2010. január 3., vasárnap

Illés Endre: Új evangélium



Oláh Gábor regénye



Oláh Gábor elbeszélő hangja a dübörgés.

S Oláh szinte nem is tud mást: állandóan dübörög.

Mint amikor vashídra fut fel a vonat és a súlyos kerekek kérlelhetetlenül végigdübörgik teljes hosszában a vaspántos hidat: éppen ilyen egy-egy Oláh-regény is. Félelmetesen hangos. Felcsattanva kezdődik s még felcsattanóbban végződik.

Ez a hangosság egy szervi fogyatékosság következménye.

Ilyen hangosan csak az beszél, aki valami szervi ok miatt nem hallja, vagy csak igen gyengén hallja a saját hangját.

S Oláh Gábor valóban nem látja, nem hallja, nem érzékeli a saját szavait. Ezért ilyen hangos. Mert a leírt szó nem jut el a tudatáig s a süket csendben a szavai után tapogatózva attól fél, hogy halk lesz. Pedig akkor már dübörög. Ezért volt hiába közel negyven kötet minden tanulsága. Ez a hatalmas övr mindvégig mozdulatlan maradt összes súlyos hibáival. S erényei közben egyhangúvá váltak. Mert mindig ismétlődtek. Oláhra nem hatott vissza a saját övrje: ezért tévedt retorikája egyre süppedőbb és lidércesebb ingoványba; azért vált hatalmas arányokat kedvelő emberformálása lélektelen gólem-gyúrássá; s ami elemi erő volt benne, így lett lassan közönséges biceps-mutogatás.

S így, csakis így történhetett meg, hogy Oláh közel negyven kötet túlhangos tanulságai után sem tudja még: mit lehet és mit nem szabad írnia.

Van egy regénye, A táltosfiú: ebben a könyvében volt eddig a legigazabban s önmagához a leghívebben író. Amit ott bemutatott: a debreceni külvárosi uccák fullasztó pora, néhány különös, torz s szinte monumentális figura, egy primitívebb életnívó nyers s ijesztően vad indulatai, a protestantizmus magyar áramlása - ez Oláh Gábor sajátos világa.

De csak néhány lépéssel kell túlmennie ezen a világon s máris légüres térben lebeg. A kultúra szinte halálos méreg ennek az írónak számára. Elsorvasztja legelső sorban is a stílusát. Ez a stílus a romantikus és naturalista stílus nem túl szerencsés keverődésű ötvözete. Szeret dús képekben tobzódni. De talán senki nem tud furcsa s monomániásan visszatérő jelzőket, egy-egy idegen szót, valami távolabbi asszociációt, itt-ott világirodalmi olvasmányok felé utaló hasonlatot oly szerencsétlenül, zökkentően s illuziótlanul alkalmazni, mint Oláh Gábor. S a stíluson túl... amikor magasabb életformák, akár már a középosztály felé fordul is, s komplikáltabb lelkiállapotokat, összetettebb problémákat próbál felvázolni: miljő, emberek, történet, mind-mind kisiklanak az író tendenciát, közhelyet, irodalmi példákat s naivitást, sok-sok naivitást markoló túlkemény, túlmerev, túlsokat hadonászó kezéből.

Új regénye is a kultúra betegségében szenved. A táltosfiúról szól megint. Életének lehajló ívét mondja el.

Az első rész: egy kis cseléd táltosfiút kiviselő élete, a debreceni külvárosi miljő, a vad környezetbe behasító csoda rajza - kitünő volt. A második rész a szárnyas ember regényének indult már. A cselédi sorból származó kis táltosfiú egyszerre az élet csúcsaira lendül. Ünnepelt író, gazdag ember, örökbefogadott grófi gyerek lesz. (S kár, milyen kár vala: Oláh Gábornak az ismeretlen és síkos parkettre lépni.) Naiv forradalmárosdi játéka hősünk karrierjét szegi. S a balul végződő társadalmi megváltás után vallási megújhodással, új evangéliummal akarja végre az öregedő táltosfiú itt, a harmadik regényben, megváltani az emberiséget.

Ez a harmadik s befejező rész elejétől végig egy író lehangoló, reménytelen s kilátástalan birkózása az erejét meghaladó feladattal, az ismeretlen anyaggal, a saját félreismert képességeivel.

Az öregség minél mohóbban kendőzi magára a fiatalság színeit: annál feltűnőbben öreg. Így járt Oláh Gábor hangossága is. Minél harsogóbbak új evangéliuma szózatai: annál üresebbek s annál kevésbé győznek meg.

Az Új evangéliumban, a regénytrilógia harmadik részében, megtaláljuk nyomokban Oláh erényeit, de megtaláljuk főleg összes hibáit.

A táltosfiú régi környezetének itt-ott az eseményekbe hasító rajza fel-felvillantatja Oláh ismert debreceni figuráit, s velük felvillannak Oláh legjobb mondatai, életet lehelő történésdarabkái, kifogástalan s az érdeklődést egyaránt megfogó s kielégítő helyismerete.

De a szeretet s öröm eszmei pillérein felépülő főépület olyan olcsó és selejtes összeolvasztása és újraeresztése a különböző filozófusoknak és vallásoknak, mint azok a nagy nyelvtanokat kivonatoló obskurus füzetecskék, amelyek egy óra alatt igérik a német, francia, angol vagy akár a néger nyelv tudását. Lehetetlen nem érezni Oláh gyötrődő nagy igyekezetét; de lehetetlen itt olcsó s zavaros filozofálgatás gyötrött szárnycsapásainál egyebet is látni.

Békeévek, háború, forradalmak süvöltenek át a hős lelkén. S az óra mégis áll. Az emberek nem őszülnek meg. Az időt nem érezzük. Az idő... Milyen nagy probléma egy regényben az idő!...

S emberi rölief? A papirosnak szinte míthikus egysíkúsága mindenütt.

A főhős író s apostol volna... De sem egy író, sem egy apostol egyetlen atomját nem érezzük.

Oláh Gábor megint nagyot akart. S megint csak egy zavaros, egyhelyben álló, élettelen, önmagát ismétlő, túlhangos, túl s félre méretezett munkáig jutott el. Mint oly sokszor már.

Vannak írók, akiknél megfog, meghat s megindít: ha nagyot akartak s nem érték el. Torzóban is érezzük a monumentalitást.

De Oláh Gábor nem tartozik ezek közé.


Forrás: Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 15. szám · / · Figyelő · / · Regény és novella

Nincsenek megjegyzések: