Bejegyzések
– Azt mondják, te horgászni is szoktál – állította meg a zebra előtt Monokit a sánta Kovács. – Szoktam. Na és? Már ez is csípi a szemét valakinek? – Nem, csak én szeretném tudni. No, nem azért, hanem hogy azzal is telik az idő… Tudod, mióta ilyen rokkant lettem, aztán csak ücsörgök a tévé előtt…– hebegte zavartan az aszfaltot bámulva. – A harangozó mondta, a Kabai bácsi. Régebben ő is horgászott, de már eladta a botjait. Nincs, aki kivigye a tóhoz. Nekem van kocsim, meg rokkant-igazolványom is. Lemehetnénk egészen a partig, nem kell a parkolóba állni. Most már újra tudok vezetni. Meghagyták a jogsimat, csak a hívatásost vonták vissza… – Hm…– gondolkodott el Monoki. – Szóval te levinnél a tóhoz… Mennyiért? – Ugyan már, mit képzelsz? Semennyiért, csak úgy, barátságból. Nem zavarnálak ám, csak ott ülnék a parton, nézelődnék… Nézném, hogy horgászol. Hátha rákapnék én is. Az orvos mondta, hogy kéne valami, mert különben csak idegel az ember. Megkaptam a kártérítést a biztosítótul, abból vettem a kocsit. Vehetnék jó horgászbotokat is. A lámpa zöldre váltott. Monoki megfogta a bicegő ember karját, és a türelmetlenül föl-fölberregő autóknak integetve átkísérte a másik oldalra. Közben egyre azon járt az esze, hogy mit is tudna kezdeni egy ilyen emberrel a vízparton? Például olyankor, amikor hirtelen fölugrik a kapásjelző, és azonnal be kell vágni, mert a zsinór végén ott ficánkol élete nagy hala, ez meg… No nem, szó se lehet róla! Más dolog az emberbaráti szeretet, a humanitás, a keresztyéni alázat, meg egészen más a horgászat. Tisztázni kell a fogalmakat, nem összekeverni. Van, ami az orvosra tartozik, van, ami a papra… A horgászat viszont senki másra nem tartozik, csak rá, meg a halakra. Harmadik személy oda be nem teheti a lábát. Esetleg még a felesége, a Mari, de ő is csak azért, hogy megkeverje az etetőanyagot. Igen, ahhoz nagyon ért. Beáztatja a kenyeret, hozzá a Maros-mixet, meg a kukoricadarát, esetleg egy kis ízesítés, aztán annyi. Vegye a távcsövet, lesse a madarakat, vagy olvasson! Ennyi segítség kell, a többi már zavar. Mire ő kicsomagolja a cájgot, leszúrja a bottartókat, fölszereli a kapásjelzőt, ellenőrzi a horgokat, meg az etetőkosarat, akkorra kész az etetőanyag, az asszony belegyúrja a kosárba, s már repül is befelé. Aztán jöhet a reggeli. Minden pontosan meg van tervezve, percre be van osztva az idő. Nincs üresjárat. Ha egyedül megy, akkor maga gyúr. Akkor viszont a B terv lép életbe. Először üres kosárral megy be a csali, hogy addig is vízben legyen, amíg ő kever. A botokhoz kizárólag ő nyúlhat, senki más. Persze előfordulhat, hogy az embert elszólítja a szükség. Ő se kivétel. Ilyenkor a Mari ügyel a botokra. Volt olyan, hogy be is vágott, mire ő odaért. Meglepően ügyesen csinálta. Van hozzá érzéke az asszonynak. No, meg húsz év alatt volt is ideje ellesni a fogásokat. A szákoláshoz meg kifejezett tehetsége van… – No, mit mondasz erre, Pista? – nézett rá kérdőn a sánta Kovács. – Hát… bot, meg minden, az kell hozzá, az biztos…– hebegte a másik még mindig a gondolataiba merülve, hogyan küldhetné el a jó fenébe anélkül, hogy vérig sértse. – Tudod, az a helyzet, hogy én nem vagyok ám igazán jó tanító. Néha beidegelek én is, aztán az nem jó. A hal, az meg olyan furcsa jószág, hogy néha még maga a Teremtő se tudna a kedvére tenni. – Úgy gondolom, hogy először csak nézném, mit csinálsz, meg se mukkannék, ha úgy akarod. – Hát ne is, hiszen még horgászengedélyed sincs… Bizony, vizsgát is kell tenni – kapaszkodott a szóba Monoki, hátha ezzel elriasztja. – Tudom, a Kabai bácsi is mondta. Adott egy könyvet, abban benne van minden. – No, hát akkor csak tanulgasd, aztán majd meglátjuk. Ilyen szeles időben nem is lehet horgászni. A következő vasárnap istentisztelet előtt megkereste a harangozót. – Maga küldte a nyakamra ezt a szerencsétlen sánta Kovácsot, Kabai bácsi? – Miért küldtem volna a nyakadra? – Hát, hogy tanítsam meg horgászni. Maga is tudja, milyen dolog a horgászat, nem lehet azt csak úgy egyik napról a másikra megtanítani. – Nem bizony. Türelem kell hozzá, meg emberség. Az a szerencsétlen fél évig feküdt gipszágyban a balesete után. Újra meg kellett tanítani járni. A keze még mindig reszket néha. A doktor szerint jót tenne neki a csend, a nyugalom, meg a jó szó. – Mi vagyok én, irgalmas szamaritánus? Miért pont én? Se időm, se türelmem… – Jól van no, egyszer én is tévedhetek… Csak arra gondoltam, hogy neked is jól jöhetne az ingyen fuvar… Ha nem, hát nem… Odaérsz te biciklivel is. Két hét múlva becsöngetett Monokiék kapuján Kovács. Csak az asszony volt otthon. – Csókolom, Marika! – köszöntötte a férfi.– Itthon van a Pista? – Nincs. Dolgozik. Mit üzen neki? – Csak azt, hogy levizsgáztam, már van horgászigazolványom. A Kabai bácsi eljött velem, megvettük a felszerelést. Ha gondolja, lemehetnénk együtt a tóra. – Egyszer igazán lemehetnél vele – mondta az asszony este a férjének. – Legalább nyugodtan kitakaríthatnék. Aztán, ha nem tetszik, nem mész vele többet. Ne mondja már a Kabai bácsi, hogy olyan keményszívű vagy… – Tudod mit? Teszek én arra, mit mond az öreg Kabai. Sőt, teszek a sánta Kovácsra, meg az egész városra is. Nekem senki ne akarja megmondani, hogy mit csináljak, mert akkor harapok. Érted? Harapok. Akkor megyek horgászni, amikor én akarok, és azzal, akivel akarok. Ha biciklivel, akkor azzal, ha… na hát! A biciklinél elakadt a szava, mert a dolgok logikáját követve úgy kellett volna folytatnia, hogy „ha akarok kocsival”, de nem volt kocsija. Ha nagyon akarta volna, akár vehetett volna, de nem akarta. Nem volt érzéke az efféle szerkentyűkhöz. Látta, mások mennyit szerelgették, mosogatták, törölgették, meg féltették, hogy el ne lopja valaki. Azért? Aztán meg minek? Munkába járni ott a busz, a rokonok meg mind a városban laknak, nincs kit meglátogatni vidéken. Egyszer elmentek az asszonnyal Sopronba. Húsz év alatt egyszer. Arra meg, hogy leszaladjon a tóra horgászni, elég az öreg bicikli. Az apja is azzal járt. Ez volt az élete. A munka rogyásig, hogy meglegyen a családnak a mindennapi betevője, aztán este a tévé, vasárnap meg templom után a horgászat. Ezt örökölte tőle ő is. A hajtást, meg a biciklit. Tavaly tavasszal egy kicsit felöntöttek a garatra a sógorral. Hazafelé jövet rosszul vette be a kanyart itt, a ház előtt a hídon, aztán kerékpárostul belefordult az árokba. Azóta időváltozáskor sajog a csípője. Írt rá valamiféle kencét a doktor, de hát az annyit ér, mint halottnak a csók. Ilyenkor jól jönne a segítség, de hát ő inkább leharapja a nyelvét, mint hogy megalázkodjon a szomszédok előtt. Mind olyan rátartiak, meg röhögnek is rajta, amikor üres szákkal teker hazafelé. Egyszer mondta is a jobboldali szomszédasszony a Marinak, hogy abból, amit a horgászatra elpocsékol, már akár egy halas boltot is nyithatott volna. Ő aztán elmesélte neki, mit kell tudni a horgászatról. Azóta még köszönnek is egymásnak, ha nem tudják elkerülni a találkozást. Ez a sánta Kovács is olyan nagymellényű, büszke ember volt, amikor még nem volt sánta. A fene tudja, honnét keveredett ide, a városba. Állatfelvásárló, vagy mi a fene volt. Afféle gyüttment ember. Benősült a Topáékhoz. Elvette a Julist, aztán meg magánfuvarozó lett, amikor leváltották a szocializmust. Ő is dolgozott nála rakodóként néhány hónapig, de otthagyta. Olyan volt ez, mint a mesebeli ökörhajcsár. Éjjel-nappal hajtotta őket. Igaz, magát is, mert még egy fuvar, meg még egy… Addig kell dolgozni, amíg van mit… Se vasárnap, se ünnep, csak a meló. Igaz, nem maradt adós, de hát az még se módi, hogy az ember maga után húzza a belit… Jól rá is fázott. Ott van, ni, semmire se jó, nyomorék. Hát akkor meg… Végtére is neki olyan sokat nem ártott. Főnök volt. Nagyfőnök… Most meg ő tanítsa meg horgászni, hogy ne idegeljen? Hmm… Így már akár azt is mondhatja neki, hogy hülye vagy te ehhez, Kovács Józsi. Neki is valami ilyesmit mondott, amikor az üzlet felől kérdezte. Igen, mondhatja. Így, bele a képibe, abba a nagy képibe. Ha erre gondol, akár be is ülne a kocsijába. Bele bizony. Ez nem is rossz ötlet. Jól megleckéztetni ezt a nagyképű, jöttment parasztot… Így esett, hogy vasárnap, ebéd után a sánta Kovács kocsija megállt Monokiék kapuja előtt. A csomagtartóba berakták Pista felszerelését, aztán elindultak a tópart felé. Marika, a háziasszony egy porronggyal integetett utánuk az ablakból. – A füzeshez menj! – adta ki a parancsot a horgász – Az az én régi, jól bevált helyem. Már apámmal is oda jártunk harminc évvel ezelőtt. Ott fogta élete legnagyobb csukáját. Büszke is volt rá az öreg, haláláig emlegette. Te sohase horgásztál, gyerekként se? – Nem – felelte a másik a dűlőút kátyúit kerülgetve. – Mifelénk nem volt se tó, se folyó, de még csak egy patakocska se, csak az égig érő pusztaság. Apámat meg inkább csak fényképről ismertem. – Elváltak a szüleid? – Nem. Meghalt ötvenhatban. Voltam vagy másfél éves. Anyám mesélte, hogy jöttek a pestiek élelemért teherautóval. Ő is segített fölpakolni, aztán néhányan fönt is maradtak a platón. Azt kiáltotta vissza, hogy majd a hétvégén, a disznóvágásra visszajön. Nem jött. Sokáig várták. Aztán valamikor télen jött az értesítés, hogy megtalálták. Hazavihetik eltemetni. Öregapám nevelt. – Hmm…– akadt el a horgász szava. – Van testvéred? – Nincs, csak egy unokanővérem Tolnában. Találkoztunk vagy háromszor életünkben. – Aztán még ez a baleset is… Rohadt egy élet… Akkor te bedobni se tudsz… – váltotta át a szót zavarában a horgászatra. Most mondhatta volna, hogy „hülye vagy te ehhez, Kovács Józsi!”, de valahogy nem állt rá a szája. Inkább csak hümmögött, a torkát köszörülte. – Nem baj, majd megtanulod – nyögte ki végül. – A Kabai bácsi megmutatta. Gyakoroltam otthon, az udvarban húszas ólommal. – Az jó. Van neki sungja. Egyszer én fogadásból megdobtam egy vadkacsát. Volt vagy ötven méterre. Öt liter borban fogadtunk. Ki is húztam. Nagyon hápogott, meg vergődött szegény, de úgy rátekeredett a damil, hogy nem tudott kiszabadulni. – Megsütöttétek? – Nem. Elengedtem. Mi ide horgászni járunk, nem vadászni. Ezek olyan szelídek, hogy kijárnak a partra és föleszik a szétszóródott etetőanyagot, meg a kukoricát. Egyik évben volt egy szép, nagy, színes tollú gácsér. Az néha két-három lépésnyire odajött hozzánk kaját kéregetni. Akkor éppen egyedül voltam. Megkevertem az etetőanyagot, aztán letettem így, a szék mellé. Közben valami gubanc volt a botokkal. Odamegyek, megigazítom… Mire visszaértem, benne ült a gácsér a vödörben, két pofára ette az etetőanyagot. A végén már a tenyeremből evett a piszok. – Szép hely ez itt. Igaza volt a Kabai bácsinak. Itt nem idegel az ember. – Hát itt aztán nem. Csak hát itt is sok a kontár. Ott lejjebb, a tanya felé, ott megy át a magas- feszültségű vezeték. Mindkét oldalon ki van téve a figyelmeztető tábla, hogy ettől eddig életveszély miatt tilos a horgászat. No, de milyen a magyar horgász? Neki az a legjobb, ami tiltva van. Elhíresztelték, hogy ott vannak a nagy halak. Dobáltak is nyakrafőre, aztán a java fönnakadt a vezetéken. Ott lógnak most is a cájgok sorban… Az egyik tamási embert meg agyon is vágta az áram. Esős időben nekiállt ott dobálni, aztán sikerült eltalálnia a drótot. Egyből letette a kanalat. No, dobjál, hadd látom, hogy megy! Aznap nem volt valami fényes a haljárás, mindössze néhány tenyérnyi keszeg akadt a horogra. Vissza is dobták, hadd nőjenek. A sánta Kovács mégis nagyon jól érezte magát. Ha megkérdezik, miért, bajban lett volna a szavakkal, de mióta kikelt a gipszágyból, talán először érezte, hogy mégis érdemes élni. Monokinak meg egyszerűen jól esett a feneke alatt rúgózó autóülés, meg az is, hogy itt, a vízparton mégis csak ő a főnök. Ő diktálja az ütemet, a nagypofájú Kovács meg csak kisinas mellette. Amint telt-múlt az idő, egyre beljebb haladt a nyárba, szinte minden vasárnap délután kiültek a füzes mellé, a vízpartra zsinórt áztatni. A sánta Kovács élvezte a napsütést, a nád suhogását, a madarak énekét, amit hajdan fuvarosként ideje se volt észrevenni, és napról napra ügyesebben bánt a horgászbotokkal. Már pontyot is akasztott, aminek nagyon megörült az asszony, a Pista meg nem győzte dicsérni, milyen ügyesen fáraszt. Keveset beszéltek. A vizet nézték, és hallgatták a csöndet. Egyik nap, úgy szürkülettájban, egy vadkacsa úszott el előttük a vízen, sűrű hápogással terelgetve kicsinyeit. – Szépek ezek a pelyhes kis jószágok – állapította meg Kovács. – Azok – bólintott rá a másik. – Neked hány gyereked van? – Kettő. A Jóska, meg a lány. Miattuk csináltam mindent, hogy nekik legyen. Hát lett. Ott az a marha nagy ház, akár három család is megférne benne, aztán kergethetjük egymást az asszonnyal. Mondtam a fiamnak, amikor végzett a főiskolán, hogy itt ez a bété, vegye át az irányítását. Nősüljön meg, vigye tovább. Beleülhetett volna a készbe. Nem, azt mondja, ő saját céget akar. Neki ne parancsolgasson senki, még én se. Elment. Bele is bukott a nagy önfejűségbe. A lány, az meg, eh… Annak is volt egy olyan vőlegényféléje. Rendes kölyök volt, már félig be is szállt az üzletbe, aztán mit tudom én, min vesztek össze. A Kati visszadobta neki a gyűrűt, az meg lehordta mindenféle szajhának. Beidegeltem, adtam a lánynak két egyforma fülest. Az anyja bőgött, ez meg meg se állt Angliáig. Most ott valami bébicsősz, vagy mi a fene. – Hát ez az, látod, én is így vagyok a lányaimmal. Engem bezzeg annak idején egy rossz szóért úgy vágott nyakon a fater, hogy két hétig csöngött tőle a fülem. Ezekhez meg szólni se lehet, mert megsértődnek, és rám haragszik az asszony. Mert mindig csak a fiúk, meg az a rohadt diszkó! Egyszer azt mondta a szomszédasszony, hogy „Hallom, Pista, a lányaidat ott szorongatják a srácok a diszkó mögött, a palánknál.”Beidegeltem én is. Már hogyne idegeltem volna. Főleg, hogy a Bálintné mondta, az a pletykafészek.Vágtam egy orgonavesszőt, és elmentem megnézni. Tényleg ott voltak. Hazáig vertem mindkettőt. Ennek már tíz éve. Csak akkor jönnek, ha én nem vagyok otthon. Néztem volna el nekik? – Bomlott világban élünk, Pista! – igazított egyet a kapásjelzőn a sánta Kovács. – Öregapámnak húsz hold földje volt, meg egy hentesüzlete a faluban. A boltját államosították, a földjét elvitte a téesz. Egyszer leköpött egy tanácselnököt, aztán a fél veséjét leverték a rendőrségen. Engem meg csúfoltak a gyerekek az iskolában, mert nem volt apám. Meg is vertek hazafelé menet. Lehettem vagy nyolc éves. Az öreg meglátta, hogy sírok. A kezembe nyomott egy botot, és visszaküldött. Azt mondta: „ én verlek agyon, ha nem veszel magadnak elégtételt. Minden pofon az arcodon szárad, amit nem tudsz visszaadni.” Megjegyeztem a tanítást, attól kezdve olyan lettem, mint a tűzvész. Még az idősebb srácok is féltek tőlem. Bicska, bokszer a zsebben… Mindig kiverekedtem az élettől, ami engem illetett. – A karambolnál… – Nem értem, hogy történhetett. Csak arra emlékszem, hogy átjött az én oldalamra az a kamion, aztán ott feküdtem a kórházi ágyon tele csövekkel, meg huzalokkal… és mindenem fájt, és képtelen voltam megmozdulni. Amikor megmondta az orvos, hogy rövidebb lett a bal lábam, elhatároztam, hogy kiugrom az ablakon. – Igaz, hogy hetekig kómában voltál? – Igaz. Amikor meg hónapok múlva elengedtek, és két mankóval már bicegni is tudtam, fölvonszoltam magam a padlásra, átvetettem a kötelet a gerendán, aztán… Aztán elkezdtem bőgni, mint egy taknyos kölyök, meg szidtam az Istent, mint a bokrot, hogy miért nem engedi? Hiába akartam… Te Pista, én úgy akartam, mint még soha semmit ezen a világon, de képtelen voltam megtenni. – Elcsuklott a hangja, és kövér izzadtságcseppek gördültek végig az arcán, homlokán. A másik csak nézte tehetetlenül. Szeretett volna mondani valamit, de fogalma se volt, hogy mit lehet ilyenkor mondani. A keze elindult egy bizonytalan mozdulatra, aztán visszahullott az ölébe. – Én… én… – hebegte. – Nem is tudom… – Valami olyasmit akart mondani, hogy amikor a főnököm voltál, nagyon utáltalak, mert nagyképű, gátlástalan alak voltál, de így, ilyen elesett, szánalmas állapotban… Mondja azt, hogy megbocsátottam, vagy mit mondjon? Erre nincs szó. Mielőtt még bármit mondhatott volna, nagyot koppant a boton a kapásjelző és a víz felé indult botostul, bottartóstul az egész. Reflexszerűen nyúlt utána, s már engedte is ki az orsó fékjét, hadd vigye, hadd küszködjön vele az a hatalmas jószág, amelyik azért jött éppen ebben a pillanatban, hogy megoldja ezt a kényes szituációt. A sánta Kovács is talpra ugrott, és sántaságát feledve ide-oda futkározott a parton a merítőszákkal, meg a zsinórt leste, hol bukkan föl a vízből az a hatalmasnak vélt valami, ami, jaj Istenem, csak el ne szakítsa a damilt, mert akkor oda az egész. Monoki érezte, tudta, hogy ez élete nagy lehetősége. Ekkora súlyt még soha nem érzett a bot végén, s azt is tudta, hogy elég egy óvatlan, rossz mozdulat, és búcsút mondhat a tó öreg pontyának. A mozgásáról, húzásáról érezte, hogy valami fene nagy potyka lehet a zsinór végén táncoló vendég. Hagyta, hadd úszkáljon, hadd körözzön minél beljebb, a nyílt vízen, s csak akkor kezdte kifelé kényszeríteni, amikor már lanyhult a húzása. Több mint fél órába telt, mire a parti nád közelébe terelte az egyre jobban fáradó, le-lefekvő halat. Akkor már csak arra kellett ügyelni, nehogy betekerje magát valami víz alatti tuskóba, vagy erősebb nádtorzsába. – Add Uramisten, hogy sikerüljön! – fohászkodott az ég felé a horgász. – Hadd mutassam meg ennek az embernek, ennek a barátomnak, meg apámnak is odaát, milyen ügyes vagyok! Még néhány perc, és ott ficánkolt, ott tátogott a hatalmas tükörponty a szákban. Megmérték, öt kiló negyven dekát nyomott. – Ez az első közös, nagy halunk, Jóska – törölte meg izzadó homlokát Monoki. – Tudod mit? Nagyon ügyesen szákoltál, legyen a tiéd. – A te horgodra jött, te fárasztottad, téged illet. – Hmm… – mosolyodott el a másik. – Tudod mit? Adjuk oda a Kabai bácsinak. Nélküle soha nem ültünk volna le mi ketten egy tónál horgászni.
Forrás: Székelyföld kulturális folyóirat
_kicsi.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése