Molnár Antal zeneszerző

E napon született Molnár Antal zeneszerző (1890)

Molnár Antal: Zene és zeneszerző

Ha kilépünk az utcára és lerongyolt, marcona ember-féléket látunk, fájdalmas világossággal nyilallik belénk a művész társadalmi helyzetének fonáksága. A művész csak a jobbmódú, nyugalmas életű rétegek szabadidejének egyik szórakoztatója. Legnagyobb kérdések ösvényein át eljut a harmónia megbocsátó, kiegyenlítő magaslataira, átöleli nemének minden örömét, fájdalmát: és mégsem más, mint egy romlott kisebbség különc trubadúrja, ki abból él, ami a toilette-pénzből megmarad. E megdöbbentően szomorú valóság, mitől a művészt többnyire metafizikai alapú gőgje teszi bensőleg függetlenné - e valóság gyakran szüli a művészet létjogosultságának teljes kétségbevonását. A jövő, boldogabb nemzedékek állítólag oly okosan fogják a munkát elosztani, hogy a fényűzés kikopik a lehetőségekből; a művészet pedig az. A nagy ellenvélemény szerint éppen a szocializmus győzelme hozza meg a művészetek legszebb virágzását; mikor majd nem kasztok, hanem az összesség lelkesedésének dolgozik. Döntő igazságunk nincs, mert a mai filozófia, egész mai gondolkozásunk ugyancsak a jómódú osztályok érveléséből lüktet elő, egyoldalú, elfogult, bármily emelkedett legyen is. Lehet, hogy el fog tűnni a művészet, másnak fog helyet adni, ami talán még tökéletesebben szolgálja majd a stilizált érzéki kielégülést. Az, hogy pl. a zene anyaga: a hang, örökké meglesz és a tehetség is hozzá, még nem jelenti, hogy a körülmények is mindig elő fogják segíteni a kettőnek párosodását, éppoly kevéssé, mint ahogy a vas létezése és az erős karok képességei még nem szolgáltatják a hősök korának örök szükségszerűségét.

Az építészet az anyag összhangjának, a szobrászat a formák, a festészet a színek varázsának, a költészet a beszéd és képzelet összjátékának stilizált érzékiségét szolgálja. A zene a hallás kedvező benyomásait alakítja egyensúlyozott játékká. Lehet, hogy mindez el fog tűnni mai alakjában, hogy más fogja helyettesíteni (ha szükséglet marad), vagy pedig elavult szükségletek lomtárába kerül. De éppolyan örök képesség, sajátság marad, mint a hősiesség vagy más elavult érték, és természetrajza éppoly kevéssé lesz bármikor is fölöslegessé, mint pl. az ichtiosaurusé. A hallás legföltűnőbb sajátsága a térbelinek elhanyagolása; anélkül kapja a benyomást, hogy valami tárgy pontos odaképzelése mindig lehetséges volna. A hang misztikus, mihelyt nem tudhatom, honnan jön. Másrészt pedig semmi módon le nem köthető, az élet szükségleteivel semmiféle viszonyba nem hozható. A hang sehol sincs és mindenütt van, nem köti le gondolkozásunkat, hanem kíséri ezerszínű uszályként. Ha beszélünk, a hangok skálája természetünk kifürkészhetetlen igazságai szerint lebeg föl s alá. Dalolni olyankor kezdünk, mikor arról van szó, amit a hasznavehető világban nem találhatunk föl. A madár két csábító eszköze: színe és hangja közül utóbbinak nagy előnye, hogy nem kell bizonyos meghatározott helyzet az észrevevéséhez és forrása sokkal nehezebben ismerhető föl. A hangnak ún. anyagtalansága azt jelenti, hogy anyagi körülményeinek fölkutatása ezerszeres nehézségekbe ütközik. Tehát egyrészről titokzatos forrásból, másrészről titokzatos okból, anyagiatlan céllal tör ki a hang. Minden művészet az érzékiséget szolgálja, de míg a többi határozott irányt, megnevezhető, hasznosítható tárgyat vesz célba, addig a zene érzékisége általános, minden föltételezésre alkalmas. Ez a végtelen belémagyarázhatóság adja hatásának általános, izgató varázsát. Minden tárgynak, minden fogalomnak van valami köze a zenéhez, mert közvetlenül egyiknek sincs és sohasem tudhatjuk, milyen ok milyen cél felé küldi. A zene érzékisége a világ-érzékiség, egybeolvad benne a fény, a forma, a homály, sötétség, ember, virág, föld, mindenség szerelmi misztériuma. Az ember materializáló alaptermészete egy bálványt készített, melynek nagy szájába hajítja mindazt, amit nem bír megérteni, materializálni: ezt a bálványát metafizikának nevezi. Ide tartozik a zene beláthatatlan skálája is.

A művészt két képesség állítja elő: az anyaggal való bánni tudás és az általános, emberi érzékiség nagy fölöslege, mely harmonikus játék alakjában önmagát élvezi. A maga egyoldalú élvezőképességének örökös tükröztetése teszi őt önzővé par excellence, abban az értelemben, mint ahogy a hős a maga erejének fitogtatása útján viszi nemzetek érdekét dűlőre. Az egy bizonyos anyaggal való harmonizálás született sajátság, amit szociális föltételeknek kell támogatniuk, hogy versenyképessé váljék. Minden anyaggal szemben való tehetség teljes egyenlősége, a művészi képességek eme ideális elosztódottsága a teljes, ideális tehetségtelenség képe. Minél kevesebb anyaggal szemben gyülekeznek az erők, annál nagyobb a különös eredmény lehetősége, annál nagyobb a tehetség. A legnagyobb tehetség, a zseni, mindig egyoldalú egy bizonyos fokig. Mint a terebélyes fa, úgy képviseli a zseninek nevezett nagy erőtömeg a maga fajtájának sajátságait. A legegyénibb romantikust is az teszi naggyá, ha minél nagyobb csoport küszöb alatti álmait önti formába. A művészben sok-sok kisebb energia hasonló vágya csúcsosodik boldog építkezéssé. A legnagyobb, aki mindenki helyett működik, a fönt érintett Jövő egyik nagyszerű lehetősége.

Minden más művészettől különbözővé teszi a zenét ún. anyagiatlansága. Festőnek, szobrásznak, költőnek van egymással rokonsága: mind hasznavehető tárgyakkal, praktikus eseményekkel dolgozik. Nem lehetnek soha oly egyoldalúvá, hogy egymás lelkéből valamit meg ne őrizzenek. A zenész a nagy általánosnak embere, mindenben ott találja lényegét, de semminek anyaga, természete nem érdekli. Elhanyagolja a tárgyak formáját, színét, mozgását, keresi a közösséget, a mindezek közti egyezést, kiegyenlítődést. Minél mélyebben merül föladata természetébe, annál inkább távolodik a tudottól, hasznostól, viszonylatokba hozhatótól. A festő stb. tárgyánál fogva állandó intenzív érintkezést kénytelen fönntartani a gyakorlati világgal, sosem válhatik elszigeteltté. A zeneszerző föladata magaslatán állva kénytelen aránylag műveletlen, inpraktikus lenni. Minden művész mondanivalója elvont: érzéki értékek egyensúlyozott, harmonikus anyagba öntése; a zenésznél azonban még ezenfölül az anyag is elősegíti a spiritualizmus lehető legerősebb jelentkezését. A hangok világának egyensúlyozása nem erőltetőbb föladat, mint a más anyagban való dolgozás, a zeneművész nem jár »mélyebben«, mint a többi, de azáltal, hogy anyagának természete a praktikus világtól, a köznaptól, szokottól teljesen elszigeteli, hogy az anyagába való mélyedés a világ minden más anyagával való szakítással jár: ez szükségszerű oka a komponista aránylagos műveletlenségének. Egész életerejét nem látható, nem fogható épületek szerkesztésére fordítja, a világ csak éppen arra kell neki, hogy táplálja, minden egyéb hasznosítható mozzanatot a hangok között keres: a gyakorlati ember tökéletes ellentéte. Minél praktikusabb tud lenni, annál több jogunk van föltételezni, hogy életenergiáinak többé-kevésbé jelentékeny részét elfordítja művészetétől, nem teljes tehetség. Minden művészben a többi rovására fejlődik jelentékenyebbé egy érzék, de a hallóérzék túlsúlya éppen a leghasznosabbak rovására van, ami a látástól nem állítható. A zeneművészt nem érdekli formája, neve, érdeke semminek, keresi a dolgok közül kivezető ösvényt, hol a zavaró anyagtól mentesen anyagtalan szövetét fonja. A képzőművészet megfigyelővé, a zene álmodozóvá teszi munkását. A költő, bármennyire túl legyen is már a jón és rosszon: nevén hívja a dolgokat, érintkezik velük, a zenész a dolgokon is azt keresi, ami megszabadít tőlük, a mindenütt levőt, az általánost, a megnevezhetetlent. Egy Victor Hugonak tulajdonított mondás szerint a zene a legköltségesebb lárma, viszont zenésznek a szó a legfölöslegesebb időpazarlás. Egészen különös megszorításokkal bírja csak el szövegeként a poézist, valamint a költészet mellé is csak a hozzá alkalmazott korcs, a programzene helyezhető. Igazi komponistának nyűg a szöveg szófölsorolási része; amit belőle használhat, az a szavak fölötti: a hangulat.

Hangulatok keresése megnevezhetetlen régiókban, ez a komponálás világa. Rossz író, rossz beszélő a zenészek legjava; a komponista szemében szegényes, kicsinyes segédeszköz a beszéd, mely csak körülírni, esetlegesen meghatározni kénytelen mindent. Elsősorban zenésznek jut eszébe, mily szűk az emberi szótár, mert a zene a beszédnek éppen azt a részét fejleszti művészivé, mely a szavak kimondását kíséri, a hangsúlyt, a titokzatost, az ismeretlenből jövőt, ami mindent megmond, de ösztönből - ösztön számára. Ezt a hangsúlyt, ezt az ösztönszerűen jövőt keresi mindenütt a zenész, a látható világon azt a láthatatlan fátyolt, mely a dolgokból érzelemforrást varázsol. Itt jár a világban, de nem a világot látja, még csak nem is harmonikus képeket, hanem valami elmosódott káoszt, amiben minden egybefonódott, meglazult és dallá vált. A zenész utolérhetetlen naivitásának forrása ez az összefoglaló, olvasztó, mindent egybeölelő látás. A virágnak nincs színe, formája, szaga, szerkezete, csak hangulata van, mely most zenévé lesz, amiáltal egybeolvad a világ minden rokonhangulatával. Az alakok külső képe, érzelemvilága, mozgása, összessége, mindez eggyé sűrűsödik a zene palettáján. A szerelem, a nő világerotikává tágul, mert nincs, ami határozottá tegye. Zenész-szem a nőben nemcsak »a« nőt látja, hanem azt az örök kapcsot is, mely férfit nőhöz, a kettőt a Mindenséghez köti. Ennek éreztetésében, ha nem áll is magasabban a költőnél, de anyaga természeténél fogva sokkal közvetlenebbül, kerülő nélkül részesül és részesít a Világegység megbékülő, mindent átölelő szeretethangulatában. A zenész naiv, de naivitása a világegyszerűség.

Forrás: Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 15. szám