Bölcsességek

Seneca: Az értelmetlenül elfecsérelt időkről

Szó, mi szó, az összes tündöklő elme, aki valaha is létezett, egyetért abban az egyben, hogy sohasem lehet eléggé csodálkozni az emberi értelemnek ezen a homályán. Nem tűrik, hogy bárki elfoglalja birtokukat: ha csak kis nézetkülönbség adódik a határok nagyságát illetően, követekért és fegyverekért rohannak; azt viszont megengedik, hogy mások belegázoljanak életükbe, sőt, ők maguk iktatják be jövendő tulajdonosaikat. Senki olyan nem található, aki szét akarná osztani a pénzét, közben az életét mindegyikük oly sokak közt osztja szét! Amikor az atyai vagyon megtartásáról van szó, szűkmarkúak, mihelyt azonban idejük feláldozására kerül sor, a legpazarlóbbak, holott egyedül ennek esetében tisztességes a fösvénység. Így hát kedvem volna az aggastyánok csoportjából kiemelni valakit: "Látjuk megélted az emberi életkor legvégső határát, már a századik, vagy még annál is többedik évedet taposod. Rajta adj számot életedről! Mondd mennyit rabolt el életedből a hiteleződ, a barátnőd, mennyit a királyod, mennyit a kliensed, mennyit a feleségeddel való veszekedés, mennyit rabszolgáid fegyelmezése, mennyit a hivatali lótás-futás a városban? Ezekhez add hozzá a betegségeket, melyek csőstől érkeztek rád, s add hozzá azt, ami haszontalanul múlt el! Láthatod, kevesebb éves vagy, mint amennyi az éveid száma. Idézd fel emlékezetedben: mikor voltál határozott szándékodban; minden hányadik napod telt el magadnak; mikor volt nyugodt az arcod, mikor volt félelem híján a lelked; mi az a mű, amit ily hosszú idő alatt létrehoztál; mennyien rabolták szét az életedet úgy, hogy közben észre sem vetted mit vesztesz; mennyit vitt el belőle a negédes fecsegés; mily csekély rész maradt neked a tiedből? Felfogod már, hogy időnap előtt halsz meg?"


Voltaire: Erkölcs

A minap ezt olvastam egy tizennégy kötetes dagályos műben, A kelet-római birodalom történeté-ben.: "A keresztényeknek volt erkölcsük, a pogányoknak nem volt." Ó, Le Beau úr, e tizennégy kötet szerzője, honnan vette ezt az ostobaságot? Hát akkor minek nevezi Szókratész, Zaleukosz, Kharondasz, Cicero, Epiktétosz, Marcus Aurelius erkölcsét? Erkölcs csak egyetlenegy van, Le Beau úr, mint ahogy mértan is csak egy van. Igen, mondhatja erre valaki, de az emberek túlnyomó többsége mit sem tud a mértanról. Igaz; ám bárki, aki egy kicsit is foglalkozni kezd vele, elfogadja. A földművesek, a napszámosok, a kézművesek nem tanultak morált, nem olvasták sem Cicero De finibus-át, sem Arisztotelész Etikáját, de amint gondolkodni kezdenek, anélkül, hogy tudnák, máris Cicero tanítványai: az indiai kelmefestő, a tatár pásztor és az angol tengerész, egyaránt tudja, mi a jó, mi a rossz. Konfuciusz nem állított föl erkölcsi rendszereket, mint ahogy fizikai rendszereket szokás fölállítani: az emberek szívében lelt rá. Ez a morál élt Festus, a praetor szívében, amikor a zsidók unszolták, hogy ítélje halálra Pált, mivel idegeneket vezetett templomukba. "Tudjátok meg - mondta Festus -, hogy a rómaiak senkit nem ítélnek halálra addig, amíg meg nem hallgatták." Ha a zsidóknak nem is volt erkölcsük, vagy nem tartották be az erkölcsi törvényeket, a rómaiak igencsak tudták, hogy mi az, és hirdették is. Az erkölcs nem a babonában rejlik, nem is a szertartásokban, és semmi köze a dogmákhoz. Nem lehet elégszer ismételni, hogy a dogmák különböznek egymástól, de az erkölcs minden embernél, aki értelmére hallgat, azonos. Az erkölcs tehát éppúgy Istentől való, akár a fény. Babonáink csak sötétséget rejtenek magukban. Gondolkodj, olvasó: fejtsd ki bővebben ezt az igazságot, és vond le belőle a következtetéseket.

Wass Albert: A szellemi ember hivatása

A szellemi ember hivatása: meglátni és kimondani az igazat. Meglátni: vagyis elvetni mindenféle szemüveget, mely a maga színeződésével befolyásolhatná a tiszta látást. Legyen az a szemüveg divat, korszellem, politikai jelszó vagy közösségi elfogultság. Tiszta szemmel nézni, és tiszta szemmel látni: ez a szellemi ember elsődleges hivatása... A szellemi ember köteles kimondani az igazat. Kötelezi őt erre az Istentől kapott írástudói rang, a látás és a kimondás képessége. Kötelezi őt erre magasabb rendű emberi mivolta és nem utolsó sorban a hitel, melyet szava - akár igazat mond, akár nem - az emberi tömegek fölött élvez. A szellemi ember felelőssége nem ismer megalkuvást és a jövendő könyörtelenül számon kér tőle minden kimondott szót. Az emberiség nagy perceiben a szellemi ember a koronatanú: eskü kötelezi arra, hogy az igazat vallja, csak az igazat és elhallgatás nélkül a teljes igazságot. Tanúvallomásától függ a perek kimenetele, és ha hamis tanúnak bizonyul: világkatasztrófákat von maga után. Köteles kimondani hangos szóval az igazságot, kínzókamrában és bitófán éppen úgy, mint bársonyszékben