Kántor Lajos: Vándor idő

Ha költő volnék, folytatnám Lászlóffy Aladárral: vándor idő balladája. Így csak idézem őt, a Korunk 1990. decemberi számában megjelent versét, abból is egyetlen szakaszt:

Belementünk, benne vagyunk derékig,

nyúljunk alá, jussunk el a kerékig.

Milyen jó lesz, amikor majd lucskosan

gyönyörködünk: a karaván hogy rohan!

Jóra fordul, mára fordul életünk,

telelünk, de nyaralunk, de telelünk…

Hát igen, újra elmondhatjuk, prózára fordítva a szót: telelünk, de (néha hisszük:) nyaralunk, de telelünk. Hogy a karaván rohanna? És ha igen, milyen irányban?

Most megint december következik, 1989-től számítva a huszadik. Amikor még csak az elsőre emlékeztünk, mi (pontosabban én, a folyóirat élhelyén) így idéztük a múltat, kapcsolva a jelennel: „Egyre többen és egyre erőteljesebben jelzik, az írott szó s a mind gyakrabban közvetlenül a tömegekhez kiáltott szó erejével, antitotalitárius fórumokon, hogy egy folyamat részeiről, lényegében ugyanazon harc állomásairól van szó. Amikor dőlni kezdett a berlini fal; amikor a menekülők áradata előtt megnyitották a magyar határokat; amikor tőlünk is megállíthatatlanul szöktek az emberek zöld határon (árkon-bokron, folyón) át; amikor lengyelek, németek, csehek kivonultak városaik tereire – föl kellett tenni a kérdést, mi a kevésbé veszélyes, és mi az eredményesebb: országútra vagy utcára? És 1989. december 15–16. meghozta Temesváron – az országút menekülői után – a Forradalmi Utcát nálunk is. Jött aztán december 21. és a sok további (ismeretlen?) nap és hét. Jöttek a koszorúk és karácsonyfák a hősök és áldozatok emlékére. Jött az eufória, a közös harc tudatából kinövő hit a megbékélésben – nem utolsósorban a nemzetiségi megbékélésben, együttműködésben. És jöttek a hodáki, marosvásárhelyi botosok. És jöttek a bányászok. Jött a rémület. Jött a gyűlölködés.”

Itt abbahagyom a Korunk- (ön-)idézést, próbálom az ismeretlen (?) napokat, heteket felidézni. De ehhez könyvet kellene írni, hiszen 1989 decemberében, 1990 januárjában–februárjában belementünk, benne voltunk derékig. A Szabadság, kolozsvári napilapunk első számai szerencsére előkerülnek a papírhalmokból, így a december 22-én írt és 23-án megjelent Nyilatkozók hiteléből rekonstruálhatom a magam 21-ikéjét, a második lapszám első oldalán pedig, karácsony szombatján (a vasárnapi Szabadságban) olvasható volt a Hívó szó, amelyet előző nap a Gáll Ernőék lakásán írtunk – és aláírtunk tizenöten. Hónapokkal ezelőtt kezembe került az első fogalmazvány (kézírásommal), Balázs Sándorral fogalmaztuk, a többiek (többségben volt bolyaisták, tanárok és egykori diákok) a másik szobában beszélgettek, vitatkoztak, majd megvitatták, megvitattuk az elkészült szöveget. A közlésre került végső változatból idézek egy bekezdésnyit: „A legsürgősebb feladat jogi és intézményes biztosítékok teremtése az anyanyelv korlátlan használatára, a minden szintű magyar nyelvű oktatás visszaállítására – beleértve a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet. A romániai magyar tudományos önismeret szabad ápolása, művelődési intézményeink, első helyen az Erdélyi Múzeum-Egyesület működésének anyagi és szellemi biztosítása, a magyar nyelvű rádió- és televízióadások felújítása, műemlékeink védelme ugyancsak életfontosságú szükségletünk. Megtartó erőnek tekintjük a szabad vallásgyakorlás intézményes szavatolását. Hagyományaink letéteményeseiről, a magyarok lakta településekről, falvakról és kisvárosokról gondoskodnunk kell, hogy népünk vitális erőforrásai ne apadjanak ki.”

A Bolyai ügye románul is hangot kapott, például a Puntea cím alatt sokszorosított tájékoztatónkban (kiadója a december 24-én megalakult Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács), Bucur Ildikó és Ioan Popa műegyetemi oktatók nyílt levelében, a legelső, 1990. február 1-jei számban. És elkezdődtek a tanácskozások egyetemünk visszaállításáról, szűkebb és tágabb körben. Én csak két korait említek, amelyekre elég jól emlékszem. Alighanem a legkorábbit a sétatéri magyar színház próbatermében tartottuk, sokan voltunk, lelkes tervezők – a jó emlékű Jenei Dezső mérnök már a Bolyai campusát is megálmodta, a Monostori út végére, illetve a mezőre – ahol aztán felépült a Metro, utóbb pedig a Polus Center… És egy másik, tudtommal nyilvánosságot máig nem kapott találkozóra is sor került, a kolozsvári írószövetségi fiók Egyetem utcai székházában, amikor Szépfalusi István Bécsből nálunk járt. Néhányan lehettünk ott, két-három román is, így a párttitkár-prózaíró Eugen Uricaru (és ha nem tévedek, Adrian Marino is); hallva terveinkről, Uricaru felpattant: az nem lehet, hogy nekünk, magyaroknak legyen egy modern (saját) egyetemünk, európai segítséggel, ők pedig maradjanak a régivel…

Még egy – nyomtatásban ellenőrizhető – emlékeztetőt idézek, a lehetséges tucatnyiból, százból. Szintén a Szabadság közölte, a vezércikk helyén: 1990. január 1., hétfő: bizalom. Azt gondolom, ennek a szövegnek is lehet aktualitása az úgymond forradalmunk 20. évfordulóján. Egyetlen passzus ezúttal: „Én őszintén szólva gyanakvással hallgatom a »tiszták« egyre sűrűbben felhangzó vádaskodásait is. Mert vajon miképpen maradtak ők oly nagyon tiszták egy alapvetően mocskos, sokakat besározó korban? Úgy, hogy félreálltak? Úgy, hogy semmit nem vállaltak, nem kockáztattak a közösségért? A földbe ásott tálentom a Biblia szerint sem kamatozott… Akik pedig fiatal életkoruknál fogva maradhattak ki a társadalmilag méretezett rosszból, szennyből, néha könnyelműen ítélkeznek…”

Mindezt 2009. október 26-án másolom ide, fehér lapokra – három nappal azután, hogy háromévi várakozás után végre sikerült felavatnunk Kolozsvárt, a Sétatéren, nem messze a hajdani Bolyai hajdani központi épületétől, az 1956-os emlékművet, a Kolozsvár Társaság kezdeményezéséből, sokak – határon túliak és itthoniak – támogatásával, közreműködésével.

*Húsz év telt el az 1989-es romániai politikai fordulat óta. Az összeállításban a Korunk belső munkatársainak reflexiói olvashatók a változásról és annak mindennapjainkra tett hatásáról. – A szerk.

Forrás: Korunk 2009. december