rendszeres olvasója leszek!:)

Balogh Péter írta...

Nagyon szépen megköszönöm elismerő, szép szavait. Igen nagy örömömre szolgál, hogy a weboldalam elnyerte a tetszését. Jómagam 59 éves rokkantnyugdíjas vagyok, és bizony a betegségem miatt egyre nagyobb erőfeszítésembe kerül a honlapjaim szerkesztése. További kellemes és hasznos időtöltést kívánok! Megköszönöm szépen, ha az általam feltett bejegyzéseket a továbbiak során is elolvasásra érdemesnek találja. Üdvözlettel,

Balogh Péter