REMÉNYI JÓZSEF: VIZ

Teknőben fürösztöttek,
patakban lubickoltam,
folyót átúsztam,
tó tükrébe rajzoltam ismeretlen énemet,
tenger mélyében vetett horgonyt nyugtalanságom,
s könnyeimmel,
könnyeimmel próbáltam tisztára mosni a Végzet arcát,
hasztalanul,
balgatagul.

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: MŰFAJ ÉS NEMZEDÉK [*]

A vállalkozáshoz nem kell remény,
a kitartáshoz nem kell siker.
Hallgatag Vilmos.

Az utolsó évtizedben a magyar irodalom legyezőjén új szeletek nyiltak ki, az írók a teremtő feszültségen felül «műfaji» izgalomban is éltek s a századeleji álomból ocsudó Rip van Winklet mindenekelőtt az elbeszélő műfajok viszonylagos visszaesése lepné meg. Még első lirikusunk Babits, csorbítatlan erejű elbeszélőnk Móricz, de a fiatalabb évjáratok munkáinak műfaji tünetei a líra, novella, regény stb. megingott egyeduralmát jelzik. Amióta a visszagyerekesedett társadalom lebecsüli az írót s minden szellemi erőfeszítést meghallgatás nélkül szépészkedő fényűzésnek bélyegez, az író - e hetyke hűtlenség hatása alatt - kihúzódik az egyetemes igényű alapformákból. Reng a föld, a cselédség elszéledt az ősi házból, most a gazda is kimegy a csillagok alá s megpróbál tájékozódni. Nem ad több munkát cselédeinek: az emberiségnek, magához beszél s csak az önkéntes tanítványokat tűri a közelben.

A műfajok hangereje mindig a társadalmi visszhangtól függ. Visszhangos korban, mint a mult század derekán, az író vátesszé öblösödik, visszhangtalan időben az emberiséghez intézett beszédet visszaszívja a tüdőre, belső monológgá tompítja. Az erélyes, hirtelen cselekvés kultusza korunk szellemi visszhangját is lefojtotta s a fojtott hangú, önvizsgáló műfajoknak kedvezett. Ismét kidomborította az irodalom céhbeliségét, az írók többet beszélnek egymáshoz, mint azelőtt, jól tudva, hogy ez a megbeszélés végeredményben szintén a nemzeteknek s felettük is az emberiségnek szól - egy későbbi korra. Mert eljön az idő, melyben a lecsillapult nemzet s a felocsudott emberiség felhasználja az írók tájékozódását s kiheverve gyerekes állapotát, megrendül időszerűtlen, szívós bölcsességüktől. Az irodalom átmenetileg elvesztette erkölcsi erejét s a szárazra vetett író örülhet, ha legalább a házatáját elkeríti a lelki gyermekbetegségekből. Erasmus, Montaigne, Schopenhauer a pestis elől menekültek, a mai fertőzés veszedelmesebb s jobban befér az elreteszelt ajtón.

A rossz társadalmi visszhang új műfajoknak kedvezett; e műfajokra aztán a nemzetközi nyugtalanság, izgalom, zavar, az átmeneti kor tömegpszichózisa finom tapogatószerveket fejlesztett. Az új kifejezési formák személyes ízűek, fojtott sértődéstől remegő hangjuk hamar elárulja a szellem megszégyenítését, de ugyanakkor tájékozottabbak s több eshetőséget mérlegelnek, mint a gyanútlanul öntudatos klasszikus műformák. Ambivalensek. «A mult század a nagy tantételek, a dogmák kora volt», mondja az egyébként kiállhatatlan Drieu La Rochelle, «a miénk a kísérleti módszereké.» (Ezzel a formulával persze saját sütetű kísérletét: a fasiszta szocializmust akarja beajánlani.) Az irodalom tudomásul vette a kor lelkiismeretlen módszerbeli játékait s türelemmel tájékozódik a politikai füstbe burkolt brutális kísérletek közt. Lehet, hogy a türelem, ambivalencia, tájékozottság a gyöngeség jele. «A türelmetlenség a tiszta korok szörnyű erénye» írja Valéry; a teremtő, nagy koroké s a miénk igazán nem az.

Végeredményében a mellőzött szellemiség éppen úgy megtalálta a műfaji kifejezést, mint hajdani túltengő tekintélye. Míg ez tiszta, nagyméretű formákban csapódott le, a száműzött szellemiség az alapformák határain helyezkedik el, hogy a világ négy sarkából jobban átjárja a szél. Abban a korban, mikor tudósokat és írókat követeltek a rohamosan tökéletesedő társadalom élére, egyszerre elterebélyesedtek a társadalomjavító regény-platánok: Hugo Victor Nyomorultakját az amerikai polgárháború katonái tábortűz mellett olvasták s az első londoni gyermekkórházra azért gyült össze önkéntes adomány, mert Paul Dombey a «Dombey és Fiai»-ban, Dick az «Oliver Twist»-ben, Johnny a «Közös Barátunk»-ban sokat szenvedett. (Az alapítványi vacsorák első ünnepi beszédét is Dickens mondotta.) Ma is írnak nagyszabású családregényeket - Roger Martin du Gard «Les Thibault»-ja a francia regényírás egyik legnagyobb műve, - de korhűbbek s többet mondanak a kihagyó lélekzetű, személyes célzásokra forgácsolt, exhibicionista műfajok, amelyeknek rövid életével, törékeny sorsával eleve tisztában vagyunk. Görcsös tájékozódó szenvedélyünket, kiváncsiságból és rettegésből összeszűrt korérzésünket ők fejezik ki pontosan. Tudósok és írók, akik máskülönben sohasem tágítottak volna a lassan érlelt, átfogó és időtlen igényű munkáktól s a tizenkilencedik század harmadik vagy negyedik negyedében csak vaskos «Alapelvek»-et írtak volna, most fennhangon: történelmi, politikai esszékben tájékozódnak, áttérnek a heves lüktetésű rövidebb lélekzetű dokumentálásra. Klebelsberg Kunó előérzete már egy évtizede megsejtette a különlenyomatok korát. Matematikus elmék (Valéry, Russel), történészek (Huizinga, Dawson, Madariaga), bölcsészek (Jaspers, Berdijajew, Ortega), társadalombölcsészek (Mannheim), közgazdászok (Siegfried) az olvasó elé sietnek, «közbeszólnak», humanista ujjuk a válság izzó parazsára tapad, magasrendű szellemi hátteret bontanak Irving Fisher, Ohlin, Robbins, Hayek, John Strachey stb. gazdasági válságelemzése mögé. [*] A magyar irodalomban is e másodlagos műfajok szerezték a legtöbb területet s a fiatal nemzedékre nem azért hatott jobban Babits, a tanulmányíró, mint Babits, a költő, mert prózaírónak nagyobb, hanem, mert a lélek megváltozott sűrűségében ez a hang jobban terjed.

A regény-esszé, novella-esszé, tiszta esszé és kritika-esszé egyelőre kevesebbet tesz a humánumért, irodalmakon átszűrt hangja kevesebbet árul el a lélekről s állhatatlanabbnak mutatja, mint a géniuszok megingathatatlan világképe. A «nagy művek» korántsem az őstehetségek, a váteszek kipusztulása miatt maradtak el: a felszámolás, a kínos forgolódás, az egyetemes dogma-kétely pusztította ki őket. Az esszé műfaji területfoglalása inkább egyenletesen kiművelt elmékre, semmint géniuszokra hárul s csak optikai csalódás bélyegezheti meg a kort, ha mégis Tolsztojt követel rajta s az új Tolsztoj nem jön. Az összefoglalás mindig többet mutat, mint a forradalmi zürzavarban hevenyészett leltározás, amely a mult hagyatékából megpróbálja kiemelni azt, amit az emberiség talán a forradalom után is fölhasználhat. Talán... Mert ki tudja biztosan, hogy milyen emléket használhatunk a forradalom után? Az esszé túlzott irodalmiságát biztosan megviseli az idő s kíméletlenül lekoptatja az attitüdöket, amiket e magános-gőgös műfaj csakugyan jobban megtűr magán, mint például a nyugodt mesterművek. De hűségesen őrzi egy korszak szétzilált kiváncsiságát, összehasonlító szenvedélyét és megszerzett tulajdonságként örökíti át az irodalmi őrszolgálat ösztönét. Mint ahogy a Nyugat költői forradalma s műfordítói tanulságai vérünkbe hordott formai tökélyként származtak át a nemzedékre, az új műfajok is új irodalmi készséget juttatnak az utódokra. A magyar író megtanult kérdezni a világtól, hozzászokott a lélek hangos beszámolóihoz, megtanult ankétot tartani. Akár napnyugatra megy, akár Zágrábon át a dalmátok közé, akár öt éjszaka beszélget a dunai rossz szomszédokkal: a nehéz időt dokumentálja.

E műfaji áttörés sokat köszönhet Márainak. Ő írta a legizgalmasabb magyar «monologue interieur»-öket. Idegesen ösztökélő, váratlan monológokat; a kifuló olvasót nem hagyja vesztegelni, türelmetlenül megérinti a vállát s int, hogy menjenek már. Sohasem melegednek össze, az író nem örök utitárs, csak okos, udvarias, tartózkodó idegenvezető, nem is titkolja, hogy akármikor szívesen elszakad. Már át is ment az úttesten, a szomszéd utcába tart s nem érzi, hogy a háta mögött egy kéz még marasztalóan fölemelkedik.

Legújabb könyve, a Napnyugati Őrjárat egy párisi és londoni út fölött egyetlen lélekzetvétellel elmondott monolog. Márai visszaüt a tizennyolcadik századi utazókra, a szabad természet elsüllyed előle, mint a jéghegyek a dél felé úszó hajók szemhatáráról, csak a társadalmi együttélés babonái és rejtélyes jogszokásai izgatják, megigézi az a kollektív eszelősség: furcsa és képtelen szokások gyűjteménye, ami egy idegen nép magánélete s amiben a benszülöttek láthatólag roppant jól érzik magukat. Manner maketh men.

Ösztönösen csak a társadalmi funkció érdekli. Az efajta kiváncsiság fáradhatatlan értelmi munkát, görcsös éberséget követel s Márai stílusát már régóta csakugyan a szakadatlan odafigyelés jellemzi. Iskolapéldája annak az írónak, akit a zsarnok, rideg értelem sohasem szabadságol, vele is el lehetne játszani azt a furcsa társasjátékot, aminek tanuja voltam. A játékvezető megkérdezte három ismerősét, hogy mire gondoltak a reggeli fürdésnél, ami mégis a legteljesebb testi gyönyör. Az első korunk kárhozatos élettani világszemléletéért Frobeniust és tanítványát, Spenglert okolta, a második azon tanakodott, hogy mikép alakult volna Vörösmarty ifjúkori költészete, ha nem megy el házitanítónak, a harmadiknak váratlan kételye támadt Madariaga néplélektani párhuzamaiban. Ez a tettenérés a mai műfaji fejlődés lélektanából is elárul valamit. Az értelem szétforgácsolódik a gyerekes tömegösztönök mutatványai közt, hirtelen nem tudja eldönteni, hogy melyik művelődési értéket mentse ki a földindulásból. Míg az igazi teremtő szellemek, Dante vagy Milton duzzadt géniusza összefüggő etikai valóságot, az égből tükrözött ellen-világot emeltek lelki boltozatul az aljas valóság fölé, a mai szellem a szörnyűségek szintjén vergődve s elfogódott történelemtisztelettel megpróbálja a sok rossz közül a legveszélytelenebb jeleket kiválogatni s rájuk fogja, hogy azok a jövendő megtisztulás zálogai.

Gyávaságból emelkedik csak ennyire, közöny, erkölcsi silányság húzza le a szintre? Vagy a keresztény hit kiszikkadása, ahogy Dawson, Huizinga s a tomisták hiszik? Inkább a készületlenség. A jó írót ma épp úgy nem lehet megvesztegetni, mint a régi becsületes írástudót. Ellenben gyanúm - s erről már írtam is egyszer - hogy az esszéista nemzedéket a huszas évek megtévesztették. Derűs bomlás, gondtalan, zenés széthullás előzte meg a demokrácia világválságát, egy háromszázados büszke világnézet vesszőfutását. «Dicsőséges napokat éltünk a béketárgyalás előtt» emlékszik vissza Madariaga. «A császárságok kártyavárakként összeomoltak, ujjongtak a demokraták. Minden szív reménytől repesett s egy új korszak hírnökeként ünnepelte az Európába érkezett Wilsont. A béketárgyalás betemette ezeket a reményeket. Sötét kétségbeesés sepert végig a földön s mikor a fájdalom lecsillapult, a világ szépen élvezni kezdte a szkepszist, a rövid szoknyákat, a jazzt és a konjunkturát.» A fiatalokat döfködte a lelkiismeret, sejtették, hogy a világ sora ismét rosszra fordul s Valéry 1919-es kétségbeejtő helyzetrajzát húsz év mulva is föl lehet újítani, aminthogy a költő másfél évtized multán új kórképébe változatlanul át is ültette egy részét. De a pillanatnyi közjáték elterelte a fiatalság figyelmét, elegáns okosságot követelt rajtuk s ők olyan gyorsan alkalmazkodtak a kiábrándult hangulathoz, mint a női test a ruhadivathoz. Régen a tehetség zamata: a «je ne sais quoi», a huszas években az eszesség fémjelzett. (Bevallom én is lassan jöttem rá, hogy Duhamel sokkal nagyobb író, mint Morand.) Ha a nemzedékek egyszersmindenkorra tudomásul vették volna, hogy megkezdődött az ötvenéves háború: a forrongó világból, a tajtékzó ösztönökből, a technikai és gondolati világ megbomlott egyensúlyából előbb-utóbb kiemelkednek a teremtő géniuszok, egy magasabbrendű valóság oszloptartói. Miltonban egyenesen a hosszú harc tudata érlelte magas költészetté olaszországi emlékét, a pásztordal ártalmatlan zeneiségét. De a szörnyű «versaillesi rögtönzés» megszakította a hosszú harc tudatát, kikapcsolta a háborús áramkört s lettek a modern Miltonok helyén síma Popeok s még símább Delillek. Most e lágyabb fajnak kell megkeményednie s visszaszokni a forradalmi kor riadókészültségébe. «Az irónia olyan szemlélet», mondta nemrég Thomas Mann, «amely csak a humanisztikus korok virágzása idején veszélytelen. De ma, kemény és brutális napjaink között többet árthatunk vele, mint amennyit a fölényes kritika használ... A mai humanizmus legyen férfias, kemény és harcos s bár sohasem szabad lemondania a fölényes szellem legfőbb erejéről, a türelemről, óvakodnia kell, hogy ezt a türelmet az öngyilkosságig fokozza. Kemény a kor, amelyben élünk s ha talpon akarunk maradni, kell, hogy legfőbb erényeink, jóságunk, türelmünk és megértésünk is kemények és férfiasak legyenek.» Ez a hang már körülhatárolja az esszéista nemzedék eredendő kíváncsiságát, türelmét; magábaszállásra, de egyszersmind katonai erényekre indít. Az a műfaji tájékozódás, mely néhány évig erazmusi kétlakisággal gaudet bonis et tolerat malos: örül a jóknak s eltűri a gonoszakat, a gonosz ellen fordul s áttörve a politikai ködön, kivívja az új emberséget. Az elvesztett társadalmi tekintélyt egy ideig pótolta a kiváncsiság, úgy látszik most a kíváncsiság végére járt s visszaköveteli a tekintélyt.

Mondjanak akármit az írástudók árulásáról, lelkierejük az utolsó években mégis helyreállt. Mert csak sztoikus lelkierő nem próbálja tudományos jelszavak hálójába fogni a világzavart, melyben százados értékek merülnek el. Erős lelkük érdeme, ha egyik sem árulja az üdvösséget az osztályharc vagy a totális állam szelencéjében: szocialisták, (Tawney vagy Henrik de Man), jobboldali demokraták (Madariaga), geometrikus elmék (Valéry) a rettentő káoszt egyelőre erejükön felüli káosznak érzik s a tanítvány nem vehet át tőlük önhitt, magabiztos s leegyszerűsített tantételeket. Nagyobb tanítványi lelkierőt igényelnek, mint a társadalmi Alapelvek mult századbeli pápái, mert több esendőséget s tehetetlenséget ismernek be. De ha az olvasó beéri emberséges hangjukkal, mely nem feledkezik meg többé gőgös csalhatatlansággal az emberi gyöngékről, jó példái lehetnek annak a lelkierőnek, amelyet mégis csak az európai humanizmus gyüjtött föl a technikai csodákkal kiszolgált gyerekes tömegösztön ellen. Minél jobban szétbomlik az európai műveltség, annál jobban megujul a jó szellemek sorsközössége talpalattnyi helyükkel a vérszomjas nemzetben, amelyet ők békésnek, jámbornak, igaznak és munkásnak szeretnének, a züllött demokráciában, melyet tisztának, erélyesnek, erényesnek és igazságosnak akarnak, vádaskodó, gyanakvó, hisztérikus embertársaik közt, akiket ágostoni eszmeviláguk egyetlen Állam polgáraivá avat. Osztályharc vagy totális nemzetállam? Túlkönnyű volna a választás, ha egyszerüen e két Leviathan torkába lehetne rohanni! A legtöbb ember rohan is beléjük, de szük a szörnyek nyeldeklője s előbb-utóbb visszaköpik hiszékeny és mazochista áldozataikat.

Java íróinkban is elkezdődött ez a nehéz átváltozás; az esszé etizálódik. A nemzetközi tájékozottsággal fölvázolt új műfajokat kitölti a férfimunka, mint ahogy a kozmopolita nyelvújítás esztétikai szerzeményeit és műfaji felfedezéseit Vörösmarty nemzedéke a reformok kijelölésére, a Fiatal Magyarország pedig forradalmi követelésekre használt fel. Márai Sándor belső monológja lassú kifelé forgás közben a magyar polgárságot is bemutatja s valószínűleg ez a példa serkentette Illyés független tehetségét, hogy a tanyaiak életét elmondja a Puszták Népében. Két példa, hogy a személyes ízű műfaj miképp göngyöli fel a közösség életét s ezzel mintegy átveszi a regény társadalmi szolgálatát. Az eredeti irodalmi indíték: az esszé tájékozódó szenvedélye, lázas forgolódása, hisztérikus kíváncsisága s szikkadt irodalmisága meggazdagodva visszatalál a közösséghez; a kiábrándult okosság váratlanul felfedezi és felfedezteti Magyarországot.

Márai már a Polgár Vallomásainak második kötetében célzott a hazaköltözésre. Azóta sem vált hivatalos magyarrá, de a repatriálást a lélek hivatalos papírok nélkül is elvégezte. Az ember még számtalanszor nekivághat a világnak, bizonyos korban végleg elbúcsúzott a vándorévektől. «Budán lakni világnézet» írta egyszer. Az ő világnézete immár a Krisztinaváros.

Ezt a szemérmes gyökéreresztést a Napnyugati Őrjárat kétféleképpen is elárulja. Az idegen néplelket egy-egy rajzban, például a francia vendéglősné s a trotli férj kettősében ma is káprázatos biztonsággal vetíti fel, de fecsegő, latin beszédük távolodik. A húszéves író szívszorongás nélkül elfoglalta Frankfurtot, Berlint, Firenzét, Párizst, ma még Párizsban is tanácstalanabb, mint tíz év előtt. A hang a másik áruló jel. Konok görcse fölengedett; el-elmosolyodik. Bonhomia bújkál az elejtett szavakban, úgy látszik, közelít a nyugalom, mely a valódi rémeket is jobban bírja, mint a görcsös, zord ifjúság a képzelt bajokat.

Jelt adott. A fogyatékos ítélőképesség, az ördögi technika, a gyermetegség, hiszékenység, félreértett hősiesség idétlen korában - e lesújtó vélemény nem tőlem, hanem a megfontolt s angyali türelmű Huizingától való - hírt ad, hogy a szellemi betegségek még nem marták szét a napnyugati értelmet. Ex Occidente lux. Ahogy mondom, ex Occidente lux.

[*] Ezt a gondolatsort Márai Sándor utolsó könyve, a Napnyugati Őrjárat indította el. De mutatis mutandis más magyar könyvekre is talál, így Aradi Zsoltéra (Öt éjszaka), Fejtő Ferencére (Érzelmes utazás) stb.

[*] Paul Valéry: Varieté I., II., III. és Regards sur le Monde Actuel; Bertrand Russel: Freedom and Organisation, Marriage and Morals, The Conquest of Happiness, In Praise of Idleness, Roads to Freedom stb.; J. Huizinga: Im Schatten von Morgen; Ch. Dawson: Progress and Religion; Salvador y Madariaga: Anarchie ou Hiérarchie; K. Jaspers: Die geistige Situation der Zeit; N. Berdjajew: Schicksal des Menschen in unserer Zeit; J. Ortega y Gasset: Aufstand der Massen, Buch des Betrachters; K. Mannheim: Mensch und Gesellschaft im Zeitalter des Umbaus; André Siegfried: La crise d'Europe.

Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 7. szám