A Brit Birodalomtól a Nemzetközösségig

.

Surányi Róbert


A Brit Birodalom kialakulása a 17. század elején kezdődött. Fejlődésének első szakasza 13 észak-amerikai gyarmatának elszakadásával, az Egyesült Államok megalakulásával (1775–1783) zárult le. A birodalom második korszakáról már nehezebb pontosan meghatározni, mikor is fejeződött be. A történészek többsége szerint ez a szakasz az első világháborúval végződött. A birodalom legnagyobb kiterjedését e háború eredményeként, 1920-ban érte el, amikor népszövetségi mandátumként korábbi német gyarmatokkal és a török birodalomtól elvett közel- és közép-keleti területekkel gyarapodott. Így vált – felölelve a Föld szárazföldi területének és a világ lakosságának egynegyedét –, a legnagyobb kiterjedésű és lélekszámú hatalommá az emberiség történetében. Sajátos vonásai közé tartozik, hogy nem alkotott egybefüggő területet, de minden világrészre kiterjedt, s egyes részei a fejlődés legkülönbözőbb fokán állottak.

Egy korona alatt

A birodalom arculatát hosszú decentralizációs folyamat alakította. Sokféle nyelvű, vallású, népességű részei nem voltak önkényesen alávetve egy központnak. A telepes gyarmatok nagyfokú önkormányzatának kiépítése már a 19. században jelentősen előrehaladt. 1867-ben Kanada, 1901-ben Ausztrália, 1907-ben Új-Zéland, 1910-ben a Dél-afrikai Unió magas fokú állami önállóságot, domíniumi státust vívott ki. A brit gyarmati csapatokat már 1868–71-ben kivonták Kanada, Ausztrália és Új-Zéland területéről, ahol megkezdték a helyi haderő felállítását. Bár egy 1865. évi törvény megengedte saját hadihajók építését, erre a domíniumokban csak az első világháborút megelőző években került sor. Kanada kivételével a domíniumok hozzájárultak a birodalmi védelmi kiadásokhoz. A domíniumokban a kormány és a parlament mellett a közös államfőnek elismert brit uralkodót a főkormányzó képviselte. A domíniumok miniszterelnökei a brit kormányfő elnökletével időnként összeülő birodalmi konferencián tárgyalták meg a közös ügyeket. A konferenciákon ajánlásokat fogadhattak el, amit jóváhagyásra a domíniumok parlamentjei elé terjesztettek. Az 1911. évi birodalmi konferencián H. H. Aquith brit miniszterelnök még úgy vélte: a domíniumi kormányok belpolitikai önállósága mellett a birodalom külpolitikájának intézése teljes egészében a londoni kormány kezében marad. Mivel a domíniumok már ekkor a regionális ügyekben önállóan állást foglaltak – pl. Ausztrália csendes-óceáni terjeszkedésre törekedett –, békés körülmények közt sem maradhatott volna sokáig a külpolitika a londoni kormány kizárólagos joga.

A domíniumok részvétele az első világháborúban maga után vonta, hogy a háború utáni rendezésben, a békekonferencián is hallatni kívánták szavukat. 1917 márciusában a domíniumi vezetők részvételével létrehozták a birodalmi háborús kabinetet. A brit háborús kabinet ezután csak az Egyesült Királyság ügyeivel foglalkozott. A birodalom szélesebb ügyei a birodalmi háborús kabinetre tartoztak, résztvevői egyenjogúsággal rendelkeztek, az elnöklő brit miniszterelnök, David Lloyd George pedig csupán az első volt az egyenlők között. 1917–18-ban tehát két kabinet ülésezett rendszeresen Londonban. 1918 novemberében elfogadták, hogy a domíniumok mint önálló államok és hadviselő felek a békekonferencián a brit birodalom delegációjában kapjanak képviseletet. A külföldi hatalmak 1919-ben még nem ismerték el a domíniumokat független államoknak, hanem csak hadviselő országoknak, amelyeknek joguk van részt venni a békekötésben.

A domíniumok (és az önkormányzattal nem rendelkező India) felvétele a Nemzetek Szövetségébe azonban nemzetközi státussal járt, Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika a mandátumos területek (a korábbi német gyarmatok) igazgatására is jogot nyert. A domíniumok külpolitikai cselekvési szabadságát bizonyítja, hogy nem vállalták a locarnói szerződésben előírt kötelezettséget az Egyesült Királysággal közösen Németország nyugati határainak a fenntartására, óvakodtak attól, hogy akár birodalmi, akár népszövetségi speciális kötelezettséget vállaljanak a két világháború közötti korszakban.

A domíniumok önállóságának elismeréseképpen 1925-ben az angol kormány külön domíniumügyi minisztériumot hozott létre. (1947-ben „átkeresztelték” a nemzetközösségi ügyek minisztériumává.) A gyarmatügyi minisztériumhoz ezután már csak azok a különféle jogállású gyarmatok tartoztak, amelyeket az angol kormány által kinevezett kormányzók és adminisztrátorok irányítottak. Ők megvétózhatták az egyes gyarmatokon működő helyi, korlátozott jogkörű kormányok bármely intézkedését. A gyarmati alkotmányok a lényeges jogköröket a londoni kormány kezébe összpontosították; Angliában döntöttek a gyarmatok ügyeiről, de arra törekedtek, hogy a helyi lakosságot, főként a földbirtokosokat, törzsi stb. vezetőket bevonják az ügyek intézésébe.

Az 1926. és 1930. évi birodalmi konferenciák ajánlásai alapján 1931-ben a Westminsteri statútumban szabályozták Nagy-Britannia és a domíniumok viszonyát. Eszerint a domíniumok egyenlő státussal rendelkező autonóm közösségek, sem bel-, sem külügyekben nincsenek egymásnak alárendelve, csak a koronának való együttes alávetettség egyesíti őket mint a Brit Nemzetközösség szabad elhatározásból társult tagjait. A Westminsteri statútum függetlenítette az angol parlamenttől a domíniumok törvényhozását. Lehetővé tette a domíniumoknak önálló külképviselet felállítását is. Az egyes domíniumokat Nagy-Britanniában és a többi domíniumban a nagykövetnek megfelelő jogállású főbiztosok képviselték. Alkotmányjogilag két szimbólum kötötte össze az anyaországot és a domíniumokat: a brit korona és a királyi titkos tanács mint legfőbb feljebbviteli fórum. A birodalom elnevezése 1931-től: Brit Nemzetközösség és Birodalom (British Commonwealth of Nations and Empire).

Közös pénz- és vámrendszer

A birodalmat összetartó erők lazulása igen mélyreható, bonyolult folyamat volt. Anglia világhatalmi szerepe a birodalmi pozíciókon alapult. A világhatalom kiépítése karöltve haladt a tengeri, ipari, kereskedelmi és pénzügyi hegemóniája kialakulásával. A kiterjedt birodalmi piac azonban nem ösztönözte kellően az anyaországot az ipari termelés technikai, szerkezeti továbbfejlesztésére. Az anyaországi termelő beruházások rovására a brit tőke a jövedelmezőbb külföldi befektetési lehetőségeket kereste. Így Nagy-Britannia az 1880-as évektől elvesztette ipari monopolhelyzetét, majd századunkban világkereskedelmi és pénzügyi hegemóniáját is.

A világgazdasági válság elleni védekezésül 1932-ben az ottawai birodalmi konferencián sor került a preferenciális vámrendszer kialakítására, ami a nemzetközösségi kötelékek egyik fő formája lett. Külső országokkal szemben a nemzetközösségi országok a protekcionizmust fokozták, egymás felé viszont alacsonyabb vámokat vagy kölcsönös vámmentességet biztosítottak. Miután 1931-ben végleg le kellett mondani a font sterling aranyparitásáról, Kanada kivételével a birodalom országai ún. sterlingblokkot hoztak létre, vagyis ezek az országok valutatartalékaik nagy részét fontban tartották, valutájuk árfolyamát a fonthoz kötötték. A birodalmi kapcsolatok alapja a preferenciális vámok mellett a sterlingblokk, később sterlingövezet lett. A birodalom nyújtotta előnyök között kisebb szerepe volt a fejlesztési beruházásoknak; az 1929. évi gyarmati fejlesztési törvény évente szerény 1 millió fontot irányzott elő, amivel a gyarmatokon a brit áruvásárlásokat ösztönözték. Az 1940. évi gyarmati fejlesztési és jóléti törvény kezdte el egy átfogó segélyezési rendszer kidolgozását. A birodalmi kötelékek, kapcsolatok fennmaradása szempontjából a birodalom lényeges sajátosságára mutatott rá 1943-ban Stafford Cripps, aki Winston Churchill kormánya nevében az előző évben először ajánlotta fel Indiának – bár csak a háború utáni időszakra – a domíniumi státust. Cripps állandóan változó, fejlődő konglomerátumnak nevezte a birodalmat, amelynek részei, ha még nem érték el a kívánt önrendelkezést, legalább érezhetik, remélhetik, hogy abba az irányba haladnak.

A függetlenedés útjai

A második világháború után a gazdaságilag meggyengült, eladósodott anyaországnak már nem voltak kellő erőforrásai, hogy világszerte megbirkózzék a függetlenségi törekvésekkel. Az anyaország hanyatlásával párhuzamosan a gyarmatok függetlenné válása, a gyarmati uralom felszámolása, a hatalom átadása elkerülhetetlenné vált. 1947-ben India és Pakisztán, 1948-ban Ceylon, 1957-ben Ghána és a Maláj Szövetség érte el a domíniumi státuszt. Az ázsiai domíniumok létrejöttével a Nemzetközösség indokoltan hagyta el a brit jelzőt. 1950-ben India, 1956-ban Pakisztán köztársasággá vált, amelyek az angol uralkodót csak a Nemzetközösség fejének ismerték el, a Maláj Szövetség élén pedig maláj uralkodó állt, így ezekben az országokban főkormányzó sincs. A domíniumokat függetlenné válásuk kifejezéseként ezután inkább társországoknak vagy a Nemzetközösség országainak nevezik.

A gyarmatok függetlenné válása az 1950-es évek végén és 1960-as évek elején felgyorsult és lényegében befejeződött. (1981 után Hongkongtól eltekintve a még brit kézen lévő kis szigetekén és területeken alig 130 ezer ember élt.) Harold Macmillan konzervatív kormánya a hatalom elkerülhetetlen átadását végül sajátos erényként, valamiféle győzelemként tüntette fel.

A dekolonizálási folyamat gyorsan lezajlott, de nem ment mindenütt simán, rendezetten, hosszantartó harc nélkül. A brit gyarmati hatóságok erőszakos módszereinek kudarcát jelzi, hogy számos függetlenségi mozgalom vezetője megjárta előbb a börtönt, míg eljutott a kormányalakításig (a ciprusi Makariosz, a ghánai Nkrumah, a nyasszaföldi Dr. Banda, a kenyai Kenyatta). 1953-ban Brit-Guyanában a demokratikus választáson győztes népi haladó párti kormányzatot kommunista befolyástól tartva eltávolították, egypártrendszer létrehozásával is megvádolták. Számos függetlenné vált nemzetközösségi országban nem a westminsteri típusú parlamenti demokrácia, hanem egypártrendszer jött létre.

A nemzetközösségi kapcsolatokat is súlyosan megterhelte, hogy Kenyában és Dél-Rhodesiában az európai telepesek hosszú ideig meggátolták a fekete többség hatalomátvételét. Kenyában 1952 óta gerillaháború folyt. Itt a brit gyarmati hatóságok kezükben tartották a hatalmat, amit végül 1963-ban átadtak a fekete többségnek, amivel a telepesek is, kellő kártérítést kapva földjeik után, megbékéltek. Dél-Rhodesiában viszont 1923 óta a telepesek kezében volt a kormányzás és 1965-ben egyoldalúan kikiáltották függetlenségüket. Egy sor nemzetközösségi tagállam elégedetlen volt az anyaországgal, mert fegyveres beavatkozás helyett csupán gazdasági szankciókkal igyekezett rendezni a kérdést. A fegyveres függetlenségi harc, a nemzetközi nyomás előbb egy belső rendezési kísérlethez vezetett (Muzorewa-kormány). Az 1979. évi lusakai nemzetközösségi kormányfői konferencián született meg a dél-rhodesiai alkotmányos rendezés terve, ami jelzi a Nemzetközösség, mint konzultációs fórum értékét.

Az utak szétválnak?

A brit gyarmatok függetlenné válásával a Nemzetközösség tagjainak száma az 1980-as években 46-ra emelkedett. Kérdéses volt, hogy milyen célok és érdekek tartják össze azután a közösséget? A közös állampolgárság gondolatával leszámoltak a nemzetközösségi bevándorlást korlátozó 1962. évi és a munkavállalást megszigorító 1965. évi brit törvények. A Nemzetközösség nem volt többé diplomáciai vagy politikai egység sem: jelentős számú tagállam el nem kötelezett politikát vállalt. Az 1956. évi szuezi válság idején több új tag nem Angliával, hanem Egyiptommal vállalt szolidaritást. Az apartheid fenntartása lehetetlenné tette a Dél-afrikai Köztársaság számára, hogy a Nemzetközösség tagja maradjon, 1961-ben kénytelen volt onnan kiválni. A béke fenntartása nem mindig sikerült a nemzetközösségi tagok között sem. Például 1965-ben nem tudták elhárítani az indiai–pakisztáni háború kitörését.

Az egység szervezeti előmozdítására 1965-ben létrehozták a Nemzetközösségi Titkárságot a tagállamok közti információcsere és koordináció céljából. Főtitkár és soknemzetiségű apparátus irányította a testületet. Nemzetközösségi Alapítványt is létrehoztak a szakmai szervezetek közti kapcsolatok fejlesztésére. Más nemzetközösségi szervezetek is alakultak (Mezőgazdasági Iroda, Oktatási Kapcsolatok Bizottsága, Gazdasági Konzultációs Tanács), egy közös Legfelső Bíróság létesítését viszont elvetették. Nagy-Britannia csatlakozása az Európai Gazdasági Közösséghez 1973-ban jelezte a nemzetközösségi preferenciális egyezmények (pl. cukoregyezmény) végét. A font sterling tartalék-valuta szerepe megszűnt a Nemzetközösség nagy része számára. A Nagy-Britanniába való kétoldalú kereskedelmi kapcsolatok sem meghatározóak már a régi nemzetközösségi tagállamoknál (Ausztrália, Új-Zéland). 1977-ben pl. Ausztrália kétszer annyit exportált az Egyesült Államokba és nyolcszor annyit Japánba, mint Nagy-Britanniába.

A nemzetközösségi vám- és pénzügyi unióval kapcsolatos elképzeléseket eltemették. Nagy-Britannia kereskedelmi együttműködését az afrikai, karibi és csendes-óceáni nemzetközösségi fejlődő országokkal az 1975. februári loméi egyezmény szabályozta. Mivel a szerződésből kimaradtak az ázsiai tagországok, viszont a korábbi francia és belga afrikai gyarmatok aláírták az okmányt, Lomé kettészakította a hagyományos nemzetközösségi kapcsolatokat.

A nemzetközösségi kormányfői értekezletek az 1970-es évektől fokozott jelentőséget tulajdonítottak a gazdasági fejlődés elősegítésének. Különböző szakértői bizottságokat állítottak fel gyakorlati programok kidolgozására az új nemzetközi gazdasági rendben az elmaradottság csökkentésére. A nemzetközösségi pénzügyminiszterek évente találkoznak véleménycsere és nézeteik egyeztetése céljából a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap soros évi ülései előtt. 1971-ben Nemzetközösségi Műszaki Együttműködési Alapot (Commonwealth Fund for Technical Cooperation – CFTC) hoztak létre, amit a Nemzetközösségi Titkárság kezel, igazgat. A fejlődés különböző szintjén álló tagállamok gondoskodnak pénzről, személyzetről, szakértőkről, kedvezményekről az együttműködés és kölcsönös segítségnyújtás jegyében. A nemzetközösségi országok igénybe vehetik a Műszaki Segítő Csoport (Technical Assistance Group) közgazdászai, jogászai, adószakértői stb. segítségét természeti erőforrásaik feltárása, bányaügyi törvények kidolgozása, transznacionális vállalatokkal való tárgyalások stb. céljaira.

A Nemzetközösség nemcsak gazdasági támogatást nyújt tagjainak. Az 1979. évi lusakai kormányfői konferencián nyilatkozatot fogadtak el a faji megkülönböztetés ellen. A Nemzetközösség főtitkárát felhatalmazták, hogy testületet állítson fel az emberi jogok betartásának figyelemmel kísérésére. 1978-tól regionális kormányfői tanácskozásokra is sor kerül: 1978-ban az ázsiai és csendes-óceáni tagállamok vezetői Sydney-ben, 1980-ban Delhiben tanácskoztak. Az együttműködés kérdései kiterjednek a terrorizmus, a kábítószer-kereskedelem elleni küzdelemre is.

Az 1980-as évekre sem vált a Nemzetközösség a múlt relikviájává, hanem hatékony nemzetközi szervezet, a tagállamok hasznos konzultációs fóruma és különböző rendeltetésű együttműködés szerve. A kulturális, oktatási, pénzügyi és egyéb gazdasági kapcsolatok mellett egy sor különböző rendezvény is összekapcsolja a tagállamok népeit. A leglátványosabb esemény a Nemzetközösségi játékok, amelyet 1930 óta 9 sportágban négyévenként rendeznek.

Shridath Ramphal, guyanai nemzetiségű nemzetközösségi főtitkár egyenesen úgy véli a Nemzetközösség – „életmód”.

Forrás: Digitális Tankönyvtár