A foghíjas eszterhéj - Japán népmese

Réges-régen a hegyek tövében állt egy magányos, nádfedeles vén ház. Jámbor öreg házaspár éldegélt benne csendes békességben. Szegények voltak, annyira szegények, hogy ha esett, a lyukas tetőn a víz is becsöpögött. Biz' isten rozoga s vén volt a házuk. Se gyerekük, se unokájuk nem volt, semmi egyebük az égvilágon, csak egy helyre lovacskájuk, amit szerető gonddal ápolgattak-nevelgettek. Szép nagy lovacska volt, biz' isten pompás jószág. Hanem egyszer megkívánta a lovacskát a farkas, s egy este, mikor igen megéhezett, és már szikrát szórt a szeme éhségében, lesomfordált a hegyről, le egészen a roskadozó házig. Belopózott a lóistállóba, s ott elbújt. Igen ám, de a lótolvaj is kiszemelte magának a lovacskát, s el is határozta, hogy lesz, ami lesz, aznap este elköti a szép jószágot. Ha a vásáron eladja, jó pénzt kap majd érte. A lókötő felmászott hát az istálló tetejére, s ott lapulva várta, hogy a két öreg nyugovóra térjen. Ám aznap este a két öregnek nehezen jött álom a szemére. Feküdtek egymás mellett, s jóízűen beszélgettek. - Mondd csak, Tata, te mitől félsz legjobban ezen a világon? - Hát... emberek közt leginkább a rablótól. Hallván ezt a tetőn lapuló lótolvaj, úgy érezte, mintha hájjal kenegetnék. - Úgy biz a'! - gondolta magában, s a büszkeségtől csak úgy dagadt a melle. - Hát te, Mama, te mitől félsz a legjobban? - Én bizony nem mástól, mint a hegyen ólálkodó farkastól! Hallván ezt az istállóban lapuló csikasz, úgy érezte, mintha hájjal kenegetnék. - Úgy bíz a'! Enyém is lesz a kendtek lova! - gondolta magában, s gonoszul megnyalta hatalmas szája szélét. Ám ekkor hirtelen eleredt az eső. Tata fejére csipp, Mama fejére csepp! Csöpögött befelé az esővíz a lyukas tetőn. Az öregasszony rögtön felugrott fektéből. - Te, Tata, ha jobban belegondolok, akkor a világon a legveszedelmesebb mégiscsak a foghíjas eszterhéj! Nincs annál gonoszabb! - Igazad van, az még a farkasnál is rettenetesebb! Itt van, ni, máris itt van! A két öreg váratlan lármájától megijedt a csikasz, de a lókötő is. - Ennek aztán a fele se tréfa! - gondolta a farkas. - Valami nálam is veszedelmesebb jött! Nem tudom, hogy miféle szörnyűség lehet az, hát jobb lesz, ha kereket oldok! - s azzal kirontott az istállóból. Igen ám, de a lótolvajnak is inába szállt a bátorsága, ráadásul mikor meghallotta, hogy lent megmozdul valami, váltig azt hitte, hogy a ló szabadult el. - Hej, de kapóra jöttél most nékem, te lovacska! Rajtad legalább meglóghatok innen! S ezzel leugrott a tetőről, egyenest a kirontó farkas hátára. - Hű, a mindenit! Ez biztosan a foghíjas eszterhéj! - gondolta halálra rémülten a csikasz, s futásnak eredt, ahogy csak a lába bírta. - Hű, a mindenit! Ha ledob magáról, még nyakamat töröm! - gondolta a lókötő, s ahogy csak tudta, megmarkolta a farkas fülét. Fájt a csikasznak az erős szorítás, de lélekszakadva rohant tovább, hátha lepottyan róla az a kapaszkodó rémség. Száguldott árkon-bokron át, de égből hullott terhét csak nem bírta lerázni magáról. Loholt egész éjjel, nyakában a fülébe csimpaszkodó lókötővel. Pitymallatkor, ahogy derengeni kezdett, nagyot nézett ám a lótolvaj, látván, hogy nem lovat, hanem egy farkast kapott a lába közé. A döbbenettől leesett az álla, s úgy elképedt a dolgon, hogy a csikasz megérezte ezt, s tüstént lependerítette a hátáról. A lókötő meg gurult, gurult, bele egyenesen egy jó mély verembe. Úgy beleszorult, hogy moccanni sem bírt. Így szabadult meg a farkas veszedelmes terhétől. Megkönnyebbült hát végre, s miután kifújta magát, összehívta az erdő vadjait. Elvégre a farkas az erdőben tekintélyes állat. Hívására egybe is gyűltek az erdő lakói, eljött a róka meg a nyestkutya, a medve meg a vadkan, a majom és a nyúl is. - Ide hallgassatok! - szólt a farkas. - Baj van! Az este lementem a faluba, hogy egy kis jó lóhúst egyek. Egyszer csak fölbukkant valami foghíjas eszterhéj nevű rémség, s szörnyen rám ijesztett. A nyakamba ugrott, s úgy elkapta a fülem, hogy hiába próbáltam, nem bírtam lerázni. Aztán futás közben mégiscsak leesett rólam, s belepottyant ebbe a gödörbe, ni! Meg kéne próbálnunk leszámolni vele. Mit gondoltok, mitévők legyünk? - kérte a többiek tanácsát. - Szerintem az lenne a legjobb - szólt a nyestkutya, aki mindőjük közt a legeszesebb volt -, hogy az, akinek a leghosszabb közöttünk a farka, eressze le a verembe, s kötözze meg vele azt a foghíjas eszterhéjt! - Úgy van! Jó ötlet! - helyeseltek a többiek. - No, akkor álljatok sorba a farkatok hosszúsága szerint! - szólt a farkas, s hátsó felükkel előre sorba állította az egybegyűlteket. Végignézett a soron, s látta, hogy a leghosszabb farok a majomé. De annyira hosszú volt, hogy erre-arra kunkorodott, mint valami kacskaringós inda. - No, majom! A tiéd a leghosszabb! - mondta a farkas. Nem tetszett ugyan a majomnak a dolog, de kénytelen-kelletlen mégiscsak leeresztette a farkát szép óvatosan. A verem mélyén gubbasztó lótolvaj éppen azon törte a fejét, hogy ugyan mitévő lehetne, hogyan is juthatna ki szorult helyzetéből, amikor látja ám, hogy jön-jövöget lefelé valami hosszú-hosszú indaféle. Örömében ízibe elkapta. - Hej, de kapóra jött ez most nékem! Ebbe kapaszkodva kimászhatok innen! - gondolta, s jó erősen megmarkolta a lelógó farkat. Nagy lendülettel rántott is rajta egyet. Megrémült ám erre a majom! - Jaj istenem! A foghíjas eszterhéj! Rákapott a farkamra! Gyertek, segítsetek, húzzatok gyorsan! - sivalkodott a majom. A farkas meg a többiek együttes erővel húzni kezdték a majmot. De húzta ám a lókötő is, ahogyan csak bírta, hiszen ő is szabadulni akart. - Hórukk! Hórukk! - kiabálta az állatsereg. S ahogy így cibálták-ráncigálták kétfelől, egyszer csak pucc!, a tövénél elszakadt a farok. Úgy mondják, azóta kurta a majom farka, s a nagy erőlködéstől vörös még ma is a képe. Itt a vége, fuss el véle!


Forrás: Polczer-Porta