Elmebetegek művészete

„Az elmebetegek művészete éppoly kevéssé létezik, mint a gyomorbajos vagy térdsérült betegeké” – így hangzott Jean Dubuffet francia festőművész nagy vihart keltő kinyilatkoztatása a 20. század első felében. Dubuffet sokakkal szemben hitte: nincs alapvető különbség a betegek és az egészségesek művészete között. Most eldönthetjük magunk, osztjuk-e a véleményét. A Magyar Nemzeti Galéria pszichiátriai betegek műalkotásainak ad otthont Belső utak képei – Art Brut Ausztriában és Magyarországon címmel.

Art brut, vagyis nyers, csiszolatlan, durva művészet. A kifejezést 1940-ben egy francia festőművész, Jean Dubuffet használta először, aki szenvedélyesen gyűjtötte a csavargók, rabok és pszichotikusok alkotásait. A művész meg volt róla győződve, hogy az art brut valódi művészet, s nincs semmilyen összefüggésben a mentális betegségekkel. Ennek több szakember is ellentmondott: egyesek szerint az igazán nagy művészet épp a pszichózisban rejlik, Leo Navratil elmeorvos szerint például „érzelmileg teljesen kiegyensúlyozott emberből ritkán lesz művész”. Ennek ugyanakkor ellentmond Johann Feilachernek, az Art Brut Múzeum orvosi és művészeti vezetőjének Dubuffet-vel szimpatizáló álláspontja, aki szerint nincs több tehetség és művész a mentálisan sérültek, mint az átlagemberek között. 2004-ig kellett várni az első magyar galériára

Magyarországon minden 1910-ben kezdődött, amikor Selig Árpád elmeorvos Hans Prinzhorn heidelbergi múzeumának mintájára elkezdte gyűjteni lipótmezei pácienseinek alkotásait. Selig azonban megbetegedett, ezért arra már nem maradt ideje, hogy az osztrák mintához hasonlóan tudományosan feldolgozza és rendszerezze a képeket.
Munkáját Zsakó István elmeorvos folytatta, 1930-ban pedig létrejött a Selig Múzeum. A gyűjtemény sokat vándorolt, végül azonban a Lipót hadicélú kiürítése után nagyon megcsappant a képek száma. 1952-ben egy padlásfeljáróban találtak rá a megrongálódott alkotásokra, a gyűjteményt pedig csak 1988-ban, a Lipót fennállásának 120. évfordulóján mutatták be újra. Bár ekkor a képeket már szuverén esztétikai értékekként állították ki, elsősorban mégsem art brut múzeumként, hanem orvostudományi leletegyüttesként tartották számon a gyűjteményt. Az első magyar art brut kiállítóhely, a Tárt Kapu Galéria csak 2004-ben nyílt meg.

Életfogytig bezárva

Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben az ápoltak nem ritkán több évtizedes, vagy éppen életfogytig tartó bezártságra voltak kárhoztatva, s sokakból ez a kényszer hívta elő az alkotói magatartást. A különböző mértékű fogyatékkal élő emberek művészete leginkább abban tér el a mainstream művészettől, hogy nem ismernek és nem követnek trendeket, épp ezért műveikben az utánzásnak nyoma sincs, ehelyett – ahogy a kiállítás címe is utal rá – kizárólag belső ösztöneikre hallgatnak. Ezek az emberek nem részesültek hagyományos akadémiai képzésben, ezért nyers spontaneitással, szokatlan őszinteséggel, a kulturális tradícióktól teljesen függetlenül vallanak legbelsőbb világukról.

A dekadensek vonzódtak az elmebetegekhez

Az 1900-as évek elején a dekadens művészek elvetették a hagyományos képi világot, a modernizmus keltette szorongás és elmagányosodás új vizuális eszközök használatára sarkallta őket. A „primitív” népek művészetét, a gyerekrajzok őszinteségét és az elmebetegek bizarr látomásait először az avantgárdisták fedezték fel maguknak.


A szürrealista, dadaista és expresszionista művészek előszeretettel gyűjtöttek ihletet ezekből az alkotásokból, sőt, kiállításaikon is helyet adtak nekik. Számukra a már említett heidelbergi klinika kollekciója volt a legfontosabb ihletforrás. Jean Dubuffet 1948-ban létrehozta az Art Brut Társaságot, amelynek a szürrealista André Breton is tagja volt, az art brut gyűjtemény pedig 1960-ra már egy ötezer darabos kollekcióvá duzzadt. Ennek a folyamatnak a kicsúcsosodása volt, amikor 1976-ban, Lausanne-ban art brut múzeum és kutatási központ jött létre.
Hundertwasser a sorok között

A Magyar Nemzeti Galéria tárlata a pszichoanalízishez hasonlóan – amely Freud mellett Ferenczi Sándor nevéhez is szorosan kötődik – szintén egy osztrák-magyar vállalkozás. Száztíz képet láthatunk osztrák művészetterápiás és pszichoszociális műhelyek kortárs gyűjteményéből, ötven rajzot a budapesti Pszichiátriai Múzeum anyagából, a kiállítást pedig a Magyar Nemzeti Galéria Gróf Teleki Ernő-kollekciója teszi teljessé. A Lipótból fennmaradt klasszikus gyűjtemény képei – melyeknek sorsa az OPNI 2007-es bezárását tekintve jelenleg bizonytalan - hasonlítanak leginkább a gyermekrajzokra. Általában kevés színnel operáló gyermeki test- és arcábrázolás jellemzi őket, de vannak egészen kiforrott művek is, egyedi és konzekvensen használt technikákkal. Ahogy arról már volt szó, az art brut alkotók függetlenek bármilyen már létező alkotástól vagy irányzattól, s csakis belső világukból merítenek. Ennek ellenére az egyik kortárs magyar művész, Ritter Gábor képei szín- és formavilágukban is kísértetiesen hasonlítanak az osztrák építész és festő, Hundertwasser világához.

Színorgia osztrák módra

A magyar klasszikus gyűjteménnyel szemben a kortárs osztrák képek egy valóságos színorgiát tárnak az érdeklődők elé. Kevés valódi emberalakot, vagy kiforrott, komplex formát látunk, annál több élénk színt és vibrálást. Van, aki a formák ismétlésében talál önmagára, van, aki a kézírásával, szöveges üzenetekkel teszi teljessé alkotásait, van, aki komplexusait vetíti egy színes vászon sarkába, s van, aki lángoló színbombákkal fejezi ki belső világát. Minden alkotás egyedi, s minden alkotó konzekvensen követi az általa megálmodott kifejezésformát.


Küzdelem a démonokkal - rajzokban

Ezt a világot egészítik ki egy a betegekéhez hasonló élethelyzetbe került arisztokrata, Gróf Teleki Ernő rajzai. A kirekesztettség és a fenyegetettség érzése az ő életét is végigkísérte, miután az 50-es években származása és politikai hovatartozása miatt a Duna-deltába deportálták. Teleki a betegekhez hasonlóan küzdött külső és belső démonaival, széthullott világát képekben igyekezett megörökíteni, s túlélési stratégiának választotta az alkotást. A harminc év alatt összegyűlt több száz rajz valódi vizuális naplóvá állt össze. Fantázialények, különös szörnyalakok és történelmi víziók bújtak elő tollából. A kiállításon, ahogy Göncz Kinga – aki pszichiáterként is nyitotta meg a kiállítást –fogalmazott: mindannyian találkozunk önmagunkkal, gyermeki énünkkel, kreativitásunkkal és spontaneitásunkkal. Napjainkban a kortárs művészetben egyre nagyobb teret kap az art brut. Világszerte számos alkotóműhely, gyűjtemény és művészeti vásár bizonyítja ezeknek a műveknek a létjogosultságát.

Szerző : Tossenberger Adél Fotók: Tossenberger Lívia Kultúrpart - Látványpart