Tükör által, homályosan

Giacomo Puccini (1858-1924)

"Az ő zenéje nem a zenét mímeli, hanem az életet demonstrálja."

(Csáth Géza)

Giacomo Puccini továbbvitte és gazdagította azt a zenei örökséget, melynek tanulságait Monteverditől Mozarton, majd Verdin keresztül Wagnerig maguk után hagyták a zseniális elődök. Halálával, úgy tűnik, végérvényesen lezárult az operatörténet aranykora. Mi volt a titka? Talán az, amit a kortárs Csáth Géza írt róla egyik elemzésében, miszerint az új műfaj, a zenedráma feltalálója Wagner volt, de a hatás pszichológiai követelményeit, titkait csak Puccininek sikerült megfejteni. (...) Ennek a titoknak a kulcsa az a pszichológiai kérdés, hogy mennyit lehet adagolni a muzsikából, drámából és színpadból... Csáth az idézett tanulmány megírásakor fenntartásokkal - sőt, enyhe lenézéssel - kezelte Puccini hatáskeltő művészetét. Látta népszerűségét, de mint szigorú és elfogulatlan kritikus, "hivatalos" fanyalgással véleményezte azt. A Nyugat lánya budapesti bemutatójáról közölt beszámolójában viszont leplezetlen lelkesedéssel írt a zene összehasonlíthatatlan eredetiségéről, a motívumok "jellegzetességéről és látnokszerű igazságairól", valamint arról, hogy - a betanításban közreműködő és a díszelőadáson forró ünneplésben részesített - Puccini ebben a művében is képes volt a továbblépésre, önmaga túlszárnyalására. Puccini titka ennél azonban sokkal egyszerűbb: őszinte ember és őszinte muzsikus, aki nehezen és nagyon gondosan dolgozott. Műveiben sohasem "maradt kívül" a megzenésített cselekményen: zenébe öntött érzelmeit nem szégyellve lelkét tárta ki a nyilvánosság elé. Talán a "bizalom vonzása" magyarázza azóta sem csökkenő népszerűségét.

Puccini, az ember

A világjáró sikerember - a lelkes természetbarát és az "amatőr" vadász - leginkább Torre del Lagóban, tóparti villájának nyugalmában érezte otthon magát. Ugyanakkor rajongott a gépekért és a technikai újításokért: elsők között vásárolt magának autót és motorcsónakot. (Madama Butterfly című operáját - a sebesség mámorából egy időre kijózanodva - éppen egy autóbalesetet követő lábadozás közben komponálta.) Ha tehette, előszeretettel barkácsolt, többek között saját kivitelezésű öntözőrendszert épített ki tóparti "édenkertjében". Ifjúkori nélkülözéseit nem feledve bőkezűen jótékonykodott, és önzetlenül segítette a hozzá fordulókat. Szerénysége, közvetlensége széles körben népszerűvé tette. A befutott zeneszerző nem volt "felhőtlenül boldog", kiegyensúlyozott ember. Részben magánéleti problémák nyomasztották: így feleségének, Elvirának többnyire indokolatlan féltékenykedései is. Egy ilyen alkalom - elmérgesedve - igazságtalanul meghurcolt, fiatal szobalányuk öngyilkosságához vezetett. Puccini eredendő érzékenysége depresszióba hajló melankóliával párosult. Nehezen dolgozta fel a világban észlelhető negatív változásokat, úgy érezte, az első világháborút követően a világ elfordult mindattól, ami számára a szépet és az értékeset jelentette. Jól jellemzi őt az alábbi levélrészlet: ...ha újra születnék, megint művész szeretnék lenni, hogy kottát írjak olyan szíveknek, amelyek várják. Ha szenvedve is, mégiscsak a munkában találom igazi örömömet. Szeretek tréfálkozni barátaim körében, madarakra vadászni, motorozni, autón száguldani - mind nagyszerű dolgok. De valahogy mégis tartalmatlanok. Viszont, ha gyötrődve és kínlódva dolgozom is, amíg komponálok: élek, csodálatosan élek. Egyik káros szenvedélye, a dohányzás döntötte sírba. Elhatalmasodó gégerákja miatt 1924-ben egy brüsszeli klinikára vitték, ahol a kezelések közben szívrohamot kapott. Milánóban, a Toscanini család sírboltjában temették el ideiglenesen, majd 1926-ban a Torre del Lagó-i ház egyik kápolnává alakított szobájában helyezték örök nyugalomra. Puccini áradó zenéi pontosan viszszatükrözik alkotójukat: melankóliáját, szentimentalizmusát éppúgy, mint kísérletező kedvét, hamisítatlan latin temperamentumát és sajátos humorát is.

Aki a lélek húrjain játszott

Jóllehet Puccini első operái - a Le villi (A lidércek) és az Edgar - a gyenge szövegkönyv és a dramaturgiai ügyetlenségek miatt nem válhattak az alaprepertoár részévé, zenei értékükben és drámai lendületükben gazdag, figyelemre méltó alkotások. A Manon Lescaut 1893-as, nagy sikerű bemutatója szerzőjét ismert és keresett komponistává avatta. A Manon romantikából sarjadó, de azon jócskán túlmutató, egyéni hangvétele, tömörsége és meggyőző emberábrázolása már Puccini kiforrott stílusát mutatja. Következő remekművéről, a Bohéméletről okkal mondhatjuk, hogy a "szeretet operája". A párizsi latin negyed "cifra nyomorúságú" világában játszódó történet elsősorban "átélhetősége" miatt megrázó. Nem találunk benne negatív szereplőket: a cselekményt nem szélsőséges indulatok mozgatják, hanem a szeretetből fakadó apró félreértések formálják igazi lelki drámává. Puccini páratlan dramaturgiai érzékét dicsérik a "jól elhelyezett" hangulatváltások, amelyek a felhőtlen vidámságba bensőséges pillanatokat, a melankóliába humort csempésznek. A Toscát 1900 januárjában, Rómában mutatták be. Bizonyos szempontból máig az "operák operája", amelyet izgalmas, sodró lendületű cselekmény és a végsőkig felfokozott drámai erő jellemez. A századforduló minden ismérvét magán hordozó, "szecessziós" mű nem mentes Sigmund Freud és az "új tudomány", a pszichológia hatásaitól sem. Érdekesek a főszereplők teljesen eltérő karakterei, amelyeket Puccini a zene eszközeivel tesz árnyalttá és életszerűvé. A melodrámában Toscát - aki egy végsőkig kiélezett helyzetben a pszichológiai hadviselés eszközévé válik - mély vallásossága sem tudja visszatartani a gyilkosságtól. Cavaradossi, a szabadgondolkodó festő, a tenorhős hagyományosabb operai típust képvisel. Scarpia, a brutális rendőrfőnök, külsőségekben megmutatkozó bigottságával és rideg eleganciájával rejti el valódi énjét: a kéjsóvár, alantas ösztönökkel teli, gátlástalan hatalomgyakorlót. Ritkán lehet olyannyira felkavaró "élet-halál" harcot hallani, mint amilyet a mű második felvonásában a komponista zenébe foglalt. Puccininak ezt a hatást később sikerült megismételnie A Nyugat lánya "kártyajelenetében", ahol hasonló alaphelyzet után egy "idegölő" pókerjátszma dönt a főszereplők további sorsáról. Az 1904-ben bemutatott Madama Butterfly "cselekménytelen" szövegkönyve Puccini számára a korábbiaknál is aprólékosabb zenei lélekrajzra adott lehetőséget, a gyermeki naivitás, a lelki tisztaság és a feltétlen bizalom áldozatává váló gésa ábrázolásában. A Butterfly színes, természeti hangképeivel, különleges zenekari effektusaival egyike az első "modern" operáknak. Egyetlen operettje, A fecske sikertelen maradt. Távol állt személyiségétől ez a műfaj, így próbálkozása valójában egy lírai hangvételű, kevésbé fajsúlyos operát eredményezett. A zenetörténetben ez idáig egyedülálló vállalkozás a Triptichon, amely három egyfelvonásost: A köpenyt, az Angelica nővért és a Gianni Schicchit foglalja magában. A zeneszerző eredeti szándéka szerint - melyet a művek indokolatlan "rangsorolásával" ma sokszor sajnos figyelmen kívül hagynak - az egy estén előadandó három operával a sokkoló, naturális drámát, a tiszta lírát és a harsány komédiát állította egymás mellé.

A hit tükre?

A "szárnyas oltár" központi darabja, az Angelica nővér különösen érdekes része az életműnek. Puccini számára a hit kevésbé volt beszéd-, mint inkább zenetéma. Ha nem is volt rendszeres vallásgyakorló, Isten létét, a megváltás művét olyan magától értetődő tényként kezelte, ahogy ezt itáliai honfitársai általában. Minden bizonnyal hatással volt rá rajongva szeretett édesanyjának mély vallásossága, és a luccai templom is, ahol egykor a szertartásokon rendszeresen orgonált. Puccini egyik húga, Iginia apáca lett, így a zeneszerző számára nem volt idegen az a kolostori környezet, amelyet az Angelica nővérben megörökített. A komponista - ahogyan a Tosca esetében is - egy pap barátja, Don Pietro Panichelli segítségét kérte a latin nyelvű részek szövegezéséhez. Puccini operája - ha nem is tudatos, de - valódi hitvallás. A művet záró csodajelenetben igazi "zenei csodát", "szent zenét" alkotott. A cselekmény szerint a sokat szenvedett apáca - akit nemesi családja törvénytelen kapcsolata és gyermeke miatt kitagadott és zárdába kényszerített -, miután megtudja, hogy születése óta nem látott kisfia meghalt, gyógyfüvekből kivont mérget iszik. Mikor ráébred tettére, irgalomért könyörög. Angyalokkal körülvéve Szűz Mária jelenik meg előtte, aki érte küldi a gyermeket. Puccini határozott elképzelése szerint a műben csoda történik, és nem Angelica képzelgéséről van szó, ahogy ezt a mai operarendezők - félve a történet kétségtelen szentimentalizmusától - gyakorta értelmezik. De a történetnél sokkal fontosabb a zenei megfogalmazás, amely egyenesen a misztikusok lelki eksztázisára emlékeztet. A néhány percnyi, koncentrált zárójelenetben a "fizikai" csoda már akkor elkezdődik, amikor a haldokló rádöbben tettének súlyára, és kétségbeesésének disszonanciái mögött a megváltás üzenetével megszólal az angyali kórus. A következő fázisban az énekszólam mintegy ráhangolódik, rásimul a mennyei seregek dallamára. Érzékelteti, hogy az esendő ember a földi élet végének küszöbén már látja a fényt, de az érdemtelenség tudata még elég erős benne, hogy szinte el se merje hinni Isten kiáradó, lassan tapinthatóvá váló szeretetét. De a kétségnek többé nincs helye: a zenekar és a kórus a pillanatig tartó zenei csúcsponttal végleg eloszlatja a kétkedést, és a szenvedőt a túlvilág fényébe vonja. A csoda kiteljesedve tündököl. Elfogynak, mintegy értelmüket vesztik a szavak, csak az elragadtatás sóhajai tudatják velünk, hogy egy ember a földi szenvedések után hazatalált. A zenekar és a kórus "mennyei", illetve a halottat búcsúztató, lágyan bongó lélekharang "földi" hangjai éteri pianóban foszlanak szét. A hallgató pedig bizonyos abban, hogy Puccini egyetemes értelemben hitte mindazt, amit a zene nyelvén, az egyes ember életén keresztül megjelenített.

* * *
Remekmívű hattyúdalát, a Turandotot nem tudta befejezni. A mesebeli Pekingben játszódó opera utolsó jelenetének hangszerelését Franco Alfanóra bízták. Az ismert történet szerint az 1926-os, milánói ősbemutatón, Liú - a történet szeretetre méltó, önfeláldozó szereplőjének - halálakor Arturo Toscanini, az előadás karmestere leintette a zenekart. Szembefordult a közönséggel, és könnyeivel küszködve csak annyit mondott: "Ennél a résznél halt meg a Mester." Puccini művészi alázatának bizonyságául álljanak itt alábbi sorai: Amit az üres kottasorra írok, vagy zongorámon fantáziálok, annyiszor különbözik attól a meghatározhatatlan valamitől, ami a szívemben és a fantáziámban dalol. Amit írtam, többé vagy kevésbé, de mindig csak úgy hasonlított ahhoz, mint fordítás az eredetihez. Mintha a szépség egy kristálytiszta üvegen át tárulna elém, amely azonban már az első lélegzetvételre befátyolosodik, és az abszolút szépség elmosódik.

Forrás: Pallós Tamás Új Ember Magazin