József Attila emlékére

1905. április 11. - Budapesten megszületett József Attila

A hivatalos József Attila-kép folyamatos átalakulása


1956 után megkezdődött a dogmatikus József Attila-kép lebontása, a hivatalos felfogás fokozatosan átalakult. De nem ment könnyen és gyorsan. Egy még 1956-ban Lobogónk, József Attila címmel publikált cikk szerzőjét hivatalos megrovásban részesítették, a hatvanas évek derekára azonban ez a cím már hivatalos álláspont lett. A korabeli helyzet

furcsaságaihoz tartozik, hogy a költő halálának 20. évfordulója alkalmából készült Emlékkönyv nem kerülhetett az olvasók kezébe (azt követően, hogy Marosán György államminiszter, az egykori szociáldemokrata bejelentette: az egykori kommunista párt nem zárta ki József Attilát), a költő értekező prózájának gyűjteményes kiadása viszont (benne számos politikai szempontból kényes írással) 1958-ban csodával határos módon megjelenhetett.

Az első elmozdulást a korábbi merev hivatalos felfogástól éppen Révai József tette meg 1957-es, 1958-as írásaiban, ahol immár megértően szólt a költő freudizmusáról, bár továbbra is eszmei tévútnak minősítette. Révai csak megpendítette, hogy József Attila egyszerre volt indulása idején népies magyar költő és avantgardista költő, Szabolcsi Miklós viszont József Attila, Derkovits Gyula, Bartók Béla című „kísérletében” (1958) a két háború közti magyar kultúra modelljét látta benne. Szabolcsi egy másik fontos írásában a költői pályán már csak egyetlen cezúrát ismert el: 1931 és 1932 között, a költő forrongó és érett korszakát különböztetve meg, amivel gyakorlatilag kettévágta a szocialista pályaszakaszt, a Döntsd a tőkét-periódust tényleges értékére szállította le, ugyanakkor A város peremén, az Elégia és az Óda jelentőségéhez közelítette a kései versekét.

Az ötvenes-hatvanas évek fordulójától a változatlanul középpontban maradó középső pályaszakasz mellett egyre nagyobb figyelmet kap a korai és a kései József Attila. A költő cikkeinek és tanulmányainak 1958-as kiadását követően világossá vált, hogy értekezőként is jelentős.

A hatvanas évek felemás viszonyait jellemzi, hogy míg egyfelől az ötvenes évek szellemét idéző módon vitáztak a költő és az illegális kommunista párt viszonyáról, másfelől jelentékeny tudományos eredmények születtek: fény derült az életrajz számos homályos részletére és új lendületet kapott a költő poétikai leleményeinek számbavétele is. Különösen nagy érdeklődést keltett Hankiss Elemér József Attila komplex képei című dolgozata (1966), amely a költői képek bonyolult jelentésszerkezetében mutatta ki e költészet szemléleti összetettségét. Hasonló fogadtatásban részesültek Németh G. Béla Az önmegszólító verstípusról (1967) és a Még, már, most (József Attila egy kései verstípusáról) című tanulmányai (1969), amelyek a kései korszak verseinek szó-, kép- és gesztuskincsét elemezve bizonyították e válságköltészet egyedülálló jelentőségét József Attila életművében és a magyar líratörténet egészében.

Figyelemre méltó, hogy József Attila növekvő népszerűségének még a hivatalos kultusz sem tudott ártani. Már az 1945 után induló költőnemzedék legjobbjai is - Pilinszky Jánostól Juhász Ferencig - megkerülhetetlennek tartották, az utánuk jövők pedig anyanyelvként beszélték. Ismeretes például Petri György vallomása, akinek roppant erőfeszítésébe került, hogy elszakítsa, önállósítsa magát a József Attila-hatástól. Az ötvenes években egyenruhába kényszerített, egyszólamúnak beállított költészete lassan ismét többszólamúvá változott, egyre újabb szépségeit, gondolati mélységeit fedezték fel. Így előbb észrevétlenül, majd észrevehetően is kikerült a hatalom felügyelete alól.

Napjaink József Attila-képe

Németh G. Béla tanulmányai két okból is megérdemlik, hogy kiemelten foglalkozzunk velük. Az a véleménye, mely szerint a kései költészet áll az életmű csúcsán s az ide sorolható versek eszmeisége az egzisztencializmus kategóriáival (válság, számvetés, szerep, szorongás, felhívás, bűn) írhatók le, már nem volt beépíthető a hivatalos József Attila-kép legtoleránsabb változatába sem. Így egyszerre mutatott példát arra, hogy az újraértékelés szükséges és lehetséges. Másrészt Németh G. Béla álláspontja része napjaink vitáinak is, egyik építőköve a mai József Attila-kutatásnak.

A hetvenes-nyolcvanas években könyvtárnyi szakirodalom született József Attiláról. Itt csak a legfontosabbak közül választhatunk ki egyet-kettőt. Elsőként a textológiai munkákra utalnánk, melyek eredményeként a költő életműve nemcsak súlyában látszik növekedni, hanem terjedelmében is: számos korábban kiadatlan szöveg került publikálásra. Stoll Béla jóvoltából rendelkezésünkre áll a versek (változatok) pontos szövegét és keletkezési adatait tartalmazó kritikai kiadás (1984). Az 1992-ben megjelent „Miért fáj ma is” című gyűjteményes kötet a költő kiadatlan pszichoanalitikus följegyzéseivel szembesíti olvasóit, a tanulmányok és cikkek első részének új kritikai kiadása (1995) pedig - Horváth Iván és munkatársai szöveggondozásában, Tverdota György kommentárjaival - az Ihlet és nemzet című (korábban Esztétikai töredékek néven ismert) költészetbölcseleti alapvetést úgy adja közre, hogy tisztázza a variánsok keletkezés sorrendjét.

Kiadásra kerültek olyan, az életrajzot döntő pontokon megvilágító-módosító emlékezések, mint Fábián Dánielé a Bartha Miklós Társaság körüli időkről (1974), Vágó Márta nagyszerű könyve találkozásukról és szerelmükről a húszas évek végén, újabb találkozásukról és a Szép Szó körüli bonyodalmakról a harmincas évek derekán (1975), Illyés Gyuláné elégikus beszámolója József Attila utolsó hónapjairól (1984) és Szántó Judit naplója a harmincas évek fontos történéseiről (1986). Az életrajzi kutatások olyan nagyságrendű kérdéseket vetettek fel, mint hogy József Attila is szakított a kommunista párttal, nemcsak a párt vele, s a szociáldemokraták felé közeledő költőnek volt egy súlytalan jobboldali próbálkozása is (Horváth Iván, Lengyel András); hogy József Attila betegségének elhatalmasodásában szerepet játszott a „stigmatizáció”, tehát hogy környezete bolondként kezelte (Bókay Antal, Jádi Ferenc, Stark Antal); orvosai félre diagnosztizálták őt, mert még nem volt ismeretes akkor a valószínűsíthető betegsége (Szőke György, Cserne István); s végzetes hatással lehetett rá az is, hogy korábbi analitikusának, Rapaport Samunak második könyvét magyarítva megismerkedett a freudi halálösztön tünetleírásaival, és föltehetően azonosult velük (Valachi Anna, Lengyel András).

Az alapművek között kell említenünk Szabolcsi Miklós többkötetes monográfiáját (Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése, 1963, Érik a fény. József Attila élete és pályája 1923-1927, 1977, „Kemény a menny”. József Attila élete és pályája 1927-1930, 1992; Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930-1937, 1998), melynek első két kötete jelentős mértékben hozzájárult életrajzi ismereteinkhez, a művek értelmezésében pedig saját kutatásai mellett bő áttekintést ad a kimeríthetetlen szakirodalomról. 1987-ben jelent meg a Kortársak József Attiláról (1922-1945) című három kötetes gyűjtemény, melyben megtalálható egy korszak teljes József Attila-recepciója; nemcsak a költő, hanem a korabeli magyar irodalom iránt érdeklődő számára is megkerülhetetlen, tanulságos olvasmány.

Hasonló eredményekkel büszkélkedhet az értelmező munka is. A kései korszak verseivel szemben ma az Eszméletben látják sokan a költő legnagyobb, posztmodern távlattal rendelkező teljesítményét. Immár másképp fogjuk fel József Attila félbehagyott költészetbölcseleti tanulmányát is, amióta Tverdota György 1985-ös cikke (Mi a tétje az időrendnek József Attila gondolkodástörténetében?) meggyőző érveket hozott fel amellett, hogy ifjúkori próbálkozásról van szó, s nyoma sincs benne marxista hatásnak. Tverdota másik fontos felismerése, hogy a - Németh Andor kommentárjaiban fölmerült - „tiszta költészet” eszménye nemcsak a húszas évek végén meghatározó, hanem József Attila egész későbbi életművében. Föltehetően ez az egyik kulcsa annak, hogy a költő (rövid agitprop korszakán túljutva) miért tudta politikai verseit magas esztétikai szinten megvalósítani. A tiszta és az elkötelezett költészet összeegyeztetésének elvi dilemmáját pedig úgy oldotta meg, hogy a „varázsének”-ben, illetve a „névvarázs” jelenségében találta meg a kettő közös alapját. Nem kevésbé fontos Lengyel András eredeti értelmezése a költő 1935 augusztusában bekövetkezett szemléleti fordulatáról.

Szükségképpen vázlatos beszámolónkat annak megállapításával zárhatjuk, hogy József Attila ma is népszerű: József Attila ma is népszerű, annyira, hogy fiatalok zenésítik meg szövegeit, a rádió műsorra tűzi, majd kazettán és CD-n adja ki összes versét, róla készül a legtöbb tudományos disszertáció is. A rendszerváltást követően felbukkantak ugyan politikai felhangú célozgatások, melyek megpróbálták kétségbe vonni jelentőségét, de nem igazán találtak követőkre. Komolyabb átértékelési kísérletként megemlíthetjük Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténeti áttekintését (1993), amely József Attila nemzedékéből Szabó Lőrinc költészete mellett teszi le a garast. Nem teljesen új vélemény ez, hiszen például Illyés Gyula is Szabó Lőrincet becsülte többre. A költői teljesítmények megítélésében is a legtermészetesebb dolog a rangsorok állandó változása; ritkán alakul ki teljes konszenzus, s ha mégis kialakul, ritkán van benne köszönet.

Forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/

Kapcsolódó tartalom: A József Attila-kultusz kezdetei