Thomas Hardy emlékére

E napon halt meg Thomas Hardy író (1928)

Thomas Hardy
(1840 - 1928)

A századvég legnagyobb angol regényírója, Thomas Hardy (1840—1928) olyan témákat pendített meg műveiben, amelyek természetesek a mai olvasó számára, de a korabeli közvéleményt felháborították. Csak élete végén vált Anglia ünnepelt írójává. Vonzódott ahhoz a patriarchális, nyugalmas-derűs falusi életformához, amelyet szülőföldjén, Dorchester vidékén megfigyelt, és amely a század végén könyörtelenül áldozatul esett a modern ipari életforma térhódításának. Regionális író volt, szűkebb hazája énekese. Ő maga is ott élte le egész életét, írásaival Délkelet-Anglia az ősi angolszászból felelevenített Wessex néven örökre bevonult az angol irodalomba. A természettudományok minden addigit felülmúló nagyszerű eredményei, a régi hiedelmeket megsemmisítő új felfedezések kor társai legjavához hasonlóan benne is felébresztették a kétkedés szellemét, de az öntetszelgő viktoriánus áloptimizmust és az egy ház vigaszát egyaránt elvetette. Életszemléletét Darwin és Herbert Spencer tanai formálták. Általában az jellemzi Hardy írásait, hogy hősei teljesen kiszolgáltatottak, nem cselekszenek, inkább csak történnek velük a dolgok, a kegyetlen végzet akarata szerint sodródnak pusztulásukba. George Eliot hősei — mint mondottuk — még választhatnak; Hardy előbbre jutott a determinizmus és ezzel együtt a pesszimizmus útján. Lényegében valamennyi hőse olyan, mint a végzet csapdájában vergődő állat, és csak tragédia lehet a sorsa. A szabad akarat és determinizmus kérdésében a XIX. századi angol polgári filozófia a mechanikus gondolkodás felé hajlott, s e mechanikus szemlélet eredményeként a determinizmus fenyegető rémként üli meg Hardy világát is. Egy determinált világban, ahol az ember a természet minőségileg azonos része, egy olyan világban, amelyet szükségszerű törvények szabályoznak, kevés lehetőség marad a hősi magatartásra. Csak a dialektikus látásmód birtokában érthetjük meg, hogy a determináció béklyóba verő hatását feloldhatja az ember tudatos felismerésen alapuló szabad választása. Hardy világában éppen ez a szubjektív elem hiányzik, és mert ennek következtében nincs választási lehetőség, szembeszállni reménytelen, győzni lehetetlen, lehangoló, hősieden élet tárul az olvasó elé. Virginia Woolf szerint Hardy a legnagyobb tragikus regényíró az angol irodalomban. Pedig ő még igazi mesemondó, mint a nagy viktoriánusok. A mesteri meseszövés részint a félbehagyott építészeti pályáján szerzett szerkesztőkészségről tanúskodik — apja, aki jó nevű építőmester volt, fiának is ezt a foglalkozást szánta, és Hardy öt esztendeig dolgozott Londonban egy híres építész mellett —, részint a reneszánsz dráma tekervényes-szövevényes felépítésére emlékeztet. De a regényvilág távolról sem a régi már. Általában nem a társadalomhoz való viszonyukban ábrázolja hőseit, hanem szenvedélyeik, leginkább a szerelem kelepcéjében. A társadalmi panoráma háttérré szűkül, a társadalmi színjáték néhány kiemelt hős egyéni tragédiájává módosul. Az egyéni tragédiát mellékszereplők kórusa kíséri, de utolsó regényében már ez is elmarad. Hírneve az úgynevezett „Wessex regényekhez" (Wessex Novels) fűződik. Az 1870 és 1896 közt keletkezett művekben szinte fokról fokra fejlődött, bontakozott ki alkotó tehetsége. Az első regények még hagyományos eszközökkel rajzolt falusi idillek, a Far from the Madding Crowd (1874 — A lármás nyüzsgéstől messze) azonban már átmenet a tragédiák sötét világába. Falusi pásztorregénynek indul, de az Édenbe belopakodik a városból jött csábító. Itt még nem teljes, nem mindenkire kiterjedő a tragédia. Igaz, a paradicsom elvész, de Gabriel Oak, amint neve is mutatja (oak = tölgy), még erős, küzdésre képes egyéniség. A címet Hardy Thomas Gray egyik költeményéből, az angol irodalom egyik leghíresebb elégiájából vette. Az idézett sor magyar fordítása Jékely szavaival „az őrült tömeg zajától messzire". Az Otthon, a szülőföldön (1878) már a tönkrement remények, megcsalt várakozások fájdalmas története. A regény azt példázza, hogy csak az remélhet boldogságot, aki felolvad az emberi életet körülvevő természetben, szinte eggyé válik vele. Eustacia, a városi civilizáció gyermeke, aki fellázad a puszta ellen és elvágyik onnan, kihívja maga ellen a tragikus sorsot, és tönkreteszi szeretteit is. A weydoni asszonyvásár (1886) hátterében már a kapitalista viszonyok térhódítását, a burzsoá hajlamok ébredését észleljük a falusi életformán belül. A regény hőse Henchard, parasztból lett kapitalista, a self-made man típusa. Alacsony sorból a polgármesterségig küzdi fel magát ez az elnézést nem ismerő, konok ember, aki feltartóztathatatlanul rohan a vesztébe. Fiatalon, egy részeg éjszakán eladja feleségét egy matróznak. Aztán bornemissza lesz és magas pozícióba jut, de hazug alapokra épít, mert múltjának sötét foltját nem tudja kitörölni az életéből. Életútja végén a keserű magányosság, a teljes elhagyatottság, számkivetettség várja. Amire eljut addig a felismerésig, hogy szeretet és barátság nélkül sivár az élet, mindenki megtagadja. A fiatal skót Farfrae-t szeretné a barátjának tudni, eladott felesége és a matróz leányának, Elizabeth-Jane-nek a gyermeki szeretetére áhítozik, de mindketten elfordulnak tőle. Aztán Farfrae közéleti pozícióit és leánya kezét is elnyeri, és Henchard a szó szoros értelmében kivert kutyaként fejezi be életét. Hardy két utolsó nagy regénye kemény szókimondásával kihívta maga ellen a polgári tisztességet féltve őrző közvélemény haragját. Az Egy tiszta, nő (Tess of the d'Urbervilles, 1891) címszerep lőjét, a szépséges, romlatlan parasztlányt egy aljas gazember elcsábítja, törvénytelen gyermeke meghal, és a férje eltaszítja, amikor az esküvő után meghallja vallomását. Végül megrontója fogadja be, s Tess fájdalmában és keserűségében megöli őt, amikor férje mégis visszatér hozzá. A társadalom törvényei szerint ezért meg kell bűnhődnie; felakasztják. „Az »Igazságnak« elég tétetett, és a Halhatatlanok Elnöke, Aischylos kifejezésével élve, megszűnt tovább szórakozni Tess-szel." Hardy ítélete nyilvánvaló kora erkölcsi felfogása felett: az ő szemében Tess tiszta teremtés, akit megcsaltak, elcsábítottak, aki elvesztett boldogságáért áll bosz-szút csábítóján, a társadalom szemében azonban megesett leányanya, akinek gyermekét a pap nem kereszteli meg, és gyilkos, akit az igazságszolgáltatás kivégeztet. Mindenki tudta akkoriban, hogy kiszolgáltatott fiatal lányokat büntetlenül elcsábítanak, de senki sem mert írni róla. Hardy bűne az volt a korabeli társadalom szemében, hogy nemcsak írt e témáról, hanem az elcsábított lányt, Tesst tiszta nőnek merészelte nevezni — és ábrázolni. A regénynek szimbolikus mondanivalója is van: Tess pusztulása a romlatlan-naiv falusi életforma feltartóztathatatlan elmúlásának jelképe. Hardy és a közfelfogás ellentéte még jobban kiéleződött a Lidércfény (Jude the Obscure, 1896) című regényének megjelenésekor. Ebben már a város felé fordul figyelme. Jude, a munkásosztályból származó entellektüel nem érzi magát otthon a falusi közösségben, szerelme, Sue pedig modern nő, aki intellektuális és szexuális vágyak között vergődik, és akit majd csak Lawrence ért meg igazán. Ralph Fox „a szenvedés jajszavát" hallotta ki e műből, amely az író egyetlen igazán modern regénye, az egyetlen, amelyben Ibsen és Strindberg kortársát ismerjük fel. Teljesületlen ambíciókról szól a könyv, de Jude, a munkásifjú tudományos ambíciói csak kora társadalmában teljesíthetetlenek, így ez Hardy legosztálytudatosabb regénye is. Ebből a műből, amely a házassági kötelékek szentségének kérdését is felveti, már hiányzik a kórus, és hiányoznak a többi regényére jellemző, költőiségükben elragadó természeti képek. Jude és Sue, az emancipált nő, a konvenciók kínzókamráiban szenvednek és pusztulnak el és Jude koravén fiacskája, aki magát és két testvérét felakasztja, már mintha a jövőt idézné. A századvég emberét a hitetlenség, kétkedés, irányvesztettség jellemezte; erről vall Hardy, amikor benyomásai nak zavaros halmazát egy bűvészmutatványtól megijesztett gyermek látomásához hasonlította. És ezt a zavarodottságot a következő generációnál, mint a koravén fiúcskánál is, már a reménytelen kiábrándulás váltja fel.


A holdhoz

Hold, mit láttál a Föld felett,
hisz rég vagy ott,
s agg arcod nem mától ragyog?
"Ó, láttam ezt és azt sokat,
édest, nagyot
s irtóztatót is, rémeset,
én , elhagyott."

Hold, min tűnődtél egyre, mondd,

a végtelen
magányba, fönn a kék égen? "
Tűnődtem a forgó időn,
vad képeken,
élő s halott, ájult és bolond, bús népeken."
Hold, ámultál-e valaha,
hogy mint titok,
ködpára-fátylad borított? "
Ámultam én bizony, midőn
hozzám szitok,
jaj, bú, az emberek zaja,
fölordított."

Hold, mit hiszel, ég szelleme,
reánk mi vár?
Az Élet jó-e vagy sivár? "
Ó, azt hiszem, rossz színdarab,
pörgetni kár,
Istennek is be kellene fejezni már."

Kosztolányi Dezső fordítása


Büszke dalnokok


Rigó zeng, az alkony zenésze,
pinty füttyög, párosan, egyedűl,
s ahogy sötétedik, csalogány
sikongat
s csattog, büszlén s időtlenűl,
a szálló éj mögűl.

E sok újdon madár egy éve
(ha kettőt mondok, tulnagy idő)
nem volt se rigó, se csalogány,
se pinty, csak
néhány dekányi levegő, s föld, és mag, és eső.


Szabó Lőrinc fordítása


A korabeli kritika nem értette meg Hardyt, mert ahogy az író keserűen megjegyezte, a kritikusok abból a téves feltevésből indultak ki, hogy „a világot azért teremtették, hogy kellemes tartózkodási hely legyen az ember számára". Hardy ezzel szemben éppen azt példázta műveiben, hogy ez a világ, ez a társadalom az alapjában jó, tiszta embert is tönkreteszi. A weydoni asszonyvásár végén leszögezi, hogy „a boldogság csupán esetleges epizód a szenvedés általános drámájában". A regényvilág tragikussá sötétül Hardynál, lidérces érzés üli meg az olvasót; a modern regény megszületésének vagyunk tanúi. Egy kritikusa szerint Hardy legnagyobb regényeiben a modern idők számára írt tanmesét. A támadások annyira elkeserítették az írót, hogy a Jucle-dal örökre búcsút mondott a regényírásnak, és fiatalkori szerelméhez, a költészethez tért vissza. Férfias erő jellemzi költeményeit, melyekben Ezra Pound a regényíráson iskolázott mestert méltatta. Szülőföldjéhez költeményeiben is hű maradt, első kötete Wessex Poems (Wessexi költemények) címen jelent meg 1898-ban. Lírájának nagy része személyes jellegű, nem keresett nagy, megrázó epikus témákat, a mindennap apró eseményeiről írt. Gondolatait leggyakrabban az emberi lét tragikuma foglalkoztatta, személyes lírája is általános emberi érvényűvé válik dalban, balladában, elégiában egyaránt. Keserű, pesszimista mondanivalója ellenére van valami megnyugtató lírájának hangnemében, csendes, nyugodt költői hangjában, mélységes humánumában. Nemcsak regényei távolodnak el a viktoriánus műfajtól, lírájában is már a XX. századi életérzés képviselője. A formájukban konvencionális versek gyakran újszerű mondanivaló hordozói. Egy alapvetően ellenségesnek érzett világban a tágabb közösségből kiábrándulva csak a két embert összekötő szeretetben találhat menekvést a végső pesszimizmusból a modern ember. Élete végére az elismerés is beköszöntött hozzá. Címekkel halmozták el, epikus drámáját szabadtéri színpadon adták elő, regényeit dramatizálták, megfilmesítették. Élte alkonyán a fiatal írónemzedék tagjainak látogatásai tették elviselhetőbbé magányát, 81. születésnapján százhat fiatal író közös levélben üdvözölte. , Ebben többek között így írtak: „Ön regényeiben és verseiben tragikus látomást vázolt fel az életről, ezt jellemismeretével hitelessé tette, humora jótékonyságával enyhítette, és az emberi szenvedés és kitartás iránti rokonszenvével megédesítette. Megtanultuk Öntől, hogy a büszke szív a legzordabb sorsot is leigázhatja, még akkor is, ha aláveti magát csapásainak .. . Mindenben, amit Ön leírt, olyan ember szól, akit tradíció nevelt, büszkeség támogatott, és aki kitartott "a vereségek súlya alatt is." Méltóbb megemlékezést talán nem is írtak erről a tépelődő, kételkedő, sokat szenvedett nagy művészről. Anglia nagyjai között, a Westminster Abbey-ben temették el, szíve azonban, ahogy kívánta, szűkebb hazája, Wessex földjében pihen.

(In: Szenczi - Szobotka - Katona: Az angol irodalom története)

Forrás: László Zoltán - Literatura.hu