Forgách András: Az angyalarcú kígyó

[részletek] Egyszer csak azon kapta magát, hogy haldoklik.

Tükör

A lány Chan Chu-t tavasszal a Lenin körút egyik kapualjába vezette, lökte valósággal. Apja, ez homályos utalásokból kiderült, valamilyen szakszervezeti vezér volt, rokonszenves, határozott kézfogású, napbarnított arcú férfi, proliból lett prolivezér, puritán lélek, aki kevés szóból is értett.

-- Nézd meg, nézd meg magad -- mondta neki bandzsítva dallamos, éneklő hangján. A lánynak anyajegy volt az orrán, melynek megtört görbülése Chan Chu-t emlékeztette valamire. A bátyja is szerelmes volt ebbe a lányba. Nem először és nem utoljára voltak szerelmesek ugyanabba a lányba. Megnézte magát a tükörben, de nem látott semmit, csak az arcát, amit már ismert, és a lány kuncogását hallotta a háta mögül. A lány hosszúcombú öccse nem sokkal később meghalt májrákban. A lány anyja aranysárga húsleveseket főzött és leskelődött az üvegajtó mögött: úgy látszott, mintha kettétörne a teste, míg a kulcslyukra tapad.

-- Nem érdemellek meg -- mondta a lány Chan Chu-nak a Lánchídon, és sírva fakadt, annyira, hogy meg kellett vigasztalnia. Chan Chu nem értette a mondatot, bár hízelgőnek találta, hisz azt sem tudta, kicsoda is ő. Egy fejkendős néni megkérte őket, álljanak meg a híd alatti alagútnál, mert félt egyedül, és nagyon kellett pisilnie.

Később Chan Chu a Vérmezőn a magasba emelte a lányt. Aznap éjjel úgy fájt az ágyéka, mintha beverte volna valahová. Aztán egy ártatlannak tűnő beszélgetés után, miközben ő a kupak ismételt felcsavarásával arra figyelmeztette, hogy „ne igyon” annyit, szakítottak, és a lány a rettenetes, bulldogfejű kerámiaművésznek adta magát, és csak tíz év múlva lett Chan Chu-é, egy világvégi lakótelepen, mikor már szült két gyereket, a combjai megereszkedtek, a pártba is belépett és ráadásul, abban a pillanatban, mikor Chan Chu fennakadt szemében a szemközti tízemeletes szalagház elvesztette szilárd halmazállapotát, kulcszörgés után váratlanul betoppant a rettenetes kerámiaművész, Chan Chu pedig combig érő pulóverében, meztelen fenékkel halkan az ajtó mögé lépett, de hiába.


Narancs

-- Szeretnék adni neked valamit -- mondta a rekedtes hang a telefonba.

Az akcentus emlékeztette valamire. Rekedtes dallam. Valami ismeretlenül is ismert zene. Az alkonyodó Lánchíd előtt egy narancsot nyújtott neki a görög lány. A nyári estében vad illat szaladt ki a feltépett narancshéjból. Mire átsétáltak a hídon, besötétedett. De azt soha, azután se soha nem engedte meg neki, a hegyek közül menekült katonatiszt lányának, hogy átölelje a nyílt utcán. Plutarkhoszt fordítottak félre együtt egy lakótelepi lakásban. Övé lehetne a bunkerlakás az Árpád-hídnál. Zsíros délvidéki ételkölteményeket ehetne. Később Nyugat-Berlinben jártak uszodába együtt -- akkor már a lány egy romlott fogú, lónyerítésű, homokos kábítószerügynökkel élt Neuköllnben és meg-megfázva, reménytelenül, művészettörténetet tanult az egyetemen, míg teherbe nem esett és -- miközben majdnem belehalt a szülésbe -- meg nem szült egy ötkilós németet, kit a boldog Athénban nevelt föl azután.


A jó szivar

-- A jó szivarral az a baj -- mondta Chan Chu --, hogy a rossz nem esik jól utána. Ez rossz. A rosszban az a jó, hogy félig szívottan is eldobhatod. Ez jó. A jó szivar szelíden megerőszakol, és elhiteti, hogy te akarod, és nem tudod abbahagyni. Ez rossz. A rossz szivart viszont te erőszakolod meg, undorodhatsz tőle, és mégis kívánod. Ez jó. A jó szivartól emelkedett, ihletett állapotba kerülsz, akkor is, ha nem akarsz. Ez rossz. A rossz szivar -- mint egy elgörbült szög, amit kalapálás közben akarnál kiegyenesíteni -- elrajzolja a gondolataidat, leránt a földre, de legalább ott biztosan megállsz a lábadon, még ha egy ép gondolatod sincs már. Ez jó.

A rosszban az a jó, ami a jóban rossz.


(Forrás: Jelenkor. 1997 november.)

[2003. júl. 26.]