KASSÁK LAJOS: JANUÁR 1, HAJNAL

Bort kóstoltam ma, édes, jó bort, melyet egy névtelen tisztelőm küldött újév hajnalán karcsú, hősszúnyakú üvegben és ízes, drága falatokkal körítetten. Ó Teremtőm, ki gondolhatott rám ezen az első januári hajnalon így töprengtem, miközben ingben és alsónadrágban álltam szobám küszöbén és ijedten dideregtem. Kint tél volt s a szél belemart mezítelen lábszáramba és mezítelen mellembe, mert így álltam ott s a hitvány ingem is elfeledtem összekapni. Ki nyújthatta felém láthatatlan kezét? Pillanatra komolyan szégyelltem magam, mint ahogyan ő is szégyellhette magát, szegény, nem mert szembe fordulni velem, testvéri keze talán remegett, amíg ajándékkosarát felém nyújtotta. Kint hajnal volt és tél volt, de hiába vacogtak össze a fogaim, éreztem, hogy ez a pillanat, mikor a boldogság harangja megkondul a szívben, mikor a sötétség fátylai fellebbennek és hallom az uj esztendő sugallatát. Kóstoltam a borból, hogy vidáman köszönthessem az eljövendő időt és általában az egész nagy életet, amely halállal fenyegetett egy fél századon át. Éreztem, ahogy lassan feje tetejére áll körülöttem a világ és nem bújtam vissza a takaró alá, vidám és nyughatatlan lettem egyszerre. Kiléptem az utcára, ahol részeg férfiakkal és részeg asszonyokkal találkoztam, láttam, hogy egyformák vagyunk valamennyien, köszöntöttem őket, jobbról és balról megcsókoltam orcájukat, miközben félkarommal magasba emeltem borosüvegem és énekelni kezdtem barna szeretőmről, akit már rég elfeledtem s most mégis fellebeg előttem, mint maga az örök, felejthetetlen szerelem.


Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 2. szám