Idézetek Márai Sándortól

Márai Sándor

magyar író, újságíró
1900. április 11. — 1989. február 22.

Semmi nem olyan veszélyes, mint az öntudatlan és hazug önsajnálat, minden betegség és emberi nyomorúság kútforrása, mely különben is egyértelmű a butasággal, az emberi nyavalyák e közös kútjával. Az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk - nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet.

Életünk, nem éltünk kinek fontos igazán?... Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor istenítéletéről. Mert minden bölcsesség alja, melyet a Magyar hazai borból és a műveltségből tanult, ennyi: szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság. A szóda már a civilizáció, az igaz, de nemzedékek és évszázadok fortélya kellett hozzá, míg a magyar megtanulta és feltalálta a fröccsöt, ami a hosszú élet titka. A rizling olyan a magyar borok között, mint a közhely az emberi gondolkodásban: összeköti az emberi dolgok mélyebb értelmét.


Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből. Még mindig örülsz és lelkendezel, mert egy pillanatra kisütött életed fölött a nap, meleg áram járja át idegeidet, mosolyok szállanak feléd, emberi szavak vigasztalnak?... Még mindig nem tudod, hogy holnapra mindez törmelék lesz és kacat, mert az élet pontos mozdulatokkal vissza is veszi mindazt, amit ad, összetöri, amit felépít, eltapossa, amit odalök ajándéknak? Az élet homályban telik el, kimondatlan szavak, mozdulatok, melyeket idejében elvetélünk, hallgatás és félelem, ennyi az élet, az igazi. A világ szemében akárhányszor megbukhatsz. Önmagunk előtt nem szabad gyöngének lenni; mert ez az igazi bukás.


Ha az embereknek nem tetszik, hogy így vagy úgy élsz, másképpen, mint ahogy ők szeretnék, elképzelik, vagy másképpen, mint ahogy egyszer, valamilyen kényszerűség vagy félreértés parancsára megfogadtad nekik: ne bánjad. Nem az embereknek élsz. Két isteni orvosság tud csak segíteni, hogy elviseljük a valóság mérgét és ne haljunk bele idő előtt: az értelem és a közöny. Igazában a bűn vagyunk, a gyöngeség, az, amit leplezünk. Az erény, ami kilátszik belőlünk, felülete csak a jéghegynek, ami a mélyben vagyunk. Gyanakvással szemlélem magam, ezt a különös ellenfelet, kinek minden titkos gondolatát ismerem, s lépéseit és cselekedeteit mégsem tudom kiszámítani.

A szerelem nem szabadság, hanem rabság, amint különben mindenféle emberi kapcsolat az. (...) A szerelmes csak addig szerelmes, amíg rabságban él, egy igézet, bűvölet eszelős rabságában. Abban a pillanatban, mikor a rabságból felszabadul, nem szerelmes többé. Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg. Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse. A természet végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg, hogy az szeressen, akitől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret. Te vagy a nő! Te nem vagy ember és nem közülünk való. A becézés és imádás új szavait találtuk ki érted, a halál új formáit, és szaggattuk az élet kereteit, hogy Te többet élhess. Hegyeket bontottunk le, hogy messzibb lássál. Kitaláltuk a telefont, hogy felhívhassad ágyadból a kedvesedet. Hajót csináltunk, hogy megállhass az esti szélben a jachton, lila fátylakban, kissé hunyorítva a szemed. Megépítettük a szibériai expresszt, mert hátha egyszer kedved lesz arra járni. Komoly nagy népek jogrendszert alkottak, hogy Te egyszer megtaposd. Isteneket faragtunk és hittünk, hogy érted megtagadjuk őket, s túl minden képén az Istenségnek, mellünket verve feléd tartottuk ajkainkat: Te vagy a Fény! Az érzéstelenítésben nem hiszek. A kokainban sem, a morfiumban sem. A fájdalommentes halálban sem hiszek. A túlvilági életben sem hiszek. Nem hiszek a pokolban, a mennyben, a szentháromságban. Az életben hiszek. Aki ellenállt, tudta, miért védekezik, s aki védekezett, már akarta is azt, amitől menekült.


Az ember nem azzal vétkezik, amit csinál, hanem a szándékkal, amellyel elköveti ezt vagy azt. Minden a szándék. Az ember erősebben és pontosabban emlékezik a kezdetre, mikor közeledik a vég. Ami fontos, azt nem felejted el soha. A nő és a férfi párharcát soha ne lássad másként, mint reménytelen harcot, melyet a legkegyetlenebb önzés és a féktelen hiúság fűtenek. Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél?


A valóság még nem az igazság. A valóság csak részlet. Egy napon el kell veszíteni azt, akit szeretünk. Aki ezt nem bírja el, azért nem kár, mert nem egész ember. Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava?... Rippl színe? Bartók vad szelleme? "Az nem lehet, hogy annyi szív..." Maradj nyugodt. Lehet. Most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok.


De most nem félek többé... igézetben élek. Mintha tudnám a varázsszót... De a varázsszó mindössze annyi, hogy szeretek valakit. Mit remélsz, szegény, meztelen rabszolga, mikor a kéj szöges ostora csattog a hátadon? A testek, amelyek a szenvedély oldatában egyszer összevegyültek, örökké emlékeznek. Kegyetlenül reád mosolyog a szerencse, s ha remegve elfordulsz előle, utánad siet, hogy aztán megalázzon és kiraboljon a sors. Az alkotáshoz kell valami más is... valamilyen erő vagy fegyelem vagy a kettő együtt, s azt hiszem ez az, amit általában jellemnek neveznek, s ez a képesség vagy tulajdonság hiányzik belőled.


Nem elég szeretni valakit. Bátran kell szeretni. Úgy kell szeretni, hogy tolvaj szándék, vagy törvény, isteni, világi törvény ne tehessen e szerelem ellen semmit. Nem szerettük egymást bátran... ez volt a baj. Egy nőt el lehet dobni, mint egy gyufaskatulyát, mert valaki szenvedélyes, mert ilyen a természete, mert nem tudja egy nőhöz kötni magát, vagy mert magasra tör, mert eszköz számára minden és mindenki. Meg tudom érteni... Aljasság, de van benne valami emberi. De eldobni valakit szórakozottságból, ez több, mint aljasság. Erre nincs bocsánat, mert embertelen. Tudnod kell, hogy az emberek nem ok nélkül ragaszkodnak a középszerűhöz, a zavaroshoz és a vajákoshoz, az illúziókhoz és a szobatiszta félismeretekhez, tehát a műveletlenséghez. Mert a műveltség annyi, mint igazságnak - minden dolog igaz ismeretének - feltárása és elviselése. S az igazat elviselni mindig nagyon nehéz. A műveltséghez tehát a valóság és igazság megismeréséhez, rendkívüli bátorság kell. Mindig alakulni s változtatni, odasimulni és áldozni valamit, mindig adni, amikor kapsz, mindig továbbadni, amit szereztél, így vagy úgy... Csak nem "biztonságban élni". Mindig várni vihart és a tűzvészt. S ha beköszönt a vihar és a tűzvész, nem csodálkozni és nem sopánkodni. Nyugodtan mondani: "itt van". S oltani és védekezni.


Mindig váltani az élet ritmusát. Tudatosan és figyelmesen cserélni munkát, pihenést, koplalást és bőséget, józanságot és mámort, igen, még gondot és örömet is; tudatosan felállni az élet terített asztala mellől, mikor legjobban esik a bőség, tudatosan bekapcsolni gondokat és feladatokat, melyeknek nevelő erejük van. Nem elbízni magad semmiféle helyzetben. Mint a vándor, aki egy bonyolult hegyrendszert ismert meg vándorlásai közben, s a legmagasabb csúcsra érve, átlátja egy táj szerkezetét, áttekinti a hegycsúcsok összefüggő sorozatának geológiai törvényszerűségét, úgy látjuk mi is a múló évekkel a rendszert mindabban, ami történik életünkben és mások életében. Ez az áttekintés, melyet csak az évek múlása hoz meg, a legnagyobb elégtétel, melyet az emberi és világi dolgok megismerése közben szerezhetünk. Vannak ilyen szédülésszerű pillanatok az életben, mikor az ember tisztábban lát mindent, érzi erejét, a lehetőségeket, látja azt, amihez eddig gyáva volt, vagy gyönge. Ezek az élet változásainak pillanatai. Átmenet nélkül érkezik az ilyesmi, mint a halál vagy a megtérés. A rokonszenvek, melyek emberek között szemem láttára kialakultak, végül mindig belefulladtak az önzés és hiúság mocsarába.


S a dalok tanulsága mindig annyi, hogy az összetört szíveket nem lehet többé eggyé ragasztani. Az életben is ennyi a tanulság. Ha egy ember egyszer bizalommal, feltétlen érzésekkel közeledett valakihez, s érzéseit megsértették, "szívét összetörték", soha többé nem tud igazi bizalmat, feltétlen odaadást érezni egy másik ember iránt. Nincs érzékenyebb anyag a földön, mint az emberi anyag. Képtelen arra, hogy elfeledjen egy sértést, mellyel lelkét vagy érzéseit illették. S bármiféle baráti vagy szerelmi találkozást hoz is még számára az élet, gyanakvó marad, minden kapcsolat torz és gonosz játékalkalom lesz számára, örökké bosszút akar. Ilyen az ember. Vigyázz, ha ilyen megsértett szívűekkel állasz szemközt: nem tudod őket megengesztelni. S nincs az a türelem, bölcsesség, nagylelkűség, szenvedély, mely az ilyen csalódott szíveket nyugtatni tudja. Most, mikor túlesett már az első meglepetésen, egyszerre elfáradt. Az ember egy életen át készül valamire. Először megsértődik. Aztán bosszút akar. Aztán vár. S mert mindenütt ott volt, ahol kellett, soha nem látták. S mert mindig jókedvű volt, soha nem kérdezték, hogyan lehet jókedvű. Lényeges dolgokat emberek között soha nem a szavak, mindig csak a magatartás és a cselekedetek intéznek el.

Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább... A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep. Mint minden emberi csók, ez is felelet, a maga torz és gyöngéd módján, egy kérdésre, melyet szavakkal nem lehet kimondani. A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt.

Tul sok a feszültség az emberi szívekben, túl sok az indulat, a bosszú. Nézzünk szívünkbe, s mit találunk benne? Indulatot, melyet az idő csak halványabbra párolt, de parazsát eloltani nem tudta. EGy ember nem föltétlenül abban a pillanatban a legbűnösebb, mikor felemeli a fegyvert, hogy megöljön valakit. A bűn előbb van, a bűn a szándék. Nagy kályha volt, százéves, a meleg úgy áradt belőle, mint a jóindulat egy hasas, tunya emberből, aki önzését szeretné valamilyen kegyes és olcsó jócselekedettel enyhíteni.