James Joyce ír költő, író emlékére

1941 Január 13. (69 éve történt) Zürich-ben (Svájc) meghalt James Joyce ír költő, író, akinek leghíresebb műve az Ulysses. További művei: Dublini emberek; A babérokat learatták és a Számkivetettek.

James Joyce

(1882-1941)



Akik Joyce főművét - mindenképpen legismertebb művét - olvassák, sőt végig is olvassák, általában háromféleképpen vélekednek. A legkisebb csoport fejezetről fejezetre nagyobb elragadtatással csodálja a művet és szerzőjét. A nagyobb csoport bosszankodik és a vastag könyvet előbb-utóbb mérgesen abbahagyja. A harmadik - talán nem is kisebb - csoport a híres vagy hírhedt vagy érthetetlenül felkapott írót elmebetegnek tartja. És mind a három vélekedés indokolható. Mert igaz az is, hogy Joyce-szal valami új kezdődik az egész világirodalomban, és hogy még azokra az írókra is hatott, akik nem is olvasták műveit, vagy ha belekezdtek az Ulissesbe, néhány oldal után abbahagyták. De az is igaz, hogy a hagyományos olvasmányokhoz - a mesétől a naturalizmusig -- hozzászokott olvasók nem is hajlandók olvasni Joyce-ot. Viszont akár lelkesítő, akár bosszantó, akár nevetséges, olyan fontos jelensége századunk világirodalmának, hogy semmiképpen se hagyható ki az írásművészek arcképcsarnokából. Hiszen az életrajza is oly változatos, hogy akár romantikus, akár szürrealista regényt lehetne írni róla. Kezdjük ott, hogy dublini ír volt, buzgó katolikus, papnak készült, jezsuita iskolába járt, de egyetemistaként már orvos akart lenni. Közben papjelöltként is, orvosjelöltként is szenvedélyesen nyelveket tanult, fontosakat és alig ismerteket vegyesen. Az élő világnyelvekben tudós színvonalon lett jártas, de a holt nyelveket, az elavult tájnyelveket és a csaknem elfelejtett hajdani idiómákat is magába szívta. Tudta például a dán nyelv középkori formáit. Alig volt húszéves, amikor egyszerre színésznek állt, de a tanulást akkor se hagyta abba. 22 éves fővel beleszeretett egy nagyon gazdag család leányába, aki viszontszerette. A gazdag család azonban tiltani akarta a tervezett házasságot. Mire a szerelmesek megszöktek, meg sem álltak Svájcig, ott összeházasodtak. Kiegyensúlyozott boldog házasságukból két gyermek született. És minthogy itt már nemcsak élni, de megélni is kellett, Joyce elment nyelvtanárnak. A trieszti híres Berlitz-féle nyelviskola szívesen is fogadta a már ifjan sok nyelvet igen jól ismerő és tanító hajlamú Joyce-ot. Ettől kezdve élete nagy részét Triesztben töltötte. Ha olykor - például az első világháború éveiben a semleges Svájcba, a háború után Párizsba is költözik szaporodó családjával együtt, távolból is újra meg újra visszamennek Triesztbe. Írországba soha többet nem tér vissza, még akkor sem, amikor eredeti hazája végre független lesz. De Angliát se látogatja, akkor sem, amikor már sokan az angol nyelv egyik legnagyobb művészének tartják. Az ő hazája nem Nagy-Britannia, hanem az angol nyelv. Sokáig nyelvtanítás a főfoglalkozása, de 26 éves korában (1907-ben) már megjelenik egy kis verseskönyve. Ettől kezdve mindenekelőtt író. Triesztben, az ottani irodalmi körökben ismerkedik meg a hamarosan nagy hírű olasz íróval, Italo Svevóval, aki ugyanolyan izgatottan keresi az olasz nyelv új stílusbeli megoldásait, mint ő az angol irodalmi nyelv lehetőségeit. - De akár az akkor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Triesztben, akár idővel Párizsban, akár Svájcban (Zürichben) él, az irodalom marad mindvégig lelkének-tudatának világa, a nyelvtanítást azonban szinte soha nem hagyja el, hiszen élni kell, és az egyre híresebb nyelvtudóst egyre jobban fizetik is példátlan nyelvtudásáért. Verseskötete után hét évvel jelenik meg novelláskötete. Ettől kezdve lassan, gyötrődve írja a majdani világhírű és világsikerű Ulissest. Ez már a háború után, 1922-ben, miközben éppen Párizsban él, egy merész amerikai könyvkiadónál jelenik meg. Ennek botrányokkal vegyes sikere után kezdi majd írni és csaknem haláláig írja végső regényét, a „Finnegans Wake"-et. (Ezt magyarra talán „Finneganék felébredésé"-nek lehetne fordítani, ha akadna elszánt kísérletező, aki megpróbálja lefordítani. Ottlik Géza, Rayman Katalin és Kristó Nagy István belekezdett ugyan a fordításba, de hamarosan feladták a szöveggel folytatott küzdelmet.) Ha az olvasó kötetről kötetre végigolvassa összesen öt könyvre terjedő életművét, úgy érezheti, hogy ezeket nem is ugyanegy költő-író hozta létre. Joyce saját stílusváltozataiban végigélte a huszadik század első felének ízléstörténetét. Ifjúkori verseskönyve, a „Kamarazene" egy impresszionista, kulturált, a hagyományos versformákhoz ragaszkodó költőre vall. Közvetlen folytatása a XIX. század végső évtizedeiben divatos, új kifejezéseket kereső, de mindig közérthető újromantikus vagy szecessziós költészetnek. Színvonalas, fegyelmezett formavilágú, mindig érthető, de akkor már nem érdekes költészet ez. Inkább korjelenség, mint egyéni művészi teljesítmény. A következő, a novelláskötet, amelynek címe „Dublini emberek", még mindig hagyományfolytatás. A mindennapos élet apróságait, jellemtípusait, hétköznapi fordulatokat elemző naturalizmus. Ez Zola fellépésétől néhány évtizedig izgalmas újdonság lehetett, de hamarosan szokvánnyá vált. És ha nem merült a társadalom mélységeibe vagy az erotika szélsőségeibe, könnyen lett unalmas. A „Dublini emberek" történetei igen színvonalas, csak nem eléggé érdekes pillanatképek egy nagyvárosi igényű kisváros életéből, benne emlékképek a rég elhagyott, gyermek-és ifjúkori otthonról. Ezek valójában csak akkor érdekesek, ha a későbbi művekkel összehasonlítva tudomásul vesszük, hogy így kezdődött. A továbblépés, az önmagára találás a világháború éveiben, a svájci biztonságban keletkezett önéletrajzi regényben fedezhető fel. Címe: „A művész arcképe ifjú korából". Formájában valóban regény, tartalma azonban önéletrajz, azaz egy 32 éves férfi visszaemlékezése saját induló esztendeire. Az olvasók jó része számára ez a legérdekesebb, legolvasmányosabb Joyce-mű. Itt bontakozik ki a szerző rendkívüli lélektani ismerete. Saját tudatának módosulásait elemzi emlékei alapján. A szabad gondolattársítás még nyomon követhető, de már olyan távlatokat mutat, amelyek majd az „Ulisses"-ben stílusmeghatározók lesznek. A tudatfejlődésnek és benne az ízlésfejlődésnek ilyen szemléletes elemzése körülbelül ugyanebben az időben bontakozik ki Marcel Proustnál, akinek nagy művét, „Az eltűnt idő nyomában"-t egyesek össze is vetették Joyce ábrázolásmódszerével. Ez az összevetés valójában igen felületes. Időbelileg tényleg van párhuzamosság Proust és Joyce asszociációkezelésében, de a két ábrázolási mód és főleg a hangulati töltés merőben más jellegű. Mi tagadás, Proust világa sokkal barátságosabb, mint Joyce ridegsége. Az Ulisses az a mű, amelytől valóban új fejezetet vehetünk tudomásul a regény stílustörténetében. Mert Joyce és Proust (ide kell sorakoztatnunk a mi Krúdynkat is, ha nincs is olyan visszhangja és folytatása eddig a világirodalomban, mint ezeknek a kortársainak) valóban olyan újdonság az epikus ábrázolásban, hogy utánuk nem lehet ugyanúgy írni, mint ahogy akár a legnagyobb elődök. Mint ahogy Szophoklész, majd Shakespeare és még utóbb Ibsen után nem lehetett úgy drámát írni, mint őelőttük írtak. Az első különösség, hogy a szabad gondolattársítás már maga az Ulisses témája és cselekményének tagolása. Az őskép ugyanis a legkorábbi remekmű az élet változatos kalandjairól: a Homérosz nevéhez kapcsolt eposz: az „Odüsszeia". A tengeri veszedelmek közt bolyongó hősnek, Odüsszeusznak a neve latinos formában Ulisses. Számos latin kultúrát öröklő nyugat-európai nyelvben ez a latin forma ismeretesebb, mint a görög eredeti. Joyce hőse úgy bolyong Dublin útjain, mint a mitikus hős a tengeren. Életének mozzanatai is az eposz kalandjainak lealacsonyítása a modern kispolgári életformához, és némileg paródiája is a mondák csodáinak. A regény beosztása is nyomon követi Homérosz énekének a részleteit. Igazán csak az tudja élvezni is az „Ulisses"-t, aki diákkora óta ismeri az „Odüsszeiá"-t. Az ilyen olvasó azonnal felméri, mi a különbség a hajdani ithakai király és Bloom úr, a dublini kereskedelmi ügynök között, és felesége, Molly miben hasonlít a férjére várakozó Penelopéhoz, és miben különbözik tőle. Maga a regény Bloom úr egyetlen hétköznapjának tüzetes leírása, és főleg tudattartalmának hullámzása reggeli ébredésétől esti elalvásáig. Ennek a napnak az eseményei egyáltalán nem érdekesek és ami közben a hangsúlyozottan átlagember eszébe jut, az merőben érdektelen. Az az érdekes, hogy ezt a kinti és benne a benti világot szakadatlan mozgásában, mint egy hősköltemény kalandjait ábrázolja az író. Aki figyelemmel tudja kísérni a nyelvi és gondolati különösségekkel teljes szöveget, az lépten-nyomon azt veszi észre, hogy az érdektelen mozzanatok milyen érdekesek. Magyar olvasó számára a legmeglepőbb, amikor nyomon követve Bloom úr múltból felmerülő emlékeit kiderül, hogy ez a dublini kispolgár szombathelyi származású, magyar zsidó családban született. Nagyapját még Virágnak hívták, az ír körülmények között ez angolosodott Bloomra. Amikor az unoka tudatában felmerül Virág nagypapa, úgy tűnik, hogy Joyce valamelyest magyarul is tudott. De mind az emlékek, mind a jelenbeli jelenetek egy tudományos látlelet tárgyilagosságával kerülnek az olvasó tudatába. Molly, a feleség felszínes sznobságával, hiúságával, önzésével talán még férjénél is érdektelenebb jellem, de ennek a színtelenségnek az ábrázolása érdekes, olykor mulatságos. A házaspár maga az átlag, de jól megvannak egymással, igen jól érzik magukat kettesben az ágyban. Házastársi aktusukat az író olyan részletező pontossággal írja le, mint egy fiziológiai látleletet. Igen alapos, de egyetlen pillanatig sincs erotikus vagy éppen pornográf hatása. Az érdektelenség hiteles, tárgyilagos megragadása, a tudat önkéntelen változatossága a szabad asszociációk útján, a lelki életnek ez az elemző felderítése teszi - ha oda tudunk figyelni - érdekessé a szöveget és példaadóvá a stílust és a nagyon is problematikus nyelvet. Erről a nyelvezetről mondották már azt is, hogy az angol nyelv kitárulása a végtelenségbe. De mondták már azt is, hogy az angol nyelv meggyalázása. Akár így, akár úgy, mindenképpen az angol nyelv nagy kalandja. Két magyar fordítása is van: Gáspár Endréé és Szentkuthy Miklósé. Mindkettő óriási nyelvtudású műfordító, magyar nyelvünknek bűvészi kezelője. Csak másféleképpen. Gáspár Endre magánéletében is szójátékkedvelő volt. Az Ulisses gazdag szójátékkészletét bravúros magyar szójátékokkal fordította vagy helyettesítette. Szentkuthy Miklós a kifejezések árnyaltságának, a hangulatok megfogalmazásának mestere volt. Aki magyarul meg akarja közelíteni Joyce megközelíthetetlenségét, leghelyesebb, ha rászánja az időt, és elolvassa mind a két magyar változatot. A hosszú éveken át írt Finnegan-regény az angol olvasó számára is akadályverseny. Fordítását meg lehetett kísérelni, de aki merte, annak is meg kellett hátrálnia. Azok, akik a rejtelmes angol - és közben más nyelvekből is kevert - véghetetlen szöveget elolvasták, vagy azt mondják, hogy elolvasták, ahányan vannak, annyiféleképpen mondják el, mi van abban a könyvben. Arra pedig még senki se vállalkozott, hogy részletesen elmondja és le is írja, miről szól Joyce utolsó műve. Gyötrelmes volt leírása is. A nagy tudású és nagy képzeletű író ifjúkorától gyenge szemű volt. Végső évtizedében megállíthatatlanul romlott a látása. Szemüveg, orvosi beavatkozás nem segített rajta. Elérkezett odáig, hogy már csak árnyalatokat és körvonalakat látott. De írt, egyre írt, végül már olyan óriási betűkkel, hogy egy oldalra alig fért egy-két szó. De mégis befejezte. Akkor már világhíres volt, kiadó nem adhatta vissza. Szenzációnak is ígérkezett. De a megjelenést már nem érhette meg. Persze ez is feltűnést keltett, de a hatás nyomába se jöhetett az „Ulisses"-nének. Amit felépített, annak a csúcsa, az új stíluslehetőségek megindítója az „Ulisses". Azokra is hatott, akik nem is olvasták, de akik olvasták, azok közül nem is egyet visszariasztott. De a riadás is a hatás egyik formája.

Forrás: László Zoltán - Literatura.hu