Szent Gellért

.

Szent Gellért emlékmű

 

Gellért a legenda szerint jómódú patrícius családban született, akinek anyja híres volt istenfélelméről, apja pedig – kissé megelőzve a történelmi valóságot – a Szentföldön esett el hitéért harcolva. A fiatalon szerzetbe lépett Gellért is a Szentföldre szeretett volna zarándokolni, hajóútja során azonban az Adrián viharba keveredett s Magyarországra került. Szent István fölismerve Gellért erényeit nem engedte tovább menni, fia
Püspöki feladatait nagy gondossággal végezte, de mindig figyelt saját lelkére is: egyházmegyéjében többféle kis imacellákat építtetett magának, hogy ha épp arra jár prédikálni, magányban készülhessen. S élt is a magánnyal: rendszeresen tartott három napos böjtöt. A szentek sorában egyedi színt kölcsönöz Gellértnek az az egyházi szokás, hogy csak a legkiválóbb borokat volt hajlandó az oltáron bemutatni, hogy Krisztus saját vérévé változtassa az oltáron, sőt e borokat állandóan nagy jégtömbök között hűtötte, állítólag azt mondogatván: „Amit hittel fogadunk belül, érezzük azt kellemesnek kívül”. Élettörténetében föltűnő, mennyi figyelmet szentelt a növendékek nevelésére, mennyire szívén viselte a püspöki (a majdani káptalani) iskola sorsát, építette ki az intézmény tanítási rendjét. De szigorúan ellenőrizte ’kanonokjainak’ lelki életét is: aki hiányzott a zsolozsmázásról, az arra a napra nem kapta meg járandóságát.
A legenda szerint Gellért szenthez méltó egyszerű életet élt: hitvány szőrruhákat viselt és ócska szekereken közlekedett, maga is fizikai munkát végzett (például maga hordott fát az erdőről), ágyát átengedte a betegeknek. Sőt: egy alkalommal a rá egyébként jellemző indulattal megparancsolta, hogy hanyag kocsisát ostorozzák meg; szolgái azonban ismerve uruk igaz természetét, karóhoz kötözték ugyan a kocsist, de hátát csak tyúkvérrel kenték be. S amikor Gellért meglátta a kocsist, odaszaladt hozzá, bocsánatáért esdekelt annak, akinek igazán így nem is volt miért megbocsátania. Társaságát nemcsak emberek keresték, hanem – a nagy szentek mintájára – az állatok is: így például az a borjú, ami bakonyi magányában mellette volt azzal a farkassal jó barátságban, amit Gellért gyógyított meg sebesüléséből.
A magyar nemzet identitására gyakorolt hatását mutatja, hogy a Szent Szűz tiszteletét, tudniillik hogy „Asszonyunknak” szólítjuk Máriát, ő ültette volna a magyarok lelkébe, hiszen a legenda szerint már első nyilvános prédikációját is „a Napba öltözött asszonyról” mondta, s a Mária nevében hozzá esdeklőket mindig megsegítette. A magyar közhiedelemben megmaradt egy adoma, amiben Gellért fölfedezi a magyar néplélek szépségét: amikor egy alkalommal a királyhoz menetben egy szolgálólányt hallott gyönyörűen dalolni nehéz munkája közben, meghatottan jegyezte meg, milyen egyszerű boldogságban él a nép.
Mártírhalálát a magyar utókor méltó módon emlékezetében tartotta: vértanúságának helye a Duna-parton, a Kelen-hegy Gellért nevét viseli. A Péter elkergetésével egy időben kitört pogánylázadás Gellértet a mai Budán érte. A halála előtti estén megjövendölte társainak, hogy másnap már Krisztussal lakomáznak. S valóban: a másnap útnak indult társaságot pogány magyarok fölismerték, Gellért kocsiját fölborították, őt magát agyonkövezték, miközben Krisztus példáját követve gyilkosaiért könyörgött, kereszttel áldotta támadóit. Az ismertebb hagyomány szerint Gellértet a pogányok egy taligán vagy egy szöggel kivert hordóban legurították a hegyről, a haldoklót végül dárdával döfték le. Mártirságát számos jel hirdette: az otthagyott holttest épségben megmaradt, s miután tisztességgel fölemelték, kifolyt vérét a Duna hét évig nem tudta lemosni. Szentségét rengeteg csoda jelezte, már testének Csanádra szállításakor is: a szekeret húzó állatok a hosszú úton sem nem ettek, sem nem ittak; a Maroson úgy vitték át, hogy a hajót evezővel meg sem lehetett mozdítani, viszont ahogy abbahagyták a próbálkozást, magától szélsebesen megindult; a szent testet nem tudták sehol sem letenni, csak ahol Gellért temetkezni akart. Sírjánál mindennaposak voltak a gyógyulások: a bénák újra jártak-fogtak, a vakok visszanyerték látásukat, a láztól szenvedőket elhagyta a láz. Ezeken túl két különös esetről is beszámol a legenda: egy hajós összetört ujjakkal és friss fájdalmában üvöltve jött a sírhoz, s összeroncsolt ujjai azonnal helyreálltak, amint megérintette azt; másszor pedig egy olyan csúnyán varas, fekélyes fejű ember tisztult meg, akit nem is engedtek a sírhoz, hanem Gellért köntösét egy nagy rúdra akasztva azt a férfi fölött áthúzták. Méltóságteljes tiszteletét mutatja, hogy a legenda szerint amikor egy gazember nagy tömeg előtt csúf tréfát űzött Gellért ereklyéiből, abban a pillanatban megszállta az ördög és szétmarcangolta magát; s még inkább, hogy amikor Maros váron eltemetett szent testét László fölemeltette, a népet halotti torral kellett – mintegy – elcsalni, mert nem lehetett tőlük elvégezni a temetést; sőt: állítólag a király és a hercegek maguk vitték vállukon a szent testét a sírhoz.

Imre herceg nevelőjévé fogadta, s az utódjának készült ’Intelmek’-et vele szerkesztette. E nevelőmunka végeztével magányba vonult vissza Bakonybél bencés kolostorába, aminek emlékeit mai is őrizzük: a helyet ma is fölkereshetjük a faluban, elmélkedéseit pedig olvashatjuk. Mihelyt az ország belső viszonyai rendeződni látszottak, István maga mellé vette Gellértet, aki az Ajtonytól elvett Maros-vidéken alapított Csanád egyházának püspöke lett, s a hittérítő-keresztelő missziót éjjel-nappal végezte, sőt: az általa bevezetett liturgia egyes elemeit a későbbi korok is ismerték. István királynak azonban nemcsak politikai, de lelki támogatója is lehetett, hiszen a király indulatos lépéseit Gellért szelídítette. Hogy pedig mennyire vigyázta az István örökséget, bizonyítja az Aba Sámuel elleni föllépése, akit nem volt hajlandó megkoronázni, bezzeg a nagy szentek példájára nem félt keményen megfeddni a Maros-menti vérengzésért, sőt még a megkövült tolmácsot is intette, hogy minden szavát hűen közölje Abával.

Forrás: HUNGAROTHEKA (hungarotheka.hu)