Voltaire: Candide, avagy az optimizmus

- első fejezet; mely arról szól, hogyan nevelték Candide-ot egy szép kastélyban, s hogyan űzték el ugyanonnan

Volt egyszer Vesztfáliában, Thunder-ten-Tronckh báró úr kastélyában egy fiatal legényke, akinek a természet a legszelídebb hajlamokat adományozta. Arca is tükrözte lelkét. Nyílt esze volt, de egyúttal igen jámbor észjárása; azt hiszem, ezért is hívták Candide-nak, vagyis jámbornak. A ház régi cselédei sejtették, hogy tulajdonképpen a báró úr húgának volt a fia, apja meg egy szomszédos, derék, becsületes nemesember, akihez azonban ez a hölgy sosem akart férjhez menni, mert mindössze hetvenegy őst tudott kimutatni családfáján, míg a többit megrágta az idő rozsdás vasfoga.

A báró úr egyike volt a tartomány leghatalmasabb urainak, már azért is, mert kastélya ajtóval és ablakokkal is dicsekedhetett. Sőt a kastély fogadótermét még egy faliszőnyeg is díszítette. A baromfiudvar kutyáiból vadászfalkát is formálhatott; istállószolgái, ha kellett, hajtóknak is beváltak; s a falusi plébánost kinevezte házikáplánjának. Mindnyájan nagyuramnak hívták, s ha mesélt nekik valamit, udvariasan nevettek.

A méltóságos báróné körülbelül háromszázötven fontot nyomott, ami persze tetemes tekintélyt kölcsönzött neki: vendégeit mindenkor igen nagy méltósággal fogadta, ez aztán még több tekintélyt biztosított a személyének. Egyetlen leánya, Kunigunda, tizenhét esztendős volt, piros arcú, friss, kövérkés, egyszóval igen ínycsiklandó. A báró úr fia viszont mindenben az apjára ütött. Nevelője, Pangloss úr, orákuluma volt a háznak, s bölcs leckéit a kis Candide korának és jellemének teljes jóhiszeműségével hallgatta.

Pangloss a metafizikával vegyes teológiát s a kozmológiával kapcsolatos kretinológiát tanította. Remekül tudta bizonyítani, hogy nincs okozat ok nélkül, hogy ebben a lehető legeslegjobb világban a nemes báró kastélya a legeslegszebb várkastély, s hogy a nemes báróné a bárónék legjobbika.

- Bizonyos - mondta - s kimutatható, hogy nem is lehetnek másképp a dolgok, mert ha már mindennek célja van, minden, ugyebár, szükségképpen a legeslegjobb célért is van. Orrunk például azért van, hogy legyen min hordani a szemüveget, s lám ezért is hordunk szemüveget. Lábunk láthatólag arra való, hogy nadrágot húzzunk rá, ezért is van nadrágunk. A kövek arra termettek, hogy szépen megfaragják őket, no meg persze, hogy kastélyokat építsenek belőlük; ezért is van őméltóságának ilyen gyönyörű kastélya; a tartomány legnagyobb ura illő, hogy a legeslegszebb házban lakjék; és mivel a hízó disznók arra valók, hogy megegyék őket, azért eszünk mi disznóhúst egész áldott esztendőben. Következőleg, akik azt állítják, hogy minden jól van ezen a földön, ostobaságot állítanak; azt kellene mondaniok, hogy minden a legjobban van.

Candide hallgatta figyelemmel, s hitt neki szíve ártatlanságában; mert ő bizony Kunigundát rendkívül szépnek találta, bár hogy ezt meg is mondja neki, arra gondolni se mert. Olyan módon okoskodott, hogy igen nagy boldogság Thunder-ten-Tronckh bárónak születni, még nagyobb boldogság lehet Kunigundának lenni, ennél is nagyobb, ha e kisasszonyt napról napra láthatja, de a legeslegnagyobb, ha hallgathatja Pangloss mestert, e tartomány s következésképp az egész föld legnagyobb filozófusát.

Egy szép napon Kunigunda, ahogy a kastély közelében sétált, abban a kis erdőben, amelyet parknak kereszteltek, észrevette a csalitban a mi Pangloss doktorunkat, ahogy éppen leckét adott kísérleti fizikából a báróné szobalányának, egy igen csinos és még inkább tanulékony kis barnának. Mivel a mi Kunigundánknak nagy kedve volt a tudományokhoz, lélegzetfojtva figyelte az előtte játszódó s többször is megismétlődő kísérleteket; igen tisztán láthatta a mester nyomós érvelését, az okokat éppen úgy, mint az okozatokat, s amikor visszatért a házba, izgatottan, merengőn, nem volt neki hőbb vágya, mint hogy ő is tudós legyen, mert akkor az ifjú Candide vele próbálhatná ki az ő nyomós érveit, amelyekre Kunigunda hasonló érvekkel válaszolna.

Hazamenet találkozott Candide-dal a kastély előtt, s elpirult: Candide is piros lett. Köszönt neki elfúló hangon; és Candide is szólt hozzá, bár maga se tudta, mit mond. Másnap, mindjárt vacsora után, ahogy otthagyták az asztalt, Kunigunda is, Candide is egy spanyolfal mögé került; hogyan, hogy se, Kunigunda leejtette a zsebkendőjét, Candide meg azonnal felszedte; a kisasszony ártatlanul megszorította a fiú kezét, a fiú meg ártatlanul megcsókolta a kisasszonyét, oly hevesen, oly érzékenyen, oly kecsesen, hogy az már sok volt; hogyan, hogy sem, ajkuk találkozott, szemük lángolt, térdük reszketett, s a kezük ide-oda tévedt. Thunder-ten-Tronckh báró úr ott ment el a spanyolfal mellett, s látva ez okot és okozatot, egyszerre kidobta Candide-ot az ő gyönyörű kastélyából, jókorát rúgva a fenekébe; Kunigunda elájult: a báróné őméltósága összevissza pofozta, mihelyt kissé magához tért; s minden csupa zűrzavar lett ebben a lehetséges legszebb s legüdítőbb kastélyban.

- második fejezet; mely arról szól, hogy mi történt Candide-dal a bolgárok között

Candide, miután kiűzték az ő földi paradicsomából, sokáig ment, mendegélt, anélkül, hogy tudná, hová; hol sírt, hol meg tekintetét az ég felé emelte, hol pedig vissza-visszafordult a legeslegszebb kastély felé, amelyben a legeslegszebb bárókisasszony lakozott; mikor este lett, étlen-szomjan kinn a mezőn nyugodott le, a puszta földön, két barázda között; a hó kövér pelyhekben hullt a mezőkre és Candide-ra is. Szegény egészen átfázott, s alig tudott bevánszorogni másnap reggel a szomszéd városba, amelyet úgy hívtak, hogy Valdberg-hofftrarbk-dikdorff, s mivel nem volt egy garasa sem, majd meghalt az éhségtől és a fáradtságtól. Szomorúan álldogált egy kocsma ajtaja előtt. Két ember, mindkettő kék ruhában, hamarosan észrevette:

- Pajtás - jegyezte meg az egyik -, nézd ezt a jóképű fiatalembert, a termete is megfelelő...

S már mentek is Candide felé, s megkérték igen udvariasan, tartson velük ebédre.

- Uraim - felelte Candide elragadó szerénységgel -, igen megtisztelnek engem, de megvallom, egy fityingem sincs, hogy kifizethetném az ebédemet.

- De uram - felelte neki az előbbi kékdolmányos -, akinek olyan formája és rangja van, mint kegyelmednek, sose fizet semmit sem: nem elég, hogy termetre hatodfél láb a magassága?

- Igen, uraim, ekkora vagyok - mondta, és még bókolt is hozzá.

- Ó, uram, ne teketóriázzunk, üljön velünk az asztalunkhoz, s nemcsak hogy fizetjük a költségeit, de tűrni se fogjuk soha, hogy egy ilyen fiatalember híjával lehessen a pénznek; végre is mit ér az ember, ha nem segít embertársán?

- Igaza van - felelte Candide -, ezt mondta nekem Pangloss úr is, s már látom, hogy mégiscsak minden a legjobban van e világon.

Megkérték, fogadjon el pár tallért. Candide nem is ellenkezett, s mindjárt nyugtát akart adni, de az urak nem fogadták el, s mindnyájan asztalhoz ültek.

- Szereti-e szívéből?...

- Ó, igen - felelte Candide -, szeretem teljes szívemből Kunigunda kisasszonyt.

- Nem, dehogy - szólt az egyik úr -, azt kérdeztük, szereti-e, de szívből, a bolgár királyt?

- Nem én - felelte -, eszem ágában sincs, hiszen sohasem láttam!

- Ugyan, ő a legjobb király, s illik, hogy igyunk az egészségére.

- Nagyon szívesen, uraim - s máris felhajtja poharát.

- Elég, elég - mondták neki -, ezentúl már támasza, bástyája, védője, hőse lesz a bolgároknak; biztos lehet a szerencséjében, no meg a dicsőségében.

S Candide-ot azonnal vasra verték, s máris vitték a regementbe. Ott aztán jól megtornáztatták, jobbra-balra forgatták, megtanították célozni, lőni, parádésan masírozni, még arra is, hogyan bánjon a puskatöltő vesszejével, sőt mindennek tetejébe huszonötöt is kapott a fenekére; másnap már jobban gyakorlatozott, s akkor csak húszat adtak neki; harmadnap már csak tízet kapott, s bajtársai úgy néztek rá, mint valami csodára.

Candide viszont csak ámult-bámult, és nem nagyon értette, hogy lett belőle ilyen nagy hős. Egyszer egy szép tavaszi napon fejébe vette, hogy sétálni megy, és már ment is egyenesen, abban a hitben, hogy az embernek éppúgy, mint az állatnak, megvan az az ősi joga, hogy kedvére szedegethesse a lábát. De még csak két mérföldet sem tett meg, s már ott termett négy másik hős, mindegyikük hat láb magas, ezek azután megkötözték, és vitték a börtönbe. Kérdezték tőle, törvény szerint, mi a szíve kívánsága: akarja-e, hogy megvesszőzze harminchatszor az egész regement, vagy hogy nem óhajt-e inkább egyszerre tizenkét golyót a koponyájába. Hiába mondta minderre, hogy az ember akarata szabad, s hogy ő bizony nem akarja sem az egyiket, sem a másikat, mégiscsak választania kellett, és úgy döntött Istennek azon adománya révén, amelyet szabadságnak hívnak, hogy hát inkább vesszőzze meg harminchatszor a regement; két fordulót el is tűrt. A regement pontosan kétezer emberből állott; más szóval ez négyezer vesszőcsapást jelentett, aminek az lett az eredménye, hogy a hátán minden izma és idege kilátszott a nyakszirtjétől a fenekéig. Amikor a harmadik fordulóra készülődtek, Candide már nem bírta tovább, ezért azt a kegyelmet kérte, hogy legyenek szívesek, s ne sajnálják agyonlőni; ezt a kegyet is megadták neki; már a szemét is bekötözték, és már le is térdeltették. A bolgár király épp arra sétált, s kérdezte, mi bűnt követett el a jámbor; s mivel ennek a királynak igen-igen nagy esze volt, megértette mindabból, amit Candide-ról mondtak néki, hogy ez az ifjú metafizikus igen-igen tudatlan az eföldi dolgokban; s mindjárt kegyelmet is adott olyan ritka nagylelkűséggel, hogy azt minden napilap s minden század magasztalni fogja. Egy derék, jó kirurgus gyógyította meg Candide-ot, alig három hét alatt, a régiektől javasolt kenőcsökkel. Már új bőr is nőtt a hátán, s járni is kezdett valahogy, mikor a bolgárok királya megütközött az avarokéval.