Tamási Áron novelláiból ...

IGAZAK ÁLMA

Mint a lenge kakukkvirág, olyan színe volt az ég peremének.

Leszállt a nap.

- Eddig is megtehette volna - mondta az öreg Matyó.

Meg sem gondolta, csak úgy hirtelen gondolta. De hát nem csoda, mert bolondos nap volt, ami volt. Amikor felhők jártak, pezsgett a fény a föld felett; amikor tisztára takarodott az ég, akkor homály szitált a fák között; s amikor nem fújt a szél, rezegtek a levelek; s amikor fújt, ellene szegültek.

Ilyen az április.

S az április mellé még csütörtök is volt, ami az öreg Matyó szerint, ebben a Mustár gazdaságban, sohasem volt kedvező nap. Lám, az udvari vályúnál most is csak prüszköli a vizet a két ló, s nem issza szokás szerint. Pedig ihatná, mert kényes ugyan a vízre a ló, de ő tisztára mosta a vályút. Ugye, a tehén jól megitta, amit megprüszkölt a ló; majd utánuk a két ökör még puha karikákat is fújt az új víz tetejére, úgy elöntötte őket a lusta élvezet.

A gazda, vagyis Mustár Imre, éppen akkor jött ki a csűrből.

- Látom, az időt is lopja - szólt oda az öregnek.

Matyó bácsi megütközött a szón, mert mindenki láthatja, hogy a két ökör lassan fújdogálja a vizet, miközben lusta élvezettel iszik; s nógatni nem szokás őket, hogy, no: siessetek, az áprilisát, mert itt a gazda, s valami okból dúlja magát.

Az öreget is kifente egyszeriben az áprilisi alkonyat.

- S még mit lopok?! - kérdezte.

A szénát - mondta a gazda.

Hát ez a rágalom, annak is pénteki. Huszonhat esztendeje szolgál ennél a Mustárnál, de még szénát nem lopott soha. Ha a szabályosnál többet adott a marháknak, azt is a marhák érdekiben tette, amiben benne van a gazda is. S akkor ő kapjon ilyen hegyes szót, aminek a hegyére még a becsületet is odaszúrja a gazda, mint egy alkonyati gébics!

- Nem hiszem, hogy loptam volna - mondta nehezen az öreg.

- Hát?

- Lehet, hogy megettem.

- No, szarva ne legyen tőle!

- Akkor döfök - nyugodott belé Matyó bácsi.

Ennyivel aztán el is végezték ezt az áprilisi csütörtököt, mert a gazda félünnepit öltött, s elment a faluba, nyilván a hitelszövetkezet kocsmájába; az öreg pedig megbújt az istállóban, mert az ágya ott volt, s cserélt a csillagokkal. Vagyis, amikor felbuzdultak fényre a csillagok, akkor ő szépen elaludt. Mély nyugalomban aludt, csak az ökrök kérődztek álma fölött, akár a meleg és fekete párában egy-egy kis malom; de aztán, valamikor egyszer, arra merült álmából eszméletire, hogy a kutya nagyon ugat, s valaki titkolatlan lépésekkel közeledik.

S már ki is nyitotta az istálló ajtaját.

- Matyó bácsi! - szólt a hang, mint a göröngy.

Az öreg megismerte, hogy maga Mustár, aki ily szokatlan időben rájött; s mivel a növekvő hold a felin már túl volt, látni vélte a derengésben azt is, hogy a gazda jobb kezében lóg valami, feketén s elég nagy darabon. Valami nagy baj lehet, gondolta mindjárt, de csak ennyit mondott:

- Nocsak.

- Hol van a méteres? - kérdezte a gazda.

A feje fölött a polcon, ott volt a méteres mérő, vagyis a "collstokk", amilyent az ácsok és az asztalosok használnak. Ott volt, ámbár bent kellett volna lennie, szokott helyén, a házban. De hát az ökör kitörte a közfát, ami a tehéntől őt elválasztotta, s új közfát kellett csinálni, mérték szerint, ha már az ember is ott tölti az éjjeleket.

- Itt van a fejem fölött - mondta az öreg.

Felállt a heverőágyon, s miközben fehérre meszelte a beszitáló holdvilág, matarászott a polcon.

- No, megvan-e? - kérdezte mohón a gazda.

- Megvolt; minek kell?

- Mérünk.

- Azt hittem, oroszlánt lövünk.

Megtalálta a mérőszerszámot, s odaadta a gazdának. A gazda a küszöbre húzódott, ott leült s a térdén elfektette, amit eladdig a kezében lógatott, azt a nagy lebernyeget. Az öreg is közelebb húzódott a küszöbhöz, s felülről kandikálta, hogy vajon mi készül, egy kicsit oldalra döntött fejjel, mint a varjú. A holdvilágon csak annyit látott, hogy valami bőr, amit a gazda a két térdére terített. Borjúbőr nem lehetett, mert a fényhíre akkor fehér lett volna, vagy legalábbis tarka; s fekete bárány sem lehetett, mert hiszen az sötéten lapult volna.

- Ammi? - szólt végre.

- Rókabőr - mondta a gazda.

Többet nem szólt az öreg, hanem várt. A gazda nyitani kezdte a méteres szerszámot, s izületről izületre kinyitotta. Aztán mérte volna véle a rókabőrt, de egyszer a szerszám csuklott össze, máskor pedig a bőr huppant ki alóla.

- Fogja meg! - szólt rá az öregre.

Matyó bácsi leült balról a gazda mellé, s megfogta a rókának a fejét. Úgy a kezével bátran fogta, mert hiszen a fejhez már csak bőr volt a többi; de a lelkével bizony nem a legszívesebben, mert a holdvilágon élő módjára vigyorgott a fej.

- Harminckilenc - mondta a gazda, s pusmogva megvakarta a fejét.

Aztán megmérte a rókának a farkát is.

- Harminchárom - mondta, s ismét megvakarta a fejét.

Talányosnak látszott az egész, kivált így a hajnali holdvilágon, de az öreg hagyta, hadd folyjék mentire minden; s csak azt kérdezte:

- A fejét mért vakargatja?

- A húsz pengő miatt - mondta a gazda.

Csend lett; s miközben ártatlanul úszott a hold, a csendben úgy lebegett a húsz pengő, mint a hajnali ökörnyál. Aztán a gazda, egyszerre s hirtelen, lesöpörte a térdéről a rókabőrt, s a méreg parazsán így szólt:

- Este fogadtunk, a korcsmában. Némelyek azt mondták, hogy a róka farka rövidebb, mint a törzse; s én azt mondtam, hogy fele-fele.

- De nem fele - mondta az öreg.

- Nem. Ezen nem.

- Pedig ez valódi róka volt.

A gazda szembefordult az öreggel, s nagy nyomatékkal így szólt:

- Hát maga a rókát pártolja?

Nem volt mit tenni, az öreg a válla közé húzta a fejét, s hallgatott. Magában gondolta ugyan, hogy jaj, milyen keserves a szegény szolga élete, mert hát egyszer lop, pedig nem is lop; máskor pedig még a róka is a farkával rajta takarékoskodik.

- Most mit csináljunk? - mondta a gazda.

- Állani kell a szót - felelte az öreg.

- Fizessek?

- Mondja tovább is, hogy fele-fele.

- De rám bizonyítják!

- Mivel? Fogjanak rókát.

- Nekem van.

- S tudják?

- Tudják.

Ismét csend lett. Ültek ketten szótlanul, s a rókabőr is félelem nélkül lapult a földön. Végre felállt a gazda, s látszott az arcán, hogy likat talált a kerítésen.

- Készüljön fel, hamar! - mondta.

- Hova?

- A városba. Elviszi ezt a rókabőrt, s eladja. Bányai tímárnak, vagy annak a Sultéti szőcsnek. Itt a bőr, s induljon még világodat előtt. S ha aztán nem lesz rókabőr, fogjanak ők rókát. Addig fele-fele, no, gyerünk!

- Mi az ára?

- Negyven. Ha muszáj, harmincöt.

Kellő ruhát öltött az öreg, s a rókabőrt belétette egy hatalmas tarisnyába; kenyeret is az útra, nagy darab szalonnát, s vereshagymát is, két fejet. A tarisnyát a nyakába akasztotta, s nagy elszánással, mint amikor háborúba vagy ritka nagy vállalkozásra indul a falusi ember, megemelte ájtatosan a kalapját.

- No, az Isten segítsen meg minket! - mondta melléje.

S elindult.

- De aztán titkon viszi! - szólt utána a gazda.

- Titkon, titkon.

Éppen javában virradt, s ráért a menéssel az öreg, mert hiszen tíz kilométerre feküdt a városka, s annyi utat pedig, öt órától nyolc óráig, még az andalgó búcsújárók is könnyen megtesznek. Elmerengett hát a felkelő nap dicsőségén, s a távoli hegyek aranysapkáján; nézegette a korai madarakat s az út két oldalán a zsendülő határt. Egy forrás mellett falatozott is valamit, majd elment egyenesen Sultéti szőcshöz, aki negyvenegy pengőért meg is vette a rókabőrt. Az öreg meglapogatta a zsebiben a pénzt, s betért hízott lélekkel egy város végi csárdába, ahol maga elé terítette az elemózsiát, s kért egy liter borocskát is. Ráérő módon fogyasztott, s illogatott lassan.

Aztán, úgy délfelé, dudorászva hazament.

- No, megvették-e? - kérdezte a gazda.

- Nem volt mit - mondta az öreg.

- Hát?

A finánc elvette a bőrt, elkobzotta.

Szólni sem tudott a gazda, úgy megfülledt rögtön. Hegyes lett a szeme is, mint a bicska éle, amit sokat használtak immár. Valamit összetör mindjárt, úgy látszott, de akkor a mérgire ismét rácseppentett egyet az öreg.

- A likat is felfedezte a bőrön - mondta.

- A golyó nyomát?!

- Azt. S megkérdezte, hogy ki lőtte a rókát.

- S maga?!

- Én pedig - folytatta az öreg -, mivel lopni s hazudni nem szoktam, hát megmondtam a fináncnak, hogy Mustár Imre lőtte a rókát. Erre azt kérdezte a finánc, hogy van-e annak a Mustár Imrének fegyvertartási engedélye; mert ha van s bémutatjuk, akkor visszaadja a rókabőrt.

- S ha nincs? - kérdezte Mustár.

- Akkor bírság, a duplája.

- Minek a duplája?

- A rókabőrnek, vagyis amennyit ér a bőr.

Hát erre az ég felé emelte Mustár a két karját, s a két szemével is verdeste a gerendás mennyezetet, ahogy kérte azt a mennybéli felséges Atyaistent, hogy amennyi róka van ezen a széles világon, azt mind döglessze meg, még azon a pénteki napon, hogy szombatra egy se maradjon.

Utána csend lett.

- Most már így van - szólt végül az öreg; s aztán elment, hogy a gazdaságban ezt-azt megtegyen, s majd aludjék is a fináncra egyet.

Elmúlt a délután, s az este leszállt. Az öreg is nyugovóra bújt az istállóban, s mivel a rágalmat, hogy ő szénát lopott volna, az áldott róka lemosta róla, hát olyan édesen aludt, mint a gyermekben a tej.

Hajnalig.

Mert úgy a hajnali időben ismét ugatott a kutya, s titkolatlan lépésekkel valaki ismét közeledett.

- Matyó bácsi! - szólt a hang, mint a kegyes harang.

Az öreg megismerte, hogy maga Mustár, aki szólt.

- No, mi van ismét? - kérdezte. - Még egy róka talán?

- Csend, csend! - mondta a gazda.

Közelebb ment az öreghez, úgy lépegetve jámbor módra, s a hangjában is töredelem settenkedett. Az öreg felült az ágyban, s oly kegyesen várta a szót, mintha ő lett volna Jézus Krisztus első tanítványa.

- Üsmeri maga azt a fináncot? - kérdezte.

- Hogyne! - mondta az öreg. - Égei származás.

- Vajon, nem lehetne bédugni a száját?

- Nagy van neki - egyengetett az öreg.

- Egy tízes, mit gondol?

- Ahhh! - botránkozott meg az öreg. - Húsz pengő sem elég neki.

Olyan esetten nézett a gazda, mintha abban a percben omlott volna rá a gondolat, hogy elvétette az egész életét, mert hiszen fináncnak kellett volna lennie. Megnehezült lélekkel elővett mégis egy huszast, s odaadta az öregnek.

- Hát akkor megteszi?

- Megpróbálom.

Még a tarisnyába is maga a gazda csomagolt, sok jó ennivalót, s bőségesen. Matyó bácsi pedig a nyakába akasztotta a tarisnyát, s virradattal elindult. Ahogy kimehetett a faluból, jobbra átalvágott egy úton, Kodoz község felé, ahol egy komája élt, bizonyos Firkó Mihály. Elment hát ahhoz a komájához, s mivel a lopás vádjában pénze volt elegendő, hát nagy lakomát csaptak. Utána pedig hazabandukolt az öreg, a tarisnyát az ágyra dobta, s nagyot szusszant; majd az ujjával legyezgetni kezdett a gazda orra előtt, s így szólt:

- Rókát többet ne lássak, s fináncot ne ismerjek. Hallotta-e?

- Olyan nehéz volt?

- Olyan.

- De meglett.

- Meg - mondta az öreg. - Hanem a húsz pengőn túl még innom is kellett véle, a magaméból. Amit meg kell nekem téríteni. S a fejem is fáj, attól a fináncbortól.

A gazda megölelgette az öreget, úgy köszönte a nagy szívességet. Megígérte azt is neki, hogy a bor árát megtéríti; majd azt ajánlotta, hogy menjen, Matyó bácsi, s aludjék egyet a fájós fejivel. Sanyarún bólogatott az öreg, majd a kertben kifeküdt egy virágzó almafa alá, s a langy tavaszban nemsokára már aludta is az igazak álmát.

Forrás: Tamási Áron összes novellái Második kiadás- (II. kötet, 421-426.oldal - Szépirodalmi Könyvkiadó 1982