Garai Gábor költő

E napon született E napon született Garai Gábor költő (1929) James Cromwell

„A verseimmel hoztam fel eddig a legelfogadhatóbb mentséget arra, hogy a világon vagyok. Bennük van együtt az életem" – így összegezte-értékelte egykor költői tevékenységét a 80 éve, 1929. január 27-én született Garai Gábor Kossuth-díjas
költő, műfordító.

Anyja különös jelentőséget tulajdonított annak, hogy fia 1929-ben épp Ady Endre halálának tizedik évfordulóján jött a világra. Földbirtokos családból származott, apja, Marczonnay Tibor hányatott életű lírikus volt, anyja nehéz körülmények között egyedül nevelte. Garai Gábor tisztes polgári pályára vágyott, érettségi után, 1948-ban közgazdasági tanulmányokba kezdett, de apja jobboldali múltja miatt eltávolították az egyetemről. A vasútnál dolgozott pénzügyi előadóként 1958-ig, amikor az Európa Könyvkiadó lektora lett. 1960-ban magyar szakos tanári diplomát szerzett, s ettől kezdve vezette az Élet és Irodalom versrovatát. Négy évig a Magyar Írók Szövetségének külügyi titkára, 1968-tól az irodalmi hetilap főszerkesztő-helyettese, 1972-től az írószövetség főtitkár-helyettese, 1976-tól főtitkára, 1982-től a Látóhatár című irodalmi folyóirat főszerkesztője volt. 1966 és 1980 között tagja volt a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának, 1982-től a Magyar PEN Klub alelnöki tisztét is betöltötte.

Első versei már az 1940-es évek végén megjelentek, de szélesebb körben csak 1957-58 táján lett ismert Tűz-tánc című versével. Avantgárd stíluselemek felhasználásával kísérletet tett a lejáratott szocialista költészet megújítására, leghíresebb költeménye 1958-ban egy jelentős antológia címe is lett. 1958-ban megjelent második önálló kötetével, mely Ének a gyógyulásért címet viselte, Garai Gábor egy új, szocialista elkötelezettségű ifjú nemzedék vezéralakja lett, aki sajátos értelmezésű, humanista rendet áhított. Költészetét „közügyekben elkötelezett líraként" határozta meg, műveiben a tartalmas élet lehetőségeit kutatta, az emberi kapcsolatok foglalkoztatták. Tagadta azonban, hogy intellektuális költő volna, verseit heves indulatok ihlették.

„Gyűlölöm a költészetben a szemfényvesztést, a szélhámosságot. Játszani csak a rímekkel és színekkel (...) szabad - adott szavakkal vagy bombákkal, életekkel nem" - nyilatkozta egyszer. Örökös elégedetlensége saját művével szemben folyamatos megújulásra, elmélyedésre sarkallta. Posztumusz kötetében életre hívta Doktor Valaki alakját, önnön alteregóját, akinek körülményei hasonlítanak az övéihez, de „gyöngéd iróniával és öniróniával reagál" megpróbáltatásaira.

Poéta doctus volt, művelt, tájékozott, világlátott költő, esszéista és publicista. (Indiai úti élményeit nemcsak versben, prózában is feldolgozta az 1970-es évek elején.) Több nyelven tudott, egyike volt legszínvonalasabb műfordítóinknak, az angol, a német, az orosz nyelvű költészet nagyjainak, a Duna-menti népek legkiválóbbjainak tolmácsolását vállalta.

Munkásságát 1965-ben Kossuth-díjjal és három alkalommal József Attila-díjjal ismerték el. Garai Gábor 58 éves korában, 1987. szeptember 9-én hunyt el Budapesten.

(MTI) / Művész-világ

Ady Endre emlékére

1919 Január 27. (91 éve történt) Meghalt Ady Endre költő, újságíró.
Nyugat első nemzedékének vezéregyénisége, nemzeti líránk egyik legnagyobb alakja. Szerelméhez, Diósyné Brüll Adélhoz írta Léda-verseit. Későbbi feleségét, Boncza Bertát költeményeiben Csinszkának nevezi.

Ady Endre: A csodák föntjén

("...Mikor a harmadik angyal trombitált volna, leesék az égről egy nagy csillag, ... a csillagnak neve pedig üröm... És mikor az ötödik angyal megfuvallotta trombitáját... csillag esék le az égről, melynek adaték a mélységes kútnak kulcsa... Annak okáért az napokban keresik az emberek a halált, de nem találják meg azt, és kívánnak meghalni, de a halál elmegyen előlük..." János jelenései 9. 10.)

Csillag-zuhitó angyal-trombiták
Piros hangjára addig-addig lestem,
Mig megérkeztek a káprázatok
S csodáit küldi, - piritva a testem, -
A nyolcadik angyal: a Láz.

Minden rendestől eltéptem magam,
Szemem prédáit mind összezilálom,
Életem száz mással elegyitem,
Csapdoshasson vitézül föl az álom
S száz szinű álom-rettenet.

Csodálatos, képes rettenetek
Szent zavaros kora, ime, szakadt rám,
Ülnek bennem viziók és valók
Szerelmesen, fájón összetapadván,
Hogy minden: ugyanegy legyen.

Igy, az üröm és halál-vágy után
Teljességessé, fantomossá válok,
Reggelt, oldást, bizonyt nem keresek
S leráztam a csak-ez és csak-egy jármot:
Minden az így és az-az-egy.

A Láz és én vagyunk ma a világ,
Nem sietek, mert már el ugyse kések,
Csillag-zuhitó angyal-trombiták,
Száz élettel fölérő jelenések
Visznek csodák föntjére föl.

Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 9. szám

Madách Imre

E napon született Madách Imre író (1823)

MADÁCH IMRE

(1823—1864)

Madách Imre családja már a XVII. században is a nemesi világ legkulturáltabb rétegéhez tartozott. Madách Gáspár tisztelt tudós-poéta az 1600-as években, az o nagybátyja Rimay János volt, a Balassi Bálint utáni nemzedék legjelesebb magyar költője. A Madáchok nemzedékről nemzedékre örökítették a műveltség és az irodalom szeretetét, és a költő apja a nógrádi nemesurak körében a politikailag haladók közé tartozott. A Madách fiúk azonban korán árvaságra jutottak, és nevelésüket anyjuk irányította. Ez az anya, Anna asszony, a Majthényi bárók gőgös és rideg világából származott; kemény akaratú, zsarnoki modorú, sok mindenben régimódi, de a műveltséget tisztelő és fiaira ráerőszakoló családanya volt. Madách Imre mindiglen szenvedett anyja keménységétől, és sohase tudott szabadulni befolyásától, még akkor sem, amikor anyja akarata ellenére nősült. Tudta, hogy anyjának köszönheti korán szerzett nagy műveltségét, és hogy átvészelte gyermekkori betegségeit. Mert kisfiúkorától fogva beteg gyermek volt: szívbaj, tüdőbaj és köszvény kínozta a korai évektől mindvégig, szívbetegsége is ölte meg végül negyvenegy éves korában. Ez a negyvenegy év 1823-tól 1864-ig terjedt, tehát ifjú fővel a reformkort élte át, huszonöt-huszonhat éves korában a forradalom és a szabadságharc történetét, s attól fogva a nemzeti elnyomatás éveit. Ennek az időszaknak gondolatvilágát, kételyeit, reménységeit, kiábrándulásait s a mindezeket követő érzelemvilágot senki sem fejezte ki drámaibb mélységgel és hatással, mint ő az elnyomatás éveiben, annyi tapasztalat és tanulság után megfogalmazott művében, a magyar drámairodalom mindmáig legklasszikusabb művében, Az ember tragédiájában.

Iskoláit nagy részében magántanulóként végezte, a folyton-folyvást beteg fiúval az erélyes anya tanult; de az anya szándéka folytán nyelveket is tanul közben, megismeri a klasszikus és modern irodalmat. Tizenhét éves korában végre eléggé egészséges, hogy jogász legyen, és ettől kezdve részt vesz a megye politikai életében. Politikai cikkeket küld fővárosi lapokhoz. Eszmevilága Eötvösékhez, a liberális centralistákhoz áll közel, olykor ezeknél is haladóbbnak látszik. Közben verseket ír; szentimentális líráján Kölcsey hatása érződik. És már kísérletezik a drámaírással. Mindez készülődés. De a jövendő eszmék csírái már kiolvashatók a kísérletekből. Néhány ifjúkori szerelmi fellobbanás után, huszonkét éves korában megismeri Fráter Erzsikét, a nagy múltú és nagy tekintélyű bihari nemesúri család leányát. Fráter Erzsike meghökkentően szabad szellemű nő, és még meghökkentőbben szabados viselkedésű. A költő anyja nem is titkolt ellenszenvvel veszi tudomásul fia szerelmét. De most a fiú fellázad, és feleségül veszi Erzsikét. Itt kezdődik számára a családi pokol. Anyós és meny gyűlöli egymást, egymás ellen lázítják a férfit, aki mindkettőjükhöz végzetesen kötődik. Írásba menekül az otthoni problémák elől: drámai kísérletei egyre drámaiabbak lesznek. Egyik tragédiája, a Csák végnapjai akadémiai dicséretet is nyer. A Féri és nőben Héraklész történetét idézi úgy, hogy a nők közt gyötrődő és elpusztuló férfit ábrázolja. A Csak tréfa című társadalmi drámája pedig, amely a vidéki politikai élet reménytelenségét ábrázolja, már majdnem jó dráma. Ez a sok próbálkozás egyre csiszolja korán ébredt, de csak lassan érlelődő tehetségét.

Az ember tragédiája (1859–60)

Az időpont, a téma és a műfaj összefüggése
Tíz év telt el a szabadságharc bukása óta; elegendő idő, hogy már rálátással tudja a magyar értelmiség értékelni jelentőségét és a bukás okait; elegendő idő ahhoz, hogy a megírást kiváltó konkrét történelmi esemény tanulságai általános emberi szintre kivetítve jelenjenek meg. Ebből fakad a mű szinte kivételes jelentősége és sajátossága a magyar irodalomban: nem az egyedi, a sajátosan nemzeti felől közelít az általános felé, hanem az emberiség történetét feldolgozva egyetemes szintről próbál választ adni a nemzeti problémákra is. Ez a törekvés tükröződik a műfaj kiválasztásában is.

Műfaj

1. Drámai költemény vagy lírai dráma:
Az elnevezés Shelley: Megszabadított Prométheusz című művéből ered, s a szintagma egyszerre utal a romantika esztétikájának műfaji határokat lebontó törekvésére, valamint arra, hogy nem a külsődleges drámai akció a fontos, hanem a szereplőkben lejátszódó gondolatok ki vetítése, azaz a műfajban minden a szereplőkben lejátszódó lírai folyamatoknak van alárendelve.
2. Világdráma, emberiségköltemény
:
A feldolgozott problémakör az egész emberiséget érinti; a lét alapvető kérdéseit kutatja többnyire a mítoszokhoz visszanyúlva.
Emberiségköltemények:
Milton: Az elveszett paradicsom
Calderon: Az élet álom
Goethe: Faust
Byron: Manfred; Káin
Shelley: A megszabadított Prométheusz
Ibsen: Peer Gynt
Wilder: A mi kis városunk
3. Sütő András: Káin és Ábel Könyvdráma:
Műfaji jellemzőinek megfelelően hatását elsősorban olvasmányként fejti ki. E téves nézet sokáig meghatározta a mű megítélését, s elsősorban a magyar színjátszás tehetetlenségéből fakadt, mert az 1960-as évekig nem volt képes megfelelő módon előadni Madách remekművét. Dramaturgiai elemzésekkel azonban már akkor is bizonyítható volt, hogy ellentétben a Goethei Faust-tal a Tragédia nagyon is színpadi mű. Olyannyira az, hogy valódi mélyrétegeinek megfejtése csakis a színházi szakamberektől és nem a száraz irodalmároktól várható.

A színek kiválasztása
A keretszínek műfaji konvenciók, a történeti színek – bár kötődnek világfordító eseményekhez – egyéb helyszínek és történések is elképzelhetők lennének. Sőtér István felfogásában Madách nem történelmi leporellót akart elénk állítani, hanem a XIX. századi liberalizmus nagy eszméinek sorsát, alakulását és jövőjét akarta bemutatni, mely eszmék a nagy francia forradalom hármas jelszavában egyesülnek.
A történeti színek egymásutániságát, belső logikáját a hegeli dialektika határozza meg – e szerint:
X. szín: tézis, az eszme születése; Ádám rajong az új eszméért
(X+1). szín: az eszme megvalósulása, a realizáció eltorzítja az eszmét, Ádám kiábrándul az eszméből (antitézis)
(X+2). szín: Ádám menekül az új eszme elől kiábrándultságában, a szín végén új eszme jelenik meg, melyért újra rajong Ádám

Történeti színek

4. szín – Egyiptom: A nyitó–uralkodó eszme és gyakorlat a “milliók egy miatt” elv. Ádám ebből ábrándul ki Éva szavaira, s az “egy milliók miatt” elv jegyében fölszabadítja a rabszolgákat.

5. szín – Athén: A szabadság és egyenlőség eszme gyakorlata az athéni demokráciában. Madách a XIX. század felelős liberális gondolkodóinak legfőbb dilemmáját veti fel, amennyiben a szabadság és egyenlőség kölcsönösen kioltja egymást, az egyenlőség nevében a tömegre ráruházott szabadság önmaga paródiájára változtatja a demokráciát, hiszen a tömeg a demagógok befolyása alá kerül, annak a véleményét szajkózza, aki utoljára szólt, vagy aki közvetlen érdekeit harsogja. Ellentétbe kerül az egyén és a tömeg is; az egy mindenkiért heroikus magatartásformája éppúgy terméketlen – mert megbukik a tömeg értetlenségén –, mint a mindenki egyért abszolutizmus.

6. szín – Róma: Ádám kiábrándulva az eszme és megvalósulás tragikus ellentmondásából az élvezetek világába menekül. A hedonizmus azonban nem gondolati, hanem morális zsákutca. A boldogság, az eszmények világára Éva emlékezteti, felidézve a Paradicsomot. A morális tehetetlenségből, az eszméktől való elfordulásból Péter apostol megjelenése lendíti ki. Az új eszme, a kereszténység által képviselt szeretet, illetve testvériség lenne hivatott arra, hogy föloldja és perspektívát adjon a szabadság és egyenlőség antitézisének.

7. szín – Konstantinápoly: A kereszténység gyakorlata nem igazolja vissza Ádám lelkesedését. Dogmatikai viták takarják el a szeretet gyakorlatát. Madách példája az egy ‘i’ miatt történetileg már előbb lejátszódott. A dogmává merevedett, vallási háborúkba torkolló keresztény vallás ellehetetleníti az egyéni boldogságot is. Az előző szín végén megjelent keresztből a gyűlölet és meg nem értés jelképe lett.

8. szín – Prága I: Ádám újra menekül, ezúttal a tudományok aszkézisébe. Kepler az ég titkait kutatja, közben a mindennapos megélhetés gondjaival küszködve horoszkópokat gyárt, hogy felesége anyagi igényeit kielégítse. A szín végén Ádám álomba merül.

9. szín – Párizs: Az eddig megfigyelt és uralkodó eszmék együtt jelennek meg a forradalom jelszavában. Az ellentmondás azonban feloldhatatlannak látszik az eszmék között, a gyakorlat eltorzítja a legnemesebb ideákat is. A forradalmi terror fölfalja saját gyermekeit, éppúgy, mint az athéni demokrácia korában, önjelölt népvezérek csúfítják el a jelszót.

10. szín – Prága II: A szín legfontosabb tanulságát a felütés hozza, mely értelmezi az álom az álomban történteket. Párizsra visszaemlékezve Ádám nem ábrándul ki, egyszerre látja az esemény “bűnét és erényét”. A hagyományos értelmezés szerint Madách hitet tesz ezzel a ’48-as forradalom mellett is, mégvalószínűbben a liberalizmus eszmerendszere mellett áll ki.

11. szín – London: A jelen színe, a liberalizmus győzelme, pontosabban az eszmerendszerből a szabadságeszme realizációja, ahol majd minden külső vagy belső erő és kényszer nélkül “majd az élet korlátozza önmagát”. A szabadverseny világa ez, a küzdelem a létért elv megvalósulása, ahol egyetlen értékmérő a pénz, amelyen nemcsak árut, hanem eszmét és érzelmet is lehet vásárolni. A Madách által ábrázolt világ a technokrácia és indusztria világa, a második világ, mely elszakadt az erkölcsi törvények világától. A tragikus felismerés, hogy az élet önmagában képtelen szabályozni önmagát, a szabadság korlátok nélkül önmagát számolja fel, s vezet el az élet értelmetlenségének felismeréséhez. Ezt jelzi emblematikusan és jelképesen a szín végén a haláltánc. Csak egyedül Éva az, aki túllép a síron, hiszen ő ellentmondásos női mivoltában is a költészet és az ifjúság jelképe.

12. szín – Falanszter: Ha a végtelenné tágított társadalmi szabadság nem volt képes korlátozni az életet, jogos igény merül fel, hogy az ésszerűség és a ráció szabja meg a határokat. Az utópia, a tökéletes világ, a teremtés korrekciója logikusan nő ki a liberalizmus eszmerendszeréből, feloldhatatlannak tűnő ellentmondásaiból. Madách elsősorban Fourier utópiáját jeleníti meg, aholis a ráció irányítja az életet. A józan ész uralma azonban szükségszerűen leszűkíti és elszürkíti a sokszínű és gazdag életet, kizárja belőle mindazt, ami a ráción innen vagy túl van: a művészetet, az érzelmeket, az emberi vonzalmat. A rend nevében föladott szabadság leveszi ugyan az ember válláról az egyéni döntés és felelősség terhét, de meg is fosztja mindattól, ami emberivé teszi az életet. Éppúgy a haszonelvűség uralkodik, mint a londoni színben, de most nem individuális szinten, hanem egy központi akaratnak alárendelve.

13. szín – Az űr: A különböző megvalósult és lehetséges társadalmi formációkból kiábrándulva Ádám az emberi szabadság, szabad akarat végső bizonyítékát keresve ki akar szakadni a földi világból. A probléma antropológiai szinten vetődik fel, hiszen a test kiszakadása egyúttal annak pusztulását is magával hozza, és Ádám számára annak felismerését, hogy az emberi szabadságnak nem csupán társadalmi, hanem természeti határai is vannak; s a természeti determináltság ugyanakkor meg is védi Ádámot a pusztulástól. A Föld Szellem szavára Ádámban először vetődik fel a cél és küzdelem kettősségének problémája, melyben Ádám – előlegezve a 15. szín tanulságát – a küzdelem fontosságát hirdeti.

14. szín – Hóval, jéggel borított, hegyes, fátlan világ: Ember és természet viszonyát ábrázolja Madách, az első és második világ küzdelmének végeredményét, a természet győzelmét az ember felett. Az ember elveszti emberarcát, küzdelme inkább a megélhetésért folyik, a darwini–spenceri küzdelem a létért elv ember és természet viszonyában jelentkezik, előrevetítve az ember vereségét, hiszen “sok az eszkimó és kevés a fóka”, “homo homini lupus”.

A XIX. századi természettudományos és filozófiai eszmék hatása és jelentkezése a tragédiában

Természettudományos eszmék
A tragédia művészeti alkotás, koherens (=összetartozó) belső világképpel és esztétikai érvénnyel. Mindez azonban nem zárja ki, hogy Madách enciklopédikus teljességgel sorakoztatja fel a műben a XIX. században jelentkező, illetve akkor ható, világképet formáló természettudományos felfedezéseket, állításokat. Madách mindazon kérdéseket felveti, melyek foglalkoztatták a század emberét, s bár leltárszerű teljességgel veszi sorra az uralkodó tudományos eszméket, mindezt belesimítja a mű koncepciójába, s költőileg átlényegíti. (Sőtér István: ‘Álom a történelemről’ című nagy hatású monográfiájában Madách természettudományos műveltségét kuriózum jellegűnek mondja.)

1.) Newton: Principia című műve, illetve a belőle fakadó istenkép (1. szín)

2.) Faraday mágneses erővonal elmélete (1. szín – Angyalok kara: “Két golyó küzd egymás ellen / Összehullni, szétsietni”; 3. szín – Lucifer: “Ez a delej”.)

3.) Az első termodinamikai törvény (anyagmegmaradás) (3. szín)

4.) A második termodinamikai törvény (energiaáramlás iránya) (14. szín)

5.) Darwin evolúciótana, illetve az ebből fakadó szociál-darwinizmus (küzdelem a létért elv) (londoni szín – majomjelenet és az eszkimószín)

6.) Malthus népesedéstana (londoni szín – gyárosok beszélgetése)

7.) Lombroso koponyatana (Falanszter)

8.) A statisztikai bizonyítás:15. szín – Lucifer statisztikai érvekkel bizonyítja igazát:
“S ki lajstromozza majd a számokat,
Következetes voltán bámuland
A sorsnak, mely házasságot, halált,
Bűnt és erényt arányosan vezet,
Hitet, őrülést és öngyilkolást. –”

Filozófiai hatások

1.) Hegel: a dialektika elve, mint külsődleges szervezőerő, illetve mint egyik megoldási lehetőség az ellentmondások feloldására. Hegel felfogásában ugyanis szabadság és meghatározottság nem egymást kizáró hanem egymást feltételező fogalmak. Azaz az ember szabad, de nem korlátok nélkül az, természeti, antropológiai és szociális meghatározottsága együtt jár szabad voltával.

Tragédiaértelmezések

1.) A legfőbb probléma a világ alakíthatóságának illetve determináltságának kérdése. Az emberi szabadság illetve szabad akarat korlátlanul érvényesülhet-e a világban és a történelemben, vagy a természeti törvények determinizmusának rabja csupán. Ádám a romantikus liberalizmus titánfelfogásának (=nagyember kultuszának) eszméjét képviseli el-ellankadva ugyan, de a XIV. szín borzalmáig hisz a célelvű fejlődésben, a világ alakíthatóságában. Lucifer a pozitivizmus meghatározottságtanát képviseli, a természeti, tudományos és lélektani determinizmust. A tragédia válasza az antitézisre a kritikai kiegyenlítődés lehetősége, a szabadság és determinizmus ellentmondását feloldó hegeli válasz.

2.) Madách logikusan és következetesen viszi végig a polgári liberalizmus nagy eszméinek kialakítását a múltban, uralomra jutását a jelenben, s tragikus ellentmondásainak lehetséges következményeit a jövőben. Ehhez kapcsolja a természetből, a teremtett világból, az isteni gondviselés világából a ráció segítségével kiszakadó ember tragikus sorsának elemzését, mely szükségszerűen vezet ember és természet antitéziséig, a természeti végzet győzelméig az emberi világ fölött.

3.) A mű történetbölcseleti vonulatát a körkörösség és teleologikusság vitája határozza meg, s a mű mindkettőre meggyőző példákat hoz.

4.) A három szereplő közül Ádám és Lucifer a hegeli dialektika két ágát képviseli, s ennek megfelelően – a történeti színekben mutatott emberi alakjuk ellenére is – inkább tézisfigurák, eszmehordozók. A hegeli triád (tézis U antitézis ? szintézis) logikájának megfelelően Éva kiegyenlítő szerepet tölt be sokarcúságával, az egymást követő színekben egymásnak ellentmondó jellemvonásaival az élet és természet sokarcúságát és sokféleségét jelképezi.

A mű zárlata, a XV. szín értelmezése

1.) Sőtér István – Németh G. Béla:
A mű legnagyobb erénye nyitottsága, s ez szinte példátlan a kérdéseket mindig lezáró XIX. századi magyar- és világirodalomban. Ádám álmából fölébredve, s a XIV. szín rettenetétől vezérelve a végső megoldáshoz, az öngyilkossághoz akar menekülni. Éva anyasága értelmetlenné teszi tettét. Ádám az Úrhoz fordul kérdéseivel: van-e értelme az emberi életnek és küzdésnek, alakítható-e az emberi élet és történelem, vagy csupán a kör-körösség értelmetlenségét szenvedjük végig. A konkrét kérdésekre az Úr nem ad egyértelmű választ, a küzdésetika és az isteni kegyelemre való ráhagyatkozás fontosságát hangsúlyozza, s így a filozófiai kérdésekre erkölcsi szinten adja meg a választ. Így válik nyitottá a mű, a kérdésekre minden kor olvasójának magának kell felelnie.

2.) Az eszkimó színből felébredve Ádám válasza nem is lehet más, mint az öngyilkosság. A jelenet Schopenhauer filozófiájának dramatizálása, a világ értelmetlenségét felismerő individuális tettel, majd annak értelmetlenségével. Madách kérdése az, hogyan lehet meghaladni a schopenhaueri jogos pesszimizmust. Egyrészt a szabadság méltóságának és felelősségének felismerésével, ezt hangsúlyozza az angyalok kara. A szabadság lényege pedig a választás lehetősége és felelőssége. Másrészt meghaladható a pesszimizmus a világban való helytállás, a teremtő ember kötelességtudatával illetve a teremtményvoltot felismerve a kegyelemre való ráhagyatkozás képességével. Ily módon Madách kikerüli a pozitivizmus egyoldalúságát és az alapfilozófiák csapdáját, s hogy feleletet adhasson, visszanyúl Kant kötelességetikájához, illetve Szent Ágoston kegyelemtanához. Az Úr felszólítása tehát a teremtő- és teremtményvolt egységét hangsúlyozza.

3.) Az ember tragédiája az ész segítségével a teremtett világból kilépett ember tragédiája. A végső konklúzió a második világ bukása, az ember alulmaradása a természettel szemben. Még akkor is, ha ez az antitézis mindkét világot elpusztítja. A tragédia azonban nem vonja kétségbe a teremtő ember feladatát, az akaratot és a rációt, de korlátok közé szorítja; az emberi törekvések nem léphetik túl a természeti és isteni törvények határait.
Az utolsó színben Ádám úgy érzi, magára maradt a megélt élmények tragikus következményeivel. Az Úr szava Ádám magányát is oldja, mikor mellérendeli Évát, aki szenzibilitásával (=érzékenységével), női mivoltánál fogva alkalmasabb az isteni sugallat befogadására. De mellérendeli Lucifert is, aki éppen tagadásával fogja új utak keresésére indítani Ádámot. Hangsúlyozza az Úr a lelkiismeret szavának fontosságát is, mely ellensúlyozza a ráció gőgjét.

Egyén és tömeg viszonya
A francia forradalom eseményei tették világossá a gondolkodás- és politológiatörténet számára, hogy a tömeg nem csupán alakítója, de legalább ilyen mértékben akadályozója és eltorzítója is a történelemnek. A legszebb, a tömegek érdekeit is megjelenítő eszmék is elbukhatnak a tömeg érzelmi hullámzásán, befolyásolhatóságán, intellektuális kiszolgáltatottságán, illetve a tömegpszichózis természetrajzán. Madách minden történelemalakító színben bemutatja ezt. Az athéni színben megfogalmazott mentség nem megoldása a problémának. Új megvilágításba helyezi a kérdést Mózes című tragédiája, ahol Mózesnek a nép pillanatnyi akaratát is megtörve kell elvezetnie népét az ígéret földjére.

1848-ban betegsége miatt nem tud fegyveresen részt venni a nemzet küzdelmében, de szolgálatra jelentkezik, és civil tisztviselőként szolgálja a nagy ügyet. Családjából többen is esnek áldozatul. Maga Madách a bukás után Kossuth bujkáló titkárát rejtegeti és menekíti. Ez kiderül, és az amúgy is gyanús költőt bíróság elé állítják. Egyévi börtönre ítélik, amit ki is tölt. Mire hazatér, családi élete felborult: Erzsike elhidegült, hűtlenné lett. Az anyának volt igaza. Madách elválik, és anyjával meg három kisgyermekével otthon él a sztregovai családi udvarházban. Egyetlen vigasza a költészet. Lírája is jelentékenyebbé válik, ámbár lírikusnak túl filozófus, de filozófusnak költő. A szabványos dráma sem neki való. Végre megtalálja műfaját a drámai költeményben. De előbb még egy kitűnő szatírát ír. A civilizátor címen Arisztophanészt idéző görög drámai formában gúnyolja ki és marasztalja el Bach németesítő rendszerét.

De érik már Az ember tragédiája. A műfajt a misztériumdrámák újkori változataiban találja meg. Calderón Nagy világszínháza, Goethe Faustja, Byron Káinja a példaképek, de hat rá Milton nagy vallásos eposza, Az elveszett paradicsom is. A mű azonban egyikhez sem hasonlít. A mennyei kezdetet pedig Goethe is, ő is a Bibliából, Jób könyvéből vette, és ezzel az isten és ördög közötti fogadással kezdődtek már általában a középkori misztériumok is. Hanem a biblikus keret valóban csak keret: a drámai költemény színtere az emberi történelem. Madách közvetetten ismeri Hegel történetfilozófiáját, és jártas a kor társadalmi elméleteiben, az utópistákéban is, ismeri materializmus és idealizmus küzdelmét a tudományos életben. Mindezt egységes gondolatmenetté formálja, amelyen belül a korokon átszáguldó cselekmény folyamán felmerül minden probléma, ami a kiábrándulás emberöltőjében foglalkoztatta a művelt elméket. Fölösleges ezt a nagy művet akár pesszimistának, akár optimistának minősíteni: benne van minden aggodalom és minden remény együtt, ami csak gyötörte a művelt főket.

A kész művet elküldte ismeretlenül Arany Jánosnak. A végső megoldás sokat köszönhet Arany stilisztikai tanácsainak. A nagy költő felismerte a műben a remekművet, és segítette irodalmi érvényesülését. De színpadi előadásra talán maga Madách sem gondolt. Hanem amikor 1861-ben megjelent, irodalmi siker volt, ismertté tette költője nevét. Ez a költő akkor éppen újra részt kért a megélénkülni látszó politikai életben. A siker még tevékenyebbé tette. Tanulmányokba fogott. Készült a következő drámára. A nép és a nép vezérének viszonya izgatta. Ezt is bibliai témában ragadta meg: Mózes történetében. Az ókori zsidó nép világában az akkori magyar közélet problémáit fejezte ki. A Mózes volt végső műve. Szellemi erejének teljességében volt, de testi ereje nem bírta tovább. A szívbaj negyvenegy éves korában megölte.

A megjelenésétől fogva elismeréssel fogadott mu azonban csak huszonhárom évvel a költő halála után került színpadra. Paulay Ede, a nagy rendező látta meg benne az előadható drámát. És azóta úgyszólván évtizedről évtizedre minden korszak legsikeresebb magyar drámája, rendezők versengenek színpadra állításáért, színészek vágya, hogy eljátszhassák Ádámot, Évát vagy Lucifert. És még a mellékesnek látszó személyek is kitűnő szerepeknek bizonyulnak.

És közben Az ember tragédiája szakadatlan vita tárgya. Magasztalják és elmarasztalják. Bírálták már vallási szemszögből, és dicsőítették ugyancsak vallási szemszögből. Elmarasztalták polgári álláspontról, és egekig magasztalták ugyancsak polgári álláspontról. Kifogásolták marxista meggondolásokkal, és remekműnek mondották ugyancsak marxista elemzéssel. Megjelenése óta nem volt olyan emberöltő, amelyben nagy vita ne támadt volna értékelése körül. És amiről ilyen hevesen kell újra meg újra vitatkozni, az kétségtelenül nagyon is élő és nagyon is jelentékeny mű.

Eszméinek gazdagsága mindenki számára ad lelkesednivalót és kifogásolnivalót. Attól függően, hogy mit olvasunk ki belőle nagyobb hangsúllyal, lehet lelkesen dicsérni és indulatosan elutasítani... csak közömbös nem lehet iránta sem olvasó, sem néző. Szakadatlanul gondolatokat kelt, és indulatokat ébreszt.

És nincs még egy mű, amelyből ily világosan rajzolódnék elébünk, hogy mi minden foglalkoztatta a reformkorban induló, a forradalmat és bukását átélő s a század nagy kiábrándulásáig eljutó nemzedék műveltebb elméit, mint Az ember tragédiája: az eszmék keletkezésének, elavulásának és új eszmék keletkezésének ez a nagy történelmi körképe. Ugyanaz az évtized szülte, mint Ibsen Peer Gyntjét és Flaubert drámai költeményét, a Szent Antal megkísértését.

A három nagy alkotóművész nem tudott, nem tudhatott egymásról, de végső lényegükben mind a három nagy mu arról szól, hogy az eszmék kelnek és múlnak, de él az ember, aki egyre új gondolatrendszereket formálva halad a maga útján. Mind a három a kiábrándulás látomása, de mind a három a kiábrándulásait túlélő, diadalmas emberé is.

Az ember tragédiája a mi irodalmunk egyik legvilágirodalmibb jellegű és értékű halhatatlan műve, költőjének helye irodalmunk legnagyobbjai mellett és a világirodalom lényegesei között van.

Hegedüs Géza - Literatura.hu

Mahatma Gandhi

1948 Január 20. (62 éve történt)
Meggyilkolták Mahatma Gandhi indiai békeharcost.

M A H Á T M A GANHDHI É L E T E

"Az az ember boldog, akinek a szíve egy ütemre dobog Jézuséval" (A Hang: 1/46)

A huszadik század folyamán Teréz anya mellett egyetlen olyan ember élt, akit a világ "nagy szellem"-nek, "mahátmá"-nak tartott. Ez a törékeny halandó, Móhandasz Karamcsand Gandhi mindannyiunk számára követendő példa lehet. Reményt ad a mi tökéletlen világunkban: igenis törekedhetünk tökéletességre az egyén, a társadalom és a nemzet szintjén egyaránt. Gandhi fizikai tűrőképessége és lelkiereje az egekig szárnyai. Tanításaiban a vallás és az etika, a lelkiség és a gyakorlati élet különös ötvözetét alkotta meg, s ezáltal rávezetett bennünket arra, hogy őszinteséggel és türelemmel mind egyéni, mind közösségi szinten megvalósíthatjuk önmagunkat.
Gandhi 1869. október 2.-án született a mai Gudzsarát államban, jómódú család sarjaként. Szüleivel a hinduizmus dzsaina-felekezetéhez tartozott, amely vallás egyesíti magában az ősi hindu világnézetet a buddhizmus vallásbölcseleti eredményeivel. Mindkettőnek alaptétele az ahimsa (minden élet kímélése, a mindennel szemben való ártalmatlanság) és a maitri (a szeretet, amely nemcsak az emberekre, hanem az élők egész világára kiterjed). A dzsainista háttér erősen meghatározta Gandhi későbbi tanait. Ez alapján tette meg tanai alapjául az erőszakmentességet. A dzsainizmus lényege minden élet végtelen tisztelete. A dzsainista szerzetesek söprögetik maguk előtt az utat, nehogy egyetlen bogárkára is rálépjenek. Ugyanígy kendőn átszűrik az elfogyasztott vizet a kis élőlények védelme miatt. Táplálékukat szigorú növényi étrend képezi. Gandhi is vegetárius étrenden élt, amit gyakran szakított meg hosszú böjtölésekkel. Az erőszakmentesség elve miatt Gandhi ellenezte a himlőoltást, mert "az oltóanyagot tehén vagy borjú tőgyéből nyerik, és kimondhatatlan szenvedést okoznak ezer és ezer ártatlan élőlénynek." Gandhi hatására alakult meg az angliai Himlőoltás Ellenes Egyesület.
Tanulmányait a helyi angol iskolában kezdte, ahol meglehetősen félénknek bizonyult: túlságosan lassú és túlontúl engedékeny volt, soha nem verekedett, még azoknak sem ütött vissza, akik megverték. Emlékezete akadozott, mindig csak egy dologra tudott összpontosítani. Ebből adódott, hogy a kevésbé sértő "együgyű" jelző helyett ezt a nem éppen hízelgő csúfnevet ragasztották rá: "együgyűcske". Ugyanakkor a szellemi szabályok alapján tudjuk, hogy az "együgyű" szó egyfajta fejlettségi fokot mutat: együgyű az, aki egyszerre csak egy dologra összpontosít, vagyis teljesen tudatosan él minden pillanatban. Tudatos minden gondolatban, minden érzelmi és akarati megnyilvánulásban, s folyamatosan a jelenben él. Ezt jelképezi egyébként az "Imádkozzatok szüntelenül!" mondat is - Isten mindenütt, mindenben jelen van, és ha tudatosak vagyunk, akkor mindenek mögött felfedezhetjük a szellemiséget.
Később, 1888. és 1891. között Londonban jogi tanulmányokat végzett. Sikeres vizsgái után hazatért Indiába, ahol ügyvédi vizsgát tett. Ekkor fedezte fel életfeladatát, aminek megvalósításán azonnal dolgozni is kezdett: abbahagyta az ügyvédi gyakorlatot, mert arra a meggyőződésre jutott, hogy "a törvénykezés oly módszer, amely erőszak alkalmazásával akar igazságot tenni". Az erőszakról pedig ugyanazt vallotta, mint Jézus - elvakult, célra nem vezető ténykedés. "Aki karddal öl, kard által vész el" - erőszak erőszakot szül, az akció és reakció természeti törvényénél fogva, nem alkalmas tehát arra, hogy nagy és nemes célokat végső diadalra juttathasson. Ez az eszme, az erőszak nélküliség, melyet Gandhi mint az ind faj természetének megfelelő elvet ismert meg, s a "hinduság gyökerék" "nevezett, vált az elnyomottak nagy védelmezőjének alapvető hitvallásává. Kevesen tudják, hogy Gandhi nemcsak politikusként mozgatta meg India népét, hanem egészségprogramjának megvalósításáért is küzdött. A hivatalos (nyugati) gyógyszerközpontú orvostudománnyal szemben ősi indiai, ajurvédikus hagyományokon alapuló, XX. században továbbfejlesztett természetgyógyászatot képviselt és hirdetett, miután elméleti tudományok és számos kísérlet, tapasztalat során meggyőződött a természetes életmód értékéről és hatásosságáról. A század elején az Indian Opinion című lapban, gudzsaráti nyelven látott napvilágot eredetileg természetgyógyászati cikksorozata, mely 1921-ben könyv alakban, angol nyelven is megjelent " Guide to Health" (Egészségre Vezérlő Kalauz) címen. Mintegy öt kötetet tölt meg Gandhi egészség- és gyógyítástana. Érdemes tudni, hogy pályakezdéskor Gandhi habozott, hogy a jogászi vagy az orvosi pályát válassza-e. Azért döntött mégis a jogászi hivatás mellett, mert úgy gondolta, hogy nem tisztességes foglalkozás az orvosé. A nyugati orvostudománnyal az igazi természetes orvoslást állítja szembe: minden betegségnek ugyanaz az eredete, hogy nem követjük az egészség természeti törvényeit.
Célja az egységes, független India megteremtése volt. Ennek megvalósítása érdekében az indiai kisebbség élére állt, s megalapította első politikai szervezetüket, a Natal Indiai Kongresszusát. Meggyőződése szerint a hinduk és muzulmánok közeledését, a két vallás szolidáris egymás mellett élését a szeretet és az odaadás újfajta elvének - az erőszakmentességnek - a követésével kell megvalósítani. Tanítása szerint a szeretet és az erőszakmentesség mindent legyőz! Már gyermekkorban meg kellene tanulni, hogy "az élet harcában a gyűlölet könnyen legyőzhető szeretettel, a tudatlanság igazsággal, az erőszak pedig szenvedéssel". Egy másik példabeszéde szerint: "Aki legyőzi érzékeinek kísértéseit, arra is képes, hogy úrrá legyen az erőszakon, gyűlöleten, hazugságon és haragon. A rosszal való együttműködés megtagadása ugyanis éppoly föltétlen kötelesség, mint a jóval való együttműködés!"
Gandhi új politikai módszert vitt hazájába, amely voltaképpen "alkotmányon kívüli" volt, nem illeszkedett a megszokott politikai gyakorlatba. Ez a módszer három alapelven nyugodott:
az igazságtalan törvényeknek nem kell engedelmeskedni, azokat meg lehet szegni; mindig erőszak nélkül kell cselekedni; a cél nem szentesíti az eszközt.
Népének azt tanította, hogy a szabadság kivívásának módja az, hogy legyőzünk magunkban minden visszatetsző tulajdonságot és önzést. Életében igen fontos szerepet töltött be a vallás is: nem tett semmiféle különbséget vallás és politika között. A kettőt átszőtte egymással. Ő maga úgy vélekedett, hogy képtelen lenne vallási életet élni, ha nem venne részt tevékenyen a politikában, vagyis az egy nemzedékkel előtte járó hindu vallásreformereknek azt a gondolatát vitte tovább, hogy India lakosságát a társadalmi kérdések iránt fogékonnyá és politikailag tevékennyé kell tenni.
Gandhi - mint keleti tanító - ötvözte életében a védikus és a krisztusi impulzust. Meggyőződése volt, hogy nemcsak a Védákban vagy a Koránban, hanem a Bibliában is megtalálható a teljes igazság. Nyíltan vallotta például, hogy az Evangélium mutatta meg számára a követendő utat. Egyben bebizonyította azt is, hogy nem elég a kereszténységre mint intézményre hivatkozni: a szellem a fontos! Kunyhójában is Krisztus képét őrizte, a következő felirattal: "Ő a békénk!" Annak pedig, aki egy napon megkérdezte tőle, miért tanítja ezt, hiszen nem keresztény, így válaszolt: "Keresztény, hindu, muzulmán és zsidó vagyok! Meggyőződésem, hogyha Krisztus visszatérne, megáldaná sokak életét, akik még a nevét sem hallották, de életükkel példát nyújtanak arra, hogyan kell az erényességet gyakorlatba ültetni." Tanításaiban gyakran felcsengtek Jézus szavai: "Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok üldözőitekért!" Gandhi a háborúk és viszályok ellen a legnagyobb fegyverként a böjtöt, az imát és az erőszakmentességet alkalmazta. A böjtről azt tartotta, hogy általa megtisztul az ember lelke és gondolata, magasabb tudatállapotba kerül, s ezáltal szenvedései és erőszakossága is transzformálódik - asztrálteste megtisztul a harcias ösztönöktől. A böjt ugyanakkor közösségi szinten is hat: emeli a közösség állapotát, tehát az ember nemcsak magáért böjtölhet, hanem áldozatból embertársai üdvéért is! Gandhi maga a következőképpen vallott erről: "Az ember kötelessége a mások önzetlen szolgálatában áll, s ezt a szolgálatot nem azért kell vállalnia, hogy másoknak jót tegyen, hanem inkább azért, mert ez a létezésének törvénye!" Böjtöléseivel, imáival, láthatatlan, de annál inkább érezhető szellemi munkájával magára vállalt az indiai nép kollektív karmájából. Erre a karmaátvállalásra pedig csak a bodhiszattva szintre lépett, azaz már arkangyalt becsatlakoztatott lelkek képesek.
Gandhi halála is példaértékű és tanító jellegű: éppen imaszőnyegén állt és szertartásosan áldásra emelte karjait, amikor hirtelen egy férfi magasodott fel előtte és három lövéssel földre terítette őt. Gandhi azonban még utolsó leheletével is Isten nevét ismételgette mantraszerűen, tudván, hogy a halál, azaz a legnagyobb beavatás pillanatában a legjobb, ha krisztusi lelkületbe kerülünk, mert az emeli a tudat szintjét olyan magasságokba, amelyek a bardó állapotba való megfelelő átlépést elősegítik.
Egy olyan szentet azonban, mint Gandhi, nem lehet megölni! Érezzük, hogy élőbb, mint valaha; segít megértenünk és szilárdan hinnünk, hogy a szeretet nagyobb a gyűlöletnél és övé lesz a végső győzelem! Alázatos szavai mindenkor bátorsággal töltenek el és példát mutatnak nekünk: "Én csak az Igazság keresője vagyok. Hiszem, hogy a helyes úton járok és szüntelenül fáradozom, hogy megtaláljam az Igazságot. De elismerem, hogy eddig még nem találtam meg. Az Igazságot megtalálni annyit tesz, mint önmagunkat megvalósítani, rendeltetésünket betölteni, más szavakkal: tökéletessé válni. Fájdalmasan tudatában vagyok tökéletlenségeimnek, s ebben a megismerésben rejlik minden erőm, amellyel csak rendelkezem, mert nagyon ritka az olyan ember, aki képességeinek határaival tisztában van."

Sarkadi Melinda

Megjelent a Manifesztum 8. számában

Nádai Pál: Japán ízlés

Van egy bizonyos fajta sárgaláz, mely időnként elfogja az európai művészetet és amelyről köztudomású, hogy fészke Kelet-Ázsiában van. Egyszer Kína-divatnak nevezik, máskor "japánizmus"-nak. Szép, de izgalmas betegség. Többnyire hajók hozzák ide Európába a Csendes-Óceán tájáról. Első szálláscsinálója Marco Polo volt a tizenharmadik században. Ez a bátor velencei hajós megmutatta honfitársainak a mennyei birodalom csodáit: a vastagfalu, zöldmázas Seladon-porcelánokat. S elbűvölte vele a szép edények barátait. Azóta Kelet-Ázsia szellője körülbelül minden évszázadban rálehelt az európai ízlésre.

Milyen bátor kézzel, eltökélten nyúltak a tizennyolcadik század főúri palotaépítői a "chinoiserie"-k után! Szép, sárga porcelán-szobák, csodálatos kerti pagodák tették dúsabbá a gazdagok életét. S még azonfelül mennyi selyemköpeny, bronzisten, illatszeres üvegecske és vésett kardmarkolat került elő a vitorlások fenekéről.

Japánnal már kissé tartózkodóbb volt a barátkozás. A felkelő Nap országának művészeti későn -- csak a múlt század hatvanas éveiben -- váltak ismertekké az ó-világban. Ez is eleinte csak mindenféle régiségböngészők magánügye volt. De még e kritikus szellemeket is hamarosan elfogta a "sárgaláz". Úgy nyolcvan évvel ezelőtt fedezték fel egy párizsi nyomda pincéjében e műértők az első Hokusai-féle fametszeteket -- csomagoló-papirosok közt. Ez a felfedezés --hamarosan egy új művészet-szemlélet kiindulópontja lett.

Egy festői, inkább rajzilag közölt kifejezésmódé, melyben az ember a természetről való érzéseit mondja el gyorsírási rövidséggel. Új sárgaláz tört ki, melyben a "bacilushordozók" a második császárság francia szellemének képviselői voltak. A toll emberei: Zola, a Goncourtok és az ecset mesterei: Degas, Manet és Whistler. Műveikből a világ hamar megtanulta, hogy a festői kifejezésnek egyik módja: a természet pillanatvétele, egyetlen szeletbe beleszorítva a világnak kétféle dimenziója.

Japanizmus uralkodott 1860-tól fogva mindenfelé az európai művészetben. A felkelő Nap fénye és a virágzó cseresznyefák távoli illata beleivódott az európai kultúrába. Ezt a hatást nevezték jobb szó híján impresszionizmusnak is. De ez a szó keveset mond a nyugalomnak és izgalmaknak e pár évtizedes művészeti életéről. Hiszen ehhez hozzátartozott az a plakátművészet is, mely a japán grafikusoktól eltanult nagy foltokkal dolgozott és egy új világvárosi stílust teremtett. Beletartozott a zseniális Toulouse-Lautrec sajátos művészete is, mely egy új éjszakai hangulatvilágot szőtt a Montmartre és annak bálványképe: Yvette Guilbert köré. Kétségtelenül idetartozik az angol Aubrei Beardsley rajzolóónja is, a szerelem és a Wilde-i szellemesség századvégi fénysugaraival.

Sokáig ott reszketett Európa tagjaiban a sárgaláz. Nemcsak a festőket, az írókat is rabul ejtette: a skandináv Knut Hamsuntól a derűs bécsi Peter Altenbergig. Az eredménye: a lelkekben a természetérzés feloldódása, a stílusban valami elragadó könnyedség.

De legyünk igazságosak s valljuk be, hogy már a múlt század végén is kétféle ízlést termeltek ki a japánok. Egyik az európai műértőktől felismert magasrendű művészeté. Sárga bőrű matrózok szállították ennek a termékeit a marseillei kikötőbe és kiválószemű gyűjtők szedték össze Párizsban. Ezek a Czernuschi-k, Guimet-k s más műbarátok lettek a legszebb magánmúzeumok alapítói a francia fővárosban és a kelet-ázsiai ismeretek első megalapozói.

De már ugyanabban az időben volt egy másik japán ízlés is, az olcsóbb igények számára. Ez az emléktárgyak és díszmű-iparcikkek művészete volt. Imari-porcelántányérok a falra, gyöngyházzal kirakott kesztyűdobozok és villanyerővel készült zsírkő-istenek. Ezeket történetesen éppen azok az iparmágnások szállították nagyban Európába, akik maguk tekintélyes összegeket fizettek egy-egy igazán jó, régi kínai műtárgyért -- kicsiben.

Ez a nagyüzem még ma is virul Japánban. Termékei kellemes ábrándokkal zsongítják el Pierre Loti és Lafcadio Hearn könyveinek élteskorú tisztelőit. Volt és van ugyanis egy tagadhatatlan Japánománia sok millió résztvevővel a mai Európában is. Látomásaikban ezek ott járnak Yoshivara, a gyönyörváros pavilonjai és az éneklő gésák csoportjai közt. Selyem kimonókból, karcsú hidakból és színes lampionokból szövődik össze ez a ködfátyolkép.

Pedig ez az érzelmes Japán már elsüllyedt és helyét acélból, betonból és vasgerendákból épült városrészek foglalták el. Japán jórészt már el van gépesítve, turista szempontból pedig az egész élete "baekerizálva". A rizsföldek mentén, ahol a vasút száguld, mérföldekre csak neoncsöves hirdetőtáblák és füstölgő gyárkémények merednek az ég felé. A nagyvárosok perifériáin pedig nyomorúságos üzemekben készülnek tonnaszámra a dömpingáruk. Váltakozva giccses műtárgyak boltjai és rossz illatú teaházak árnyékai.

A nyugati, modern mázzal bevont Japán szíve már elfelejteni látszik a régi istenségeket. Fáradtan és kevéssé őrzi a szépséghagyományokat. Hiszen két vasmarok ölelő szorítása között verejtékezik népe: az egyik saját országuk hűbéres rendszere, a másik az európai indrusztializmus sorvasztó szelleme. Japán ízlése nemes emlék, mint egykori tavaszi képeiken a gyöngyházfény. Ezt a fényt gyöngykagylók porzójával varázsolták rá a frissen festett képekre, de az idő lassan lefújja a finom porréteget.

Japán alkotószellemét vizsgálva rájövünk arra, hogy mi az alapja. Az, hogy igen egyszerű eszközökkel nagyszerű hatásokkal tudnak elérni. Jeles grafikai lapjaikon ez éppen úgy nyilvánvaló, mint apró-művészetükön. Gondoljunk a japán kert, vagy a japán színpad szcenikai meglepetéseire. Néhány zseniális fogás eredménye az egész. Azt hihetné az ember: évezredes művészeti ügyeskedéssel finomult ki ennyire az érzékenységük. De ez a magyarázatnak nem elég. E japán bűvészek kitűnő számítók is. hatásaikról el lehet mondani, hogy ezek a mérnöki és optikai elemek nyugodt keveréséből születnek.

Európa számára évszázadokon át ennek a keleti kultúrának a misztikuma volt a vonzóerő, különös zárkózottságával és furcsa fintoraival. "Kína a mi gyarmatunk" -- mondta a rokokó-idők finnyás építésze. És odaröpdösött a mandarinok elvarázsolt kertjeibe. Onnan hazatérve a kastélyok megteltek: aranyos pagodákkal, ragyogó kalitkákkal, tojáshéj vékonyságú porcelán-edényekkel és kínai költők légies verssoraival.

De a japán lelkület nem egészen azonos tanítómesterével, a kínaival. Az átvevők sokban tehetségesebbek voltak, mint a példaadó rokonnép. És minden bizonnyal józanabbak. Mikor Krisztus születése előtt hetedfélszáz évvel kóreai vándorművészek áthozták Japánba Kína fejlett kultúráját: az írásjegyeket, a csillagászatot, a selymeket, a szép égetett agyagmunkákat és az erkölcsbölcseletet, Japán nyugodt és rendszerető elmével mindezt összefoglalta és felszívta. Annyi értéket termelt ki belőle, hogy maradt is, jutott is -- európai kiviteli célokra.

A japánizmus utolsó hullámaival Európa már nem a keleti álomvilág töredékeit kapta. A háború utáni Európát ez már nemigen érdekli. Japántól azt kérte s kapja, ami ennek a reális népnek talán legerősebb oldala: józan ésszerűségét. Európa építészete sietett ösztönzést meríteni a japán építészet régi elveiből. Furcsa, de így van: az amerikaias szellemű, gépesített Európa a régi japán építőmesterektől szerzett friss tanulságokat az utolsó évtizedekben.

Ez azonban nem afféle szemfényvesztő külsőségek átvételét jelenti, mint amilyen a szecesszió díszítőművészei űztek. Mi történt a századforduló körül? Japán himbálózó lótuszok, ibiszek és paeoniák díszítményeivel kedveskedett lakásművészetünknek. És a grafikai lapokról ellesett jelképeket itt rárakták hímzésekre, edényekre s minden másra. Ez a divat hamar elfonnyadt. És kellemetlen emlékeket hagyott maga után.

De a háború utáni évtizedben Európa építészei észrevették az építőstílusok hangzavarát. A fojtogató káoszból egy kivezetőút volt lehetséges: az egyszerűség irányában. Így kerültünk közelebb a japán házhoz. Ebben az időben körülbelül mindenki torkig volt már a klasszicizmussal, a részarányosság elveivel. Fordult a közönség ízlése. Csak semmi díszítmény, semmi stílusemlék! Inkább az olyan lakóház, mint a régi, meggyökeresedett japánház, mely szabálytalan, részaránytalan és ide-oda nyújtható, de megvan az az előnye, hogy minden életigényhez hozzáigazodik és a mai embernek való.

Évezredek óta ezt az elvet testesíti meg a japán építészet. A szimmetria hiánya valósággal művészi elv náluk. Nem az egyensúly törvénye, nem az ismétlés elégíti ki a lelkeket. A teljességet a szabadságérzés adja. Ez a szabadság addig nálunk alig volt ismeretes. A ház a japánokat valóban szolgálja és tere úgy van megalkotva, hogy örökké változtatni lehet a formáját s terjedelmét. A szobák is úgy fekszenek déli és északi irányban elhelyezve, hogy évszakok szerint hol ezek, hol amazok vannak használatban. A déli oldalt fedett veranda védi a tűző napsugarak ellen. De ami a legfontosabb és döntő a japán építésmódban: az a falak eltolásának lehetősége. A japán háznak nincs szigorúan körülhatárolt területe. Az utcai falak is, a szobai falak is a padozat árkolásába vannak illesztve és ha akarják, félretolhatók vagy kiemelhetők. Ilyenformán a ház és a kert, a belsőség és a külvilág, a szobák és a természet észrevétlenül átnyúlnak egymásba.

A lakóháznak ezt a természetközelségét a vallásos érzület is létrehozhatta. Ez a japánoknál át és át van szőve kozmikus és csillagászati elemekkel. De valószínűbb, hogy serkentője inkább a józan ész volt, mely ott már évezredekkel ezelőtt érvényesült az építésben.

A természet kétségtelenül a legtökéletesebb együttható-erő az ember berendezkedésében. A mindenség megjelenik lépten-nyomon a földi dolgokban, mint valami reflex-fény. A törpecserjék a kertben, a csöndesen csobbanó patak, s a nyugodtan gyűrűző víztükör a kontemplatív élet megnyugtató pontjai. Csupa természetes képződmény. De ilyen az ősi lakóház maga is. Olyan, mint valami furcsa növény, a bambusznádból vagy deszkából való falakkal, a kontyos zsúptetővel és a csodálkozó arcával. Nem is a tájhoz simul, inkább azt érezzük, hogy a földből nő ki. Hozzátartozik a fényben és levegőben úszó körképhez.

Különös nép, különös lelki kettősséggel. Szerelmesek az anyagba, de nem materiális a gondolkozásuk. Meghatóan gyermekiesek társasjátékaikkal. De egyúttal hűvösen számító építészek. Van egy jellemvonásuk, mely a technokrácia vívmánya, de náluk már félezer éve megvan: a standardizálás. Az egy-formásított méreteket már akkor bevezették házaikban. Japán lakásokban a padló befedésére mindig rizsszalmából font gyékényeket használnak. És ezeknek a nagysága állandóan 91x182 cm. A szoba alapmérete mindig ennek a szabályos többszöröse. Eszerint nevezik is a szobákat: két-, négy, ötgyékényesnek. Minden ehhez a mérethez igazodik: a fülkék magassága, a tolóajtók, a gördülőfalak terjedelme. Ezt a racionalizálást egy nép helyes építőösztöne sugallta.

Hagyományhűség és modern etikai rendszer, -- ez a két látszólagos ellentét érvényesül tehát a lakásépítésben. Hagyományhűség az ódon, faragott mennyezetgerendákban. Rendszerető gondolkozás a falba épített szekrényekben. Az ablakokat áttetsző papírral, vagy félig tejüveggel s félig matt-papírral vonják be; de az ablakok csúsztathatók, mint a legmaibb kirakatszárnyak. Vegyük ehhez hozzá a szobák ősidők óta ismétlődő típusait, amelyekben szintén példaadó rendszeresség van a megértjük a lakáskultúra fejlődésének biztos vonalát.

Az előszoba, hálófülkék és vendéglátó szobák mellett a legfontosabb része a háznak: a nagy lakószoba. Ebben a csarnokszerű, sokgyékényes teremben csodálatos nyugalom van. A kevésszínű, dísznélküli falak, a majdnem teljesen hiányzó bútorok szabadon engedik érvényesülni a térséget. A teret, mely bölcseletük szerint "mindenható, mert mindent átölel". Az élet ebben méltóságosan és bensőségesen játszódik le. Az ember jár-kel ezen a nagy színpadon, vagy gondolataiba mélyedve ül a földre rakott selyempárnákon, teázik, társalog. A japán lakásnak nincsenek bútorai. Még a gazdagok házaiban is csak a selyempárnák és a kartámlák pótolják a székeket s matracok pótolják az ágyakat. Mind a falba épített szekrényekbe kerülnek, ha nincs éppen szükség rájuk. Az ilyen bútor nélküli szobát könnyű azután percek alatt "átépíteni" a tolófalakkal. A házigazda egyúttal színpadi rendező is.

Csoda-e, ha európai építészeink zűrzavaros és túlterhelt lakásokból ide menekültek új eszmékért? Előbb csak ismertetések, felvételek, később egész könyv számolt be erről az annyira korszerű új forrásról. (Jiro Harada: "The lesson of Japanese architecture". Studio-kiadás.) A fény, a levegő, a természetközelség, a funkcionális építészet ősi egyszerűségű szobái ellenállhatatlan erővel vonszolták magukhoz a háború utáni évtized építészeit. A legnagyobb újítószellemek szívták magukba tanulságait: Out és Taut, Frank Lloyd Wright és Mies van der Rohe. Ezek az építészek távoli világrészekben kerestek termékenyítő eszméket. Így jártak fényképezőgéppel a felhőkarcolók közt és így jutottak el a szerénységében félrevonult japán lakóházhoz is. Elég soká tartott, míg Európa ezt a bennük lappangó nagy erényt: a takarékosság és szolgálatkészség szellemét felismerte.

A japán lakóház ésszerű, de azért nem rideg. Ne felejtsük el: a színpad mindig csak keret. Élővé az ember teszi. Ezeken a falakon és padozaton különösen gyengéd színek uralkodnak. A papíros-ablakok tompított fénye összemosódik e színekkel. Majd a gömblámpák tejfehérje szór rájuk világosságot. Mindez nyájas fénybe burkolja a szobákat. S ezekből a tarka kimonók annál hatásosabban ragyognak ki. A színek aláhúzzák, a falak hátterükkel megelevenítik az embert. Laocse két és félezeréves bölcselete szinte parancsolóan megtisztítja a lakást anyagiasságától. Az csak jelkép: átmenet, a földi életből egy gazdagabb síkra. Vallásbölcselet, mely elevenül ható erő ma is. Hit, amely üdítő gondolataival és felemelő eszményeivel egy egész életapparátust teremtett a szépség szolgálatában.

A japán családi élet még elcsenevészedett formáiban is őrzi a régi érzésreligió egyes szertartásait. S ezek mindegyike szorosan összefügg családi életük belső életformáival. A teaceremóniák és a virágokkal való játékok évezredes művészet maradékai. Talán még ennél is jelentősebbek: misztériumok. Minden lakáshoz hozzátartozik egy külön kis házacska ("chaseki"), vagy legalább is a nagy lakószoba főhelyén egy fülke ("cha-no-yu"), melyben szigorú rendben vannak elhelyezve a tea főzésére, tálalására szolgáló edények. A tea fogyasztása megfelelő ceremóniák, mozdulatok, mondások között történik. E rítus valaha csak a gazdagok kiváltsága volt, de ma már az egész nép űzi. A teafülke mellett oldalt ott van a képfülke ("tokonoma"). A szobát lezáró oltárnak lehetne nevezni; áhítatos nyugalma, gördülő képe, vagy ehelyett alkalmazott mély értelmű feliratos táblája miatt.

"Tavaszi szél, teremts boldog összhangot!" -- szólal meg a tábla. A fülke talapzatánál virág. Kevés virág bronzedényben, vagy porcelánban, de nagyon előkelő hatással. Hány évezred virágkultuszának visszfénye van ottan az alázatos pár szál virágdíszben! Az "ikebana"-t a virágrendezés szabályait minden leány évekig tanulja Japánban. A virágok mestere oktatja sok évezredes kódexekből, éppen úgy, mint a teaceremóniákat a teamester. A virágkultusz tavaszi zarándokutakhoz, népies virágünnepségekhez vezeti a tömegeket. De a természetérzés ősi mágiáját ezek az apró virágáldozatok koronázzák meg a házi oltár előtt.

Ember, virág, természet és művészet tökéletes összhangba zökken a mindenséggel. A virág nem színes folt, dísztárgy a lakásban. Több annál: jelképe a természet-vonzalomnak. Erre azonban Európa csak enyhe sejtelmekkel tud ráeszmélni, mert a sok ezeréves bölcselet hiányzik az igazi értékeléséhez. Egyelőre tehát ily imaginárius értékek helyett az élet reális adottságaival kell számot vetnünk. A japán építőmóddal, mely biztos, nyugodt és gyakorlatias.

Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 12. szám

Charles de Montesquieu

E napon született Charles de Montesquieu író és filozófus (1689)


Charles-Louis de Secondat, La Brède és Montesquieu bárója (1689. január 18. – 1755. február 10.) francia felvilágosodás kori filozófus, író és gondolkodó volt. Az államról kialakult újkori viták tárgyát képező, az alkotmányok megtervezéséhez világszerte használt hatalmi ágak megosztásának elméletéről vált ismertté.

Életrajza


Montesquieu a Bordeaux közeli La Brède várában született 1689-ben. Apja, Jacques de Secondat katona volt, 1685-ben a Conti herceg oldalán Magyarországon harcolt a törökök ellen. Anyja, Marie-Françoise de Pesnel ősi nemesi családból származott, La Brède birtoka az ő hozománya volt. Anyja 1696-ban, egy szülés után meghalt. 1700-ban az oratoriánus rendhez tartozó modern szellemű, világi papok által működtetett középiskolába járt Párizs közelében. Az iskolában a hagyományos klasszikus tárgyak mellett természettudományi, orvosi, földrajzi ismereteket tanítottak és kiemelkedő volt a francia történelem oktatása. 1705-ben Bordeaux-ba utazott jogot tanulni, ahol 1708-ban diplomát szerzett, majd visszament Párizsba, hogy ott folytassa jogi tanulmányait. 1713-ban apja halála miatt visszatért Bordeaux-ba, hogy igazgassa a birtokot. 1715-ben feleségül vette Jeanne de Lartigue-ot, akitől később két lánya és egy fia született. 1716-ban nagybátyjától megörökölte La Brède és Montesquieu bárója címét, törvényszéki elnöki tisztségét és vagyonát. Ekkor beválasztották a Bordeaux-i Akadémia tagjainak sorába is, székfoglalójának a Dissertation sur la politique des Romains dans la religion (Értekezés a rómaiak valláspolitikájáról) címet adta. 1717-ben a Bordeaux-i Akadémia igazgatójává választották, ekkor adta elő Discours de la rentrée című értekezését a tudományról. Orvostudományi, politikatörténeti és pénzügyi írásai után 1721-ben irodalmi sikert ért el, ekkor írta a korabeli társadalom abszurditásait bemutató Perzsa levelek című szatirikus regényt, amely azonnal hatalmas sikert aratott. 1724-ben több kisebb munkája is megjelent: Dialogue de Sylla et d'Eucrate, Réflexions sur la Monarchie Universelle valamint a Le Temple de Gnide. Már ekkor sok időt töltött Párizsban, 1725-ben pedig végleg otthagyta bordeaux-i törvényszéki állását és Párizsba költözött. Megfordult a királyi udvarban, bejáratos lett a legelőkelőbb szalonokba, többek között Madame Lambert híres szalonjába is eljárt. 1728-ban a Párizsi Akadémia tagjává választották, székfoglalójának címe Discours de réception volt. Ugyanebben az évben hosszabb európai utazásra indult, járt Ausztriában, Magyarországon, Törökországban és Itáliában. 1729-ben Angliába utazott, ahol másfél évet töltött el, ezalatt bejárt a brit parlamentbe, a királyi udvarba, találkozott a hatalmi és szellemi élet vezető személyeivel, tagja lett a Királyi Társaságnak és a szabadkőműves nagypáholynak. 1731-ben visszatért Párizsba, ahol Madame de Geoffrin szalonjába járt, ahova David Hume is, valamint Madame de Tencin szalonját látogatta, ahova több más híres író és tudós, Marmontel, Fontenelle, Marivaux és Helvetius is járt. Madame de Pompadour a kegyeibe fogadta, közelebbi kapcsolatba került Madame du Deffand-nal. Eljárt az Akadémia üléseire, valamint részt vett szabadkőműves páholyok összejövetelein. Eközben hazajárt Bordeaux-ba és La Brède-be, ahol politikai gondolatait több kisebb esszében valamint az Elmélkedések a rómaiak nagyságának és hanyatlásának okairól című történelmi témájú könyvében írta meg, ami átmenetet képezett a Perzsa levelek és főműve, a hosszú évekig írt, végül 1748-ra elkészült A törvények szelleméről című munkája között. Az eredetileg névtelenül megjelentett könyv azonnal elsöprő hatást váltott ki. A művet Franciaországban mind a hatalom támogatói és ellenzői ellenségesen fogadták, a legsúlyosabban egyházi körökből támadták. Hiába írta meg 1750-ben A törvények szellemének védelmét, a könyv 1751-ben tiltólistára került. Európa többi részén viszont már ekkor széles körű megbecsülésnek örvendett, Amerikában az új amerikai alkotmány kidolgozói pedig munkájuk során a modern alkotmányozás elvi alapjaiként használták fel a művet. Montesquieu még korábban Párizsban összeismerkedett Denis Diderot-val és Jean le Rond d'Alembert-rel, a fiatal enciklopédistákkal, akik csodálták munkáit. D'Alembert felkérte a demokrácia és a despotizmus tárgyú cikkek megírására, ő azonban elhárította a felkérést, mondván ezeket már megírta. Azt viszont vállalta, hogy esszét ír az ízlésről az Encyclopédie számára, amibe Essai sur le gout dans les choses de la nature et l'art (A természet és a művészet dolgai iránti esztétikai élményről) címmel bele is fogott. A cikket azonban már nem tudta befejezni, 1755. február 10-én, Párizsban, egy járványban meghalt. A Saint-Sulpice templom Sainte-Genevieve kápolnájában temették el.

Forrás: Wikipédia
Illusztráció: Montesquieu portréja 1728-ból

Arthur Rimbaud verseiből ... (2)

A részeg hajó

Hogy jöttem lefelé egykedvű, vén vizeknek
Folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:
Lármás rézbőrű raj közt céltábláúl sziszegtek
Bepingált cölöpökhöz nyílazva meztelen.

De hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez,
S hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol, -
Alighogy véget ért a parti, furcsa hecc,
Vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.

És tél jött, szörnyü zaj közt s engem, kiben siket
Csend hallgatott tunyán, mint a gyermekagyakban,
Felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget,
Nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!

Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve
Tíz éjen át lebegtem vidám parafaként
A mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,
S nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?

Fenyő-ducos begyembe zöld víz lágy íze folyt,
Mint almák hűvös húsa csúszik a gyermek-torkon;
S hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt
Letisztúlt rólam és levált a kormány s horgony.

Azóta egyre fürdök a roppant tengerek
Költészetében, melybe csillog csorog és béke
S nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek
Lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,

Mert kékes színüket átfesti drága mámor
S ringatja enyhe rengés a réz-szín nap alatt,
S nincs alkohol, csitítóbb, se dal, mely ily puhán szól,
A rőt s rosszízü vágyak ettől megalszanak!

S villámtépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt,
S a mélységek hintáit s kanyargó áramát
Láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt,
S olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.

Láttam sülyedt napot, vad titkokkal befolyva,
Míg alvadt messzeségek violája ragyog
S hallottam, mintha antik tragédiát dalolna,
Messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.

S vakító hó-csucsokról álmodtam zöldszin éjen,
Míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt
Az óceánok csókja: izes áram a mélyben
S mentem vele s a sárga s kék foszfor énekelt.

És át sok hónapon, mint ha dagály robog
A sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda,
Rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok
Ragyogó lába zúz és orrom elsodorja.

S találtam tengeren túl s alúl a horizonton
Párduc-szem fényű és virágos szigetek
Kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón
A pőre nép fölött szivárvány libegett.

Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyű hálón
A sás közé akadt Rém poklos teste reng,
És vizeket rohadni örök szélcsendben állón,
S örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.

Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs
Eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak,
Hol szörnykigyókat kínoz az élősdi marás
S enyhűlni bús szagú vén görbe fákra kúsznak.

S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék
Halat, minőt találtam, aranyból s énekelt,
S züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték
S olykor hizelkedőműl édes szél lengve kelt.

S olykor a minden tájak únottja, pólusok
Bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón,
Beszórt árnyék-virággal, mely kén-szájjal susog
S térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony.

S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek
Szőkeszemű sirályok, csetepatés család,
Ringtam s némely tetem tört testemen pihent meg,
Majd elhagyott sülyedve: aludni még alább...

Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros,
Kit elvitt a vihar élőtlen étherig,
S zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most
Részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik,

Im, bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékűl,
Utam kapút az ég izzó falába fúrt,
S zsákmányúl téptem onnan, finom poéta-étkűl,
Izes nap-cafatot s szakadt, nyulós azúrt!

Bitang deszkám belepte a villamos medúza,
S nyaranta apró szörnyek tintás raja lapúlt
Reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva
A reszkető bibor lég izzó tölcsérbe nyúlt.

Oh én, ki immár ötven mérföldnek távolából
Hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt,
S kit újra s újra vár a kék és merev távol,
Megvetlek Európa, únt gátú, ócska föld!

Im én! kit túl az égen várt csillagos sziget,
Hol már a mámoros menny örök kapúja nyitva,
S hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg
Alvó madárseregként a boldog Jövők titka!

- De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte,
S kegyetlen volt a hold és keserű a nap,
Már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe:
Bár megszakadna már s benyelné már a hab!

Oh ha van Európában öböl még, melyre halkan
Vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
Hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban
S papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg...

Mert kit megfürdetett minden vizeknek búja,
Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,
S jelzászlók és tüzek hívalgó gőgjét únja,
S hogy hídak vad szeme bámúljon rá bután...

Tóth Árpád

A völgy alvója

Zöld, keskeny szakadék, mélyén patak dorombol,
És eszelősen minden fűszálat teletűz
Ezüst rongydarabokkal, míg a kevély oromról
A nap süt: a kis völgyben pezseg az enyhe tűz.

Egy ifjú katona, nyílt szájjal és fedetlen
Fővel, míg nyaka fürdik kék vadparaj hüsén,
Alszik, hanyatt a fűben s arany felhő lebeg fenn
S ő zöld ágyán oly halvány, pedig zuhog a fény!

Lába a sásszirom közt; alszik s mosolyg az ajka,
Mint beteg gyermeké s álom mosolyog rajta, -
Oh Természet! melengesd szegény fázó fiút!

És száll az édes illat s cimpája fel nem érez,
A nap süt s keze csöndben simúl csöndes szivéhez,
Alszik. S jobb oldalán két kármin száju lyuk.

Tóth Árpád

Magánhangzók

Szurok Á! hó É:! rőt I! zöld U! kék O! - csak egyszer
Lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!
Á! - szőrös öv, mely a setét legyek faráról
Csillog, ha némi vad bűzt belepnek lomha testtel!

Á! árnyak öble! É! hűs párák, tiszta sátor,
Halk hóvirág, királyi hermelín, jégtűs gleccser!
I! bíborok, kihányt vér, kacagógörcs a keccsel
Vonagló női ajkon, ha düh rándítja s mámor!

Ú! - az isteni tenger nyúgodt, gyürűző tánca,
Nyájjal hintett fenyér csöndje, tudósok ránca
A békés homlokon, mit alchimia tép föl, -

Ó!: - szörnyü harsonák, mik ítéletre zengnek,
És Csönd, melyben világok és angyalok kerengnek,
Oméga! - viola sugár az Ő szeméből!

Tóth Árpád

Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 4. szám

Pedro Calderón de la Barca drámaíró emlékére

E napon született Pedro Calderón de la Barca drámaíró (1600)

DON PEDRO
CALDERÓN DE LA BARCA

(1600-1681)

Amikor a XV. század végén a spanyolok végképp kiszorították az évszázadokig uralkodó mórokat, az európai keresztény kultúra már a reneszánsznál tartott. A spanyol irodalomnak egyszerre kellett pótolnia a középkort és a kibontakozó újkort. Ugyanakkor a dráma, amely a mohamedán évszázadokban ismeretlen volt, mint új szükséglet szinte elárasztotta nemcsak a városokat, hanem a nagyobb falvakat is. Ez egyben a színházakban összekapcsolta a középkori misztériumok folytatását és a reneszánsz kalandos világi témákat. A spanyol irodalomban és színházi életben a XVI. és XVII. században egymás mellett érvényesült a világi dráma és „auto sacramentales" nevű kifejezetten vallásos tárgyú játék. E kettő azonban kölcsönhatással volt egymásra, és a jellemek és a cselekmények olyan túlzásokkal és rendkívüliségekkel voltak telítettek, amelyek Spanyolországban a reneszánsz irodalom és művészetjellegét már kezdettől fogva barokká tette. Ennek a sajátos spanyol reneszánsz-barokk drámának a megteremtője és példaadója Lope de Vega volt. Mintegy 2000 színjátékából több mint 900 fennmaradt. Ezek úgy indították el a spanyol drámai költészetet, hogy hatásuk egészen korunkig érvényesült, még García Lorcánál is kimutatható. A spanyol dráma ugyan erősen hatott később a romantikára, sőt a szecesszió különböző árnyalataira is, de olyan sajátosan különbözik minden más nemzeti drámától, hogy a spanyol barokkba hajló reneszánsz külön fejezetként különül el Shakespeare angol reneszánszától és a Moliere-Racine-kor francia klasszicizmusától. Ennek a spanyol drámai korszaknak legnagyobb alkotóművésze Don Pedro Calderón de la Barca. Kardforgató nemesi családból származott. Ő maga is ifjúkorától agg éveiig vitézlő katona volt, miközben már 21 évesen az ország legnépszerűbb színpadi szerzője és ünnepi költője. Alig fogható fel, hogy a kora ifjúságától kezdve hol katonáskodó, hol megtisztelő hivatalokat viselő, szinte folyton drámákat író szerző honnét szerezte azt az óriási műveltségét, amely műveiben megnyilvánul. Képzelőereje olyan irodalmi tájakat barangolt be, amelyek utána évszázadokig emlékeztettek reá mint kezdeményezőre. „A csodatévő mágus" című játékában Marlowe és Goethe előtt a Faust témából formál kalandos játékot. „A nagy világszínház"-ban előkészíti az újkori misztériumjátékot, megelőzve a „Faust"-ot és „Az ember tragédiájá"-t. Ő maga egy levelében, már idős korában azt írja, hogy 120 drámát írt. Ebbe azonban nem számította bele a 90 auto-sacramentalt, minthogy ezeket a vallásos játékokat akkoriban nem nevezték drámának. Valójában tehát több mint 200 színpadi játékot írt. Természetesen abban az időben még elképzelhető sem volt prózában fogalmazott dráma. Calderón verselése pedig mindmáig a legművészibb változata a spanyol rímelésnek és ritmizálásnak. Nem sokkal őelőtte élt Luis de Góngora, a verselés bravúros nagymestere. Calderón a drámaformálást Lope de Vegától tanulta, a verstechnikát Góngorától. De a megvalósításban művészibb, áttekinthetőbb és zeneibb volt, mint példaképei. Az a kor, amelyet végigélt, a katolicizmus harcos időszaka volt mindenfajta protestantizmussal szemben. Ezért szokták mondani, hogy Calderón az ellenreformáció költője volt. Ez azért pontatlan kifejezés, mert Spanyolországban nem volt reformáció. A túl szigorú inkvizíció éberen őrködött mindenfajta eretnekségnek tekintett másféleség fölött. Az viszont igaz, hogy szellemének következetes katolicizmusa azonos volt azzal a német, olasz vagy angol ellenreformációval, mely ugyanebben az időben küzdött a különbözőségek ellen. Valójában nála a vallásos és világi tárgy gyakran összekeveredett. Ennek folytán olykor még a mennyekben vagy a bibliai környezetben játszódó történetek is felettébb kalandosak. Máskor pedig a legvilágibb küzdelmeknek is vallásos tartalma lehet. Ennél a témavilágnál azonban semmivel sincs hátrébb a becsületről és a becsület védelméről szóló konfliktusvilág. A spanyol nemesi körökben az arisztokrata donok és a köznemesi hidalgók tudatában a becsület szüntelenül jelen volt. Gyakran mondogatták pszichológusok és humoristák is, hogy a spanyol tudatban a becsület nem erkölcsi fogalom, hanem kényszerképzet. Valójában ezt ábrázolta Cervantes is a halhatatlan szatírában, Don Quijote történetében. Calderónnál semmiféle gúnyos felhangja nincs a becsületnek, sőt a becsület még a parasztot is nemesi méltóságra emelheti. Erről szól egyik legfeszültebb drámája, „A zalameai bíró". A sok világi téma között helye van a humornak is. Calderón színpadi játékai közt számos vígjátékot találhatunk. Különös módon még a kifejezetten szakrális tárgyú játékokban is feltűnik a nevettető humor. Legnevezetesebb mennyekben játszódó játékában, „A nagy világszínház"-ban már maga a téma egyszerre komoly és mulatságos. Hiszen itt arról van szó, hogy az egész világtörténelem szórakoztató szándékú színdarab, amelyet maga az Úristen írt a mennyei seregek gyönyörködtetésére. Calderón óriási életműve igen különböző hangütésű. Ezen belül „Az élet álom"-ról más-más felfogású nemzedékek egyöntetűen mondották, hogy talán az egész spanyol irodalom legkitűnőbb színpadi játéka. Ehhez azt is hozzátehetjük, hogy bármily szűken vonjuk meg a világirodalom legjobb drámáinak névjegyzékét, „Az élet álom" okvetlenül benne van. Ez a különös témájú és hangulatú színjáték a legpontosabb tükrözése a XVII. század spanyol életérzésének. Ehhez azonban egy pillantást kell vetnünk az ország és urai történetére és gazdasági helyzetére. Az előző században, közvetlenül Amerika felfedezése után a spanyol hadak, kalandorok és kalózok elárasztották és kifosztották az új világrészt. Spanyolországba áradt az arany, és szaporodtak a gyarmatok. Spanyolország a földkerekség leggazdagabb országa lett. Azt nem vették észre, hogy a zsidók és arabok kiűzése megfosztotta a társadalmat a kereskedő és iparos rétegek legnagyobb részétől. A kívülről jövő vagyonnal szemben a termelés és a forgalom egyre csökkent. A műszaki fejlődés elmaradt. A spanyol urak nem értették és nem érthették, hogy a műszakilag sokkal fejlettebb, de viszonylag igen kicsi angol flotta hogyan semmisíthette meg a sokkal, de sokkal nagyobb spanyol hajóhadat. Még kevésbé értették, hogy az igen kis Hollandia felkelői sokkal jobb fegyvereikkel hogyan szoríthatták ki Alba herceg óriási, de primitívebb fegyverzetű ármádiáját. A katonai vereségek mellett ebben a XVII. században az angolok, hollandok, franciák, portugálok lázasan gyűjtötték Spanyolország rovására a gyarmatokat. Ha pedig a külső jövedelem elapad, a belső termelés csökken, akkor menthetetlenül szegényedés következik be. E korszak spanyol gondolkodói egyre gyakrabban emlegetik, hogy a világ és annak menete érthetetlen. Calderón drámája ennek az életérzésnek, a lét nem értésének pompás tükröződése. Hőse, Segismundo egy egész különös cselekmény folyamán olyan helyzetbe kerül, hogy hol rabként börtönben van, hol meg ő a király. És mindig elhitetik vele, hogy a másik életforma álom volt. Ez a helyzet olyan szorongóvá teszi, hogy nem mer cselekedni, hátha a mozgás rosszabb helyzetbe hozza. Híres monológjában úgy összegezi körülményeiből fakadó életérzését, hogy fogalma sincs, mikor álmodik, és mikor van ébren. - Ez a dráma kitűnő szerepeivel és fordulatos cselekményével azonnal a legnagyobb otthoni siker, és már a század végére egész Európában ismert és nagyra becsült lett. A francia klasszicizmus ugyanannyit köszönhet neki, mint a német barokk. Még az angolok is nagyra tartották, noha igazán nem szerették a spanyolokat. Az azóta eltelt évszázadok alatt Európa legtöbb országában újra meg újra felújították. A kétségtelen remekmű mellett Calderón viszonylag jelentéktelenebb színpadi művei is a legkülönbözőbb területen megmaradtak a színházak műsorában. És ami nem mellékes, rendkívül szép verselése szinte ingerelte a műfordítókat, hogy versengve fordítsák. Magyarul eddig 3 remek tolmácsolása van: Győry Vilmosé még a múlt századból, Harsányi Kálmáné a húszas évekből és Jékely Zoltáné az elmúlt évtizedekből. Túl ezen valamennyi drámájának változatos versformája, csengő rímei, tisztán tagolható ritmikája utánozandó hagyomány minden formatisztaságra törekvő költőnek. Sajátos jelenség, hogy a spanyol irodalomban a hanyatlás korszaka teremtette meg a költészet és benne a drámai költészet fénykorát. Ennek az irodalmi és kulturális nagy korszaknak a legkitűnőbb költője és drámaírója volt Calderón.

Hegedűs Géza - Literatura.hu

Klasszikus kínai tanmesék VI.

AZ OMLADOZÓ FAL

Song tartományban hatalmas felhőszakadás után omladozni kezdett az egyik gazdag ember házának a fala.

- Ha nem javíttatod ki a falat - figyelmeztette a gazdagot a fia -, szabad utat engedsz a tolvajoknak!

A gazdagot az öreg szomszédja is ugyanerre figyelmeztette.

Még azon az éjszakán jó csomó pénzt elloptak a gazdag embertől. A gazdag megállapította, hogy a fia nagyon okos, és szinte bizonyos volt benne, hogy az öreg szomszédja lopta meg.

ELEFÁNTCSONT EVŐPÁLCIKA

Amikor Zhou király elefántcsont evőpálcikákat rendelt a mesteremberektől, Ji Zi rendkívül ideges lett. Tartott tőle, ha a királynak elefántcsont evőpálcikái lesznek, nem éri be többé cserépedénnyel sem, hanem rinocérosz-szarvból vagy jade-ból faragott tálakra vágyik, és zöldség meg bab helyett olyan ínyencségeket rendel, mint az elefántfarok, meg a leopárdkölyök húsa. Később majd nem akar háziszőttes ruhát viselni, szalmatetős házban lakni, hanem selyemruhákra, palotákra áhítozik.

- Nagyon félek, hová vezet ez - mondta Ti Zi -, nagyon nyugtalanít.

Öt évvel később Zhou király kertjében a borral töltött tavacska partján állandóak voltak a tivornyák, lakomák, miközben a király tüzes vasakkal kínoztatta alattvalóit. És így elveszítette királyságát.

MIÉRT ÖLTE LE ZENG SHET A DISZNÓT?

Zeng Shen felesége a piacra indult. A fia sírt, könyörgött, hogy vigye magával.

- Maradj veszteg! - kiáltott rá az anyja. - Amikor hazajövök, levágjuk neked a disznót.

Amint az asszony hazatért, látja, hogy Zeng Shen disznóvágáshoz készülődik. Az asszony rákiáltott.

- Mit csinálsz? Nem gondoltam én azt komolyan! Csak azért mondtam, hogy a gyerek veszteg maradjon.

- Hogyan képzeled így becsapni a gyereket? - kérdezte Zeng Shen. - A kisgyerek tudatlan, mindenben a szüleit utánozza. Ha becsapod a gyereket, hazugságra tanítod. Ha az anya becsapja a gyerekét, a gyerek többé nem fog bízni benne, márpedig úgy lehetetlen tisztességgel felnevelni gyereket.

Azzal leszúrta a disznót.

AZ EMBER, AKIT TETETTE, HOGY TUD FŰZFA SÍPON JÁTSZANI

Xuan herceg fűzfasíp-muzsikát rendelt, és háromszázan zenéltek számára. Egy Nanguo nevű tudós megirigyelte a zenészek dicsőségét, azt kérte a hercegtől, hadd játsszon ő is a zenekarban. A herceg pillanatnyi szeszélyétől indíttatva, néhány száz ember megélhetéséhez elegendő fizetséggel jutalmazta a tudóst.

Xuan herceg halála után Min herceg lépett a trónra, ő viszont csak a szóló előadásokat kedvelte.

Nanguo ekkor megszökött az udvarból.

A FÉRFI, AKI LÁNDZSÁKAT ÉS PAJZSOKAT ÁRULT

Chu tartományban egy férfi lándzsákat és pajzsokat árult.

- A pajzsaim olyan erősek, hogy nincs lándzsa, amely beléjük hatolna - mondta. - A lándzsáim olyan hegyesek, hogy nincs pajzs, amely ellenállna nekik.

Valaki megkérdezte:

- És mi van akkor, ha egyik lándzsádat belehajítják az egyik pajzsodba?

Erre a férfi nem tudott felelni.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár /OSzK

Forgách András: Az angyalarcú kígyó

[részletek] Egyszer csak azon kapta magát, hogy haldoklik.

Tükör

A lány Chan Chu-t tavasszal a Lenin körút egyik kapualjába vezette, lökte valósággal. Apja, ez homályos utalásokból kiderült, valamilyen szakszervezeti vezér volt, rokonszenves, határozott kézfogású, napbarnított arcú férfi, proliból lett prolivezér, puritán lélek, aki kevés szóból is értett.

-- Nézd meg, nézd meg magad -- mondta neki bandzsítva dallamos, éneklő hangján. A lánynak anyajegy volt az orrán, melynek megtört görbülése Chan Chu-t emlékeztette valamire. A bátyja is szerelmes volt ebbe a lányba. Nem először és nem utoljára voltak szerelmesek ugyanabba a lányba. Megnézte magát a tükörben, de nem látott semmit, csak az arcát, amit már ismert, és a lány kuncogását hallotta a háta mögül. A lány hosszúcombú öccse nem sokkal később meghalt májrákban. A lány anyja aranysárga húsleveseket főzött és leskelődött az üvegajtó mögött: úgy látszott, mintha kettétörne a teste, míg a kulcslyukra tapad.

-- Nem érdemellek meg -- mondta a lány Chan Chu-nak a Lánchídon, és sírva fakadt, annyira, hogy meg kellett vigasztalnia. Chan Chu nem értette a mondatot, bár hízelgőnek találta, hisz azt sem tudta, kicsoda is ő. Egy fejkendős néni megkérte őket, álljanak meg a híd alatti alagútnál, mert félt egyedül, és nagyon kellett pisilnie.

Később Chan Chu a Vérmezőn a magasba emelte a lányt. Aznap éjjel úgy fájt az ágyéka, mintha beverte volna valahová. Aztán egy ártatlannak tűnő beszélgetés után, miközben ő a kupak ismételt felcsavarásával arra figyelmeztette, hogy „ne igyon” annyit, szakítottak, és a lány a rettenetes, bulldogfejű kerámiaművésznek adta magát, és csak tíz év múlva lett Chan Chu-é, egy világvégi lakótelepen, mikor már szült két gyereket, a combjai megereszkedtek, a pártba is belépett és ráadásul, abban a pillanatban, mikor Chan Chu fennakadt szemében a szemközti tízemeletes szalagház elvesztette szilárd halmazállapotát, kulcszörgés után váratlanul betoppant a rettenetes kerámiaművész, Chan Chu pedig combig érő pulóverében, meztelen fenékkel halkan az ajtó mögé lépett, de hiába.


Narancs

-- Szeretnék adni neked valamit -- mondta a rekedtes hang a telefonba.

Az akcentus emlékeztette valamire. Rekedtes dallam. Valami ismeretlenül is ismert zene. Az alkonyodó Lánchíd előtt egy narancsot nyújtott neki a görög lány. A nyári estében vad illat szaladt ki a feltépett narancshéjból. Mire átsétáltak a hídon, besötétedett. De azt soha, azután se soha nem engedte meg neki, a hegyek közül menekült katonatiszt lányának, hogy átölelje a nyílt utcán. Plutarkhoszt fordítottak félre együtt egy lakótelepi lakásban. Övé lehetne a bunkerlakás az Árpád-hídnál. Zsíros délvidéki ételkölteményeket ehetne. Később Nyugat-Berlinben jártak uszodába együtt -- akkor már a lány egy romlott fogú, lónyerítésű, homokos kábítószerügynökkel élt Neuköllnben és meg-megfázva, reménytelenül, művészettörténetet tanult az egyetemen, míg teherbe nem esett és -- miközben majdnem belehalt a szülésbe -- meg nem szült egy ötkilós németet, kit a boldog Athénban nevelt föl azután.


A jó szivar

-- A jó szivarral az a baj -- mondta Chan Chu --, hogy a rossz nem esik jól utána. Ez rossz. A rosszban az a jó, hogy félig szívottan is eldobhatod. Ez jó. A jó szivar szelíden megerőszakol, és elhiteti, hogy te akarod, és nem tudod abbahagyni. Ez rossz. A rossz szivart viszont te erőszakolod meg, undorodhatsz tőle, és mégis kívánod. Ez jó. A jó szivartól emelkedett, ihletett állapotba kerülsz, akkor is, ha nem akarsz. Ez rossz. A rossz szivar -- mint egy elgörbült szög, amit kalapálás közben akarnál kiegyenesíteni -- elrajzolja a gondolataidat, leránt a földre, de legalább ott biztosan megállsz a lábadon, még ha egy ép gondolatod sincs már. Ez jó.

A rosszban az a jó, ami a jóban rossz.


(Forrás: Jelenkor. 1997 november.)

[2003. júl. 26.]