A husziták betörései 1428–1433-ban

A husziták könyörtelen rablásai és pusztításai Csehországot és a Morva őrgrófság legnagyobb részét néhány év alatt annyira tönkre tették, hogy ott már alig volt mit zsákmányolni s így egy-egy csőcselék-had mind sűrűbben a szomszédos államokat is megtisztelte látogatásával. Így kivált a német tartományok, továbbá Ausztria és Magyarország északnyugati része volt az a terület, ahova a gyilkos bandák ismételten ellátogattak.

Huszita pajzs rekonstrukciója

A magyar hadak ebben az időben a délvidéken lévén elfoglalva, az északnyugati megyék védelmére nem lehetett a kellő gondot fordítani s így Zsigmondnak be kellett azzal érnie, hogy 1421-ben Perényi Miklós főlovászmestert küldte ki némi haddal Trencsén vármegyébe, hogy az ottani lakosságot a csehek ellen megvédelmezze.

Több apróbb betörés után 1428 tavaszán rendezték a husziták első nagyobb portyázó hadjáratukat felvidékünk felé. Prokop, a táboriták vezetője, már 1428 február végén tört be Morvaországon át hazánkba, s Pozsonytól kezdve, melynek külvárosa a lángok martaléka lett, Szakolcáig mindent elpusztítottak a cseh pribékek, ami csak útjukba esett. Innen a Vág völgyéig előnyomulva, s azon fölfelé haladva, Szilézián keresztül tért vissza Prokop rabló hada zsákmánnyal dúsan megrakodva, Csehországba.

A szerencsétlenül végződött galambóczi hadjárat után Zsigmond, miután Vencel lengyel királynál a lucki találkozás alkalmával nem sokat tudott elérni, Pozsonyba menve, közvetlen érintkezést keresett az oda meghívott huszita vezérekkel, de ez eredményre nem vezetett s így az előzőleg kötött két havi fegyverszünet letelte után a háború, főkép Német- és Csehországban összes borzalmaival tovább folytatódott.

Zsigmond erre a huszita kérdést végleg megoldani, illetve letörni szándékozván, Magyarországban is általános felkelést hirdetett és szeptember 19-ére Nagyszombatba rendelte a gyülekező csapatokat, ahonnan egyes bandériumok el is indultak Csehországba, de a sereg zöme egyelőre az országban maradt.

1430 tavaszán az árvák, (így nevezték magukat Ziska hívei annak halála után) egy 10.000 főnyi serege Breznici Kaudelnik Velek (Velko) vezetése alatt újból betört a Vág völgyébe és annak alapos feldúlása után Nagyszombatnál ütött tábort. Zsigmond, Stibor volt erdélyi vajda fiát, Stiboriczot és Mathis Jánost küldte ki ellene magyarokból, morvákból és szerbekből álló seregükkel, meghagyván nekik, hogy a husziták nagyszombati szekértáborát két oldalról egyszerre támadják meg.

Stiboricz pontosan teljesítette is intézkedésszerű feladatát, de Mathis, állítólag a vezértársa iránti irigységből és gyűlöletből szándékosan elkésett s így a harc egész súlya Stiboriczékra nehezedett. Az összecsapás kegyetlenül kemény és véres volt. Stiboricz és a későn jött Mathis hadoszlopai 6000 embert vesztettek, míg a husziták csak 2000-et, de ezek között volt Kaudelnik Velek is, minélfogva a vezérüket vesztett rablók nagy zsákmányukkal együtt nemsokára kitakarodtak az országból.

Erre Zsigmond Magyarország kormányzását a királyné mellőzésével Garai Miklós nádorra, Palóczy György esztergomi érsekre, Rozgonyi Péter győri püspökre, Palóczy országbíróra és Rozgonyi János kincstartóra bízván, Tarkövi Péter főtárnok-, Hédervári Lőrinc főlovász-, és Tamási László főajtónálló-mester kíséretében a huszita-ügyből kifolyó további tárgyalások és intézkedések megtétele végett Nürnbergbe utazott és onnan V. Márton pápával is érintkezésbe lépett a közös cél érdekében. Ennek az lett az eredménye, hogy 1431 augusztus 1-én 100.000 főnyi sereg – 60.000 gyalogos és 40.000 lovas – lépte át Hohenzollern

I. Frigyes Vilmos porosz király

Frigyes brandenburgi határgróf vezetése alatt Tachaunál a cseh határt, hogy végkép leszámoljon a huszitákkal. A nagy veszedelem hírére az egymással folytonos egyenetlenségben és gyakori háborúskodásban álló huszita csoportok Prokop vezérlete alatt mintegy 55.000 főnyi – 50.000 gyalogos, 5000 lovas és 3000 szekér – sereget gyűjtöttek egybe s a két fél között 1431 augusztus 14-én Tausnál ment végbe a döntő csata, mely az egymással meghasonlott részekből álló birodalmi sereg teljes legyőzésével és szétverésével végződött.

A győzelemittas husziták több csapatra oszolva, vadállati kegyetlenséggel vetették rá magukat a közeli tartományok lakosságára. Egy jókora csapatjuk a felső Vág völgyébe betörve, szeptember 27-én Likava várát ejtette hatalmába s aztán a taboriták csoportja Prokop és Kolowrat Hanus vezérlete alatt a Vág völgyén lefelé haladva, Galgócz, Nyitra és Nagyszombat környékét pusztította tűzzel-vassal, míg Ziska árvái Prokupek által vezetve, Léva vidékéig nyomultak előre. A rablóbandák megfékezésére a helytartók Rozgonyi Miklóst és Berzeviczi Pohárnok Istvánt küldték ki, akik mindenekelőtt a táboritákat támadták meg és szorították vissza a morva határon át; majd egyesült erővel az árvák ellen fordultak, s azokat november 9-én Bánnál megvervén, Illaváig üldözték. Itt újabb ütközet fejlődött ki, amelyben Prokupek 7000 főnyi seregéből majdnem 5000 maradt a csatatéren és az árvák ágyúi és csataszereik legnagyobb része (300-ból 250) szintén a magyarok kezébe került.

E nagy vereség dacára, sőt talán épp e vereségük megbosszulására a husziták egy csapata Strasnic Péter, Berwensky és Borota Blasko vezérlete alatt a következő 1432. évben újból betört Magyarországba. Az egyik portyázó különítmény Körmöcbányát ejtette hatalmába, annak pénzverő kamrájával és készleteivel együtt, egy másik Nagyszombatot foglalta el június 24-én csellel és éjjeli rajtaütéssel; egy harmadik Szakolcát, s végül a negyediknek oly nagy lett a bátorsága, hogy még Pozsonyt is ostrom alá fogta. Itt Rozgonyi Istvánnak és Györgynek minden erejüket meg kellett feszíteni, hogy a vár falait megtartsák és a polgárságot kitartásra bírják. Ősz elején a husziták újból betörtek a Vág völgyébe, de ez alkalommal nagy vereséget szenvedtek.

A huszita-veszedelem gyökeres megszüntetése céljából a helytartók Budára gyűlést hívtak össze, amelyen elhatározták és kötelezőleg kimondották, hogy az északnyugati megyék minden birtokos nemese személyesen és minden 20 jobbágy után 1 lovas katonával szeptember 15-én Semptén táborba szállni köteles. Sőt Albert osztrák herceg is sietve gyűjtötte össze hadait a határ mentén, hogy a magyar sereggel karöltve lépjen fel a garázdálkodó husziták ellen. Szeptember elején a királyi helytartók bandériumai már együtt voltak Budán, de azt a tervüket, hogy az osztrák sereggel egyesüljenek, a Morva folyó áradása folytán és mivel Albertnek magának is elég dolga akadt saját tartományában, csakhamar elejtették s ehelyett azt határozták, hogy hadaikkal Nagyszombat felmentésére indulnak. Ez meg is történt, de onnan nemsokára eredmény nélkül tértek vissza; hogy miért, azt nem tudjuk. Nemsokára ezután a husziták – talán az ellenük irányuló készülődés hatása alatt – mégis jobbnak látták Magyarország területét zsákmánnyal megrakodva odahagyni, de azért Nagyszombatban és Szakolcán megfelelő őrséget hagytak vissza, mely őrségek gyakori kitöréseikkel állandó nyugtalanságban tartották a vidék lakosságát.

A következő, 1433. év tavaszán a husziták egyik 8000 gyalogosból, 700 lovasból és 300 harckocsiból Strazniczi Bedrich és Hoskai Pardus János parancsnoksága alatt álló csoportja – állítólag a lengyelek tudtával és támogatásával – a szepesi városok területére tört be, ahol több várost elfoglaltak, Késmárkot pedig teljesen kirabolták és felégették. Egy másik csapat június elején Pozsony környékét dúlta és fosztogatta.

A sok pusztítás és vérengzés és az azok révén támadt nélkülözések és éhínség végre mindkét felet hajlandóvá tette a kibékülésre. Zsigmond e célból az V. Márton pápa által hirdetett baseli zsinatra a husziták követeit is meghívta, amelyen azok, bár eleinte húzódoztak tőle, meg is jelentek. Megegyezésre azonban ezúttal sem jutottak. 1434 május 30-án Kollin mellett a mérsékelt és túlzó huszita csoportok között véres csatára került a dolog, amelyben utóbbiak legnagyobb része vezéreikkel együtt életüket vesztették. Azért a folyton megújuló véres küzdelmek még igen soká tartottak és a végleges kiegyezés a katolikusok és husziták között csak jóval később, 1485-ben jött létre, amidőn Ulászló cseh király úgy a katolikusokat, mint a kelyheseket eddigi jogaikban és birtokaikban megerősítette, s ezzel az évtizedekig tartó, a legnagyobb embertelenséggel, legbarbárabb módon folytatott harcok véget értek.

Forrás: Bánlaky József- A magyar nemzet hadtörténelme (http://mek.oszk.hu)