Ártatlanságot bizonyít a templomosok imája

A Vatikán első alkalommal publikálta azt az imát, amit a templomos lovagok bebörtönzésükkor írtak, és amelyben Szűz Mária segítségét kérték, hogy üldözze ellenségeiket, és kegyesen fedje fel az igazságot.

A Vatikán hivatalos napilapja, a L'Osservatore Romano tudósítása szerint az ima további bizonyítékot jelenthet arra nézve, hogy a 14. században eretnekség vádja miatt feloszlatott rend valójában ártatlan lehetett az ellenük felhozott vádakban. A cikk szerzője, Barbara Frale, a Vatikáni Titkos Levéltár szakértője szerint az ima is azt bizonyítja, hogy hazugság volt, miszerint a lovagok dekadensek, eretnekek és erkölcstelenek lettek volna. A szöveg a Vatikán titkos levéltárából került elő egy sor további dokumentummal együtt, amelyek a lap szerint mind azt bizonyítják, hogy a francia uralkodó alaptalanul vádolta meg a katonai rendet. "A tömlöcbe vetett templomos lovagok fohásza szenvedélyes költemény a fájdalomról, végtelen várakozásról, emésztő bánatról és a reményről" - írta a Vatikán lapjában Barbara Frale, a forrásokat gondozó levéltáros. 1312-ben már a pápa is nyíltan kijelentette, hogy a templomosok nem eretnekek, és a most közzétett ima is ezt bizonyítja. Frale szerint a "gyönyörű és megindító" ima "költészettel teli", és teljességgel megdöbbentő, hogy eddig senki sem tanulmányozta. A kutatónő azt is meglepőnek tartja, hogy ez az ima nem került bele abba a tavaly októberben kiadott, különleges dokumentumgyűjteménybe, amely sok ponton átírhatja az egykori perről gondoltakat, ám annak borsos ára miatt csak kevesek számára hozzáférhető. A per hatásai a mai napig érezhetők, ezt bizonyítja Dan Brown pár évvel ezelőtt megjelent botrányregénye, A da Vinci-kód is, amely a valóság és a fantázia elemeinek összemosásával hozott létre egy sokak számára hihető, ám a valóságtól igencsak elrugaszkodott mitológiát. Ennek irodalmibb, és a komoly összeesküvés-elméletek világából mintegy kikacsintó változata azonban jóval korábbi: Umbert Eco Foucault-ingája felszabadultabban próbál magyarázatot találni az egykori perre. Ez a publikáció is erősítheti azt a keresetet, amelyről nemrég mi is beszámoltunk: annak során a lovagrend leszármazottait tömörítő szervezet az egykori jóhír helyreállítása mellett több milliárd euróra pereli a pápai államot. A spanyolországi szervezet azonban nincs egyedül a kérésével: egy magát szintén jogos örökösnek tartó hertfordshire-i csoport is pápai bocsánatkérést követel, bár ők nem várnak anyagi kompenzációt az ügyben.

Forrás: Múlt-kor történelmi portál

Militia Templi - Christi pauperum Militum Ordo
Templomos Lovagrend- Krisztus szegény Lovagjainak Rendje

A templomos lovagrend vázlatos története

1. A Templomos Rend

A templomos lovagrend – akárcsak a johannita vagy a német, teuton lovagrend – az első keresztes hadjárat után, a Szentföldön született meg. 1120 körül kilenc keresztes lovag elhatározta, hogy életét a muszlimok által folyamatosan zaklatott zarándokok védelmének szenteli. A Hugues de Payns által vezetett kis csapat tagjai Krisztus szegény lovagjainak (pauperes commilitorum Christi) nevezték magukat, ezzel is utalva kezdeti szegénységükre és elhivatottságukra. A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom helyén telepítette le őket. Lakhelyük miatt kezdték a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak (fratres militiae Templi) hívni őket.

Az újfajta rend – amely a szerzetesi és katonai fegyelmet (disciplina regularis et militaris) ötvözte egymással – felvirágzása Hugues de Payns európai útja után kezdődött meg. A templomosok vezetője azért kelt útra öt társával együtt, hogy részt vehessen a rend nagyhatalmú támogatója, Clairvaux-i Szent Bernát kezdeményezésére Troyes-ban összehívott zsinaton. Az 1128 januárjában lezajlott tanácskozáson az összegyűlt egyházi előkelőségek meghallgatták Hugues de Payns beszámolóját a rend megalakulásáról, céljairól, a testvérek életmódjáról. A zsinat eredményeként még ugyanebben az évben megszületett a latin nyelvű rendi szabályzat, amelyet később újabb és újabb kiegészítések követtek egészen a 13. század második feléig.

Hugues de Payns a tanácskozás végeztével nem tért vissza azonnal a Szentföldre, hanem Európában folytatta útját – bejárta a Francia Királyságot, sőt Angliába is áthajózott, hogy új tagokat toborozzon, illetve támogatókat találjon. Körútja sikerrel járt, nemsokára számos birtokkal gyarapodtak a templomosok Nyugat-Európában, elsősorban francia és spanyol területeken. A 12. század második felétől kezdve pedig Közép-Európa királyságaiban – így hazánkban is – otthonra találtak a lovagok.

A birtokadományok mellett számos kiváltságot is kapott a rend. Ezek közül a legfontosabbak a II. Ince által 1139-ben kiadott Omne datum optimum... kezdetű bullában megfogalmazott privilégiumok voltak. A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett.

A látványos és gyors gyarapodással párhuzamosan a 13. század elejére kiépült és megszilárdult a rend szervezeti felépítése is. A rend tagjai három csoportra oszlottak. A templomosok elitjét a lovagtestvérek alkották, a tulajdonképpeni nehézfegyverzetű, lovagi harcmodort folytató harcosok. Minden lovagnak három lova és egy fegyverhordozója volt. Egyforma felszerelést és ruházatot kaptak. Fehér köpenyt hordtak bal vállukon vörös kereszttel, melynek viselését III. Jenő pápa engedélyezte, hogy “e győzedelmes jel segítse őket a csatában, és ne fordítsanak hátat soha egyetlen hitetlennek sem”. Feladatuk a katonáskodás (az alapítók célkitűzésének megfelelően a zarándokok védelme, illetve tágabb értelemben a hitetlenek elleni küzdelem) volt. A katonai feladatok ellátásán kívül életük a szerzetesek életvitelével egyezett: közös hálótermekben aludtak, együtt étkeztek naponta két alkalommal, a közbeeső időt pedig imádkozással, zsolozsmázással vagy más teendők elvégzésével (a fegyverforgatás gyakorlásával, az állatok ellátásával, vagy éppen őrség adásával) töltötték.

A lovagokéval megegyező, de szürkésbarna-drapp ruházatot viselő fegyvernökök vagy fegyverhordozók (sergent) alkották a rend második, legnépesebb csoportját. Számuk általában nyolc-kilencszerese volt a lovagokénak. Legfőbb feladatuk a lovagok szolgálata volt, csatában pedig könnyűlovas katonaként támogatták őket.

A rend harmadik rétegébe a papok vagy káplánok tartoztak. A rend papjai általában csak a jelentősebb rendházakban (és elsősorban a Szentföldön) éltek. Feladatuk a tagok lelki életének gondozása volt, és egyedül a nagymesternek illetve a pápának tartoztak engedelmességgel.

A templomos rend élén a káptalan által megválasztott nagymester (magister vagy grand maitre) állt, aki ezt a tisztet élete végéig betöltötte. Kisebb jelentőségű ügyekben egymaga döntött, de a legfontosabb kérdésekben csak a káptalan beleegyezésével határozhatott. Általános helyettese a sénéchal volt, aki háború esetén hasonló jogokkal bírt, mint a nagymester. A rend harmadik számú embere, a hadi ügyekért felelős marsall (maréchal) volt. A három legfontosabb tisztség után rangban a tartományok – általában egy-egy ország alkotta provinciák – vezetői (preceptor vagy commandeur) következtek. A rendházak, konventek vezetőit szintén preceptor nak, commandeur nek nevezték. A provinciák illetve rendházak elöljáróinak hatalma és jogköre a nagymesteréhez volt hasonló, azzal a különbséggel, hogy kisebb területre terjedt ki.

A legfőbb vezetőkből és a szentföldi tartományok elöljáróiból állt a káptalan, amely tanácsaival segítette a nagymestert a rend irányításában. A templomosok évente generális káptalant, vagyis általános rendi gyűlést is tartottak, amelyen elvileg minden provincia commandeur jének részt kellett vennie. Ezen kívül az egyes tartományok is tartottak éves gyűléseket, így például a magyar provincia vezetői 1240-ben Glogoncán tanácskoztak.

A templomos rend a 13. század második felében érte el hatalma tetőpontját. Európa szinte minden országában jelen voltak, gazdagságuk a királyokéval vetekedett. Csodás vagyonuk nemcsak a hatalmas adományokból, hanem banki–pénzügyi tranzakcióikból is származott. Kiváltságaik révén kikerültek mind a világi, mind az egyházi hatóságok felügyelete alól, egyedül a mindenkori pápa parancsolhatott nekik. Akárhol voltak is házaik, birtokaik szerte Európában és a Közel-Keleten, mindenhol mintegy “állam az államban” működtek.

A rend bukásának gyökerei a 13. század végi közel-keleti hatalmi átrendeződésben keresendők. 1291-ben a Szentföld végleg elveszett a keresztények számára, és ez kihívást jelentett a lovagrendeknek is. Létüket igazoló új feladatot kellett találniuk maguknak. A másik két nagy lovagrend (a német lovagok és a johanniták) könnyebb helyzetben voltak, mint a templomosok, mert ők a harc és a zarándokok védelme mellett betegápolással is foglalkoztak. Ugyanakkor mindkét rend megtalálta azt a lehetőséget, ahová transzportálhatták a kereszténység védelmében és terjesztéséért vívott harc eszméjét: a német lovagok a pogány poroszokkal és más szláv népekkel, a johanniták pedig a szintén pogány törökökkel szemben harcoltak még hosszú évtizedeken keresztül. A templomos rend számára a megoldás talán a saját állam létrehozása lett volna – mint amilyen a johannitáké Rodoszon, vagy a német lovagoké a Balti-tenger partján –, de ez nem sikerült nekik, mert szembe kerültek az egyre erősödő Francia Királysággal.

Ilyen körülmények között került sor a történelem első koholt pereinek egyikére a templomosok ellen, amely végül a rend bukását okozta. 1307 októberében IV. (Szép) Fülöp francia uralkodó egy jól megszervezett akcióval, saját királyságában egyetlen nap leforgása alatt lefoglalta a rend vagyonát, bezáratta a tagjait, majd eljárást indíttatott ellenük a keresztény vallás meggyalázása miatt. Fülöpnek sikerült elérnie, hogy V. Kelemen pápa a vienne-i zsinaton (1311–1312) feloszlassa a templomosok rendjét. A rend akkori nagymesterét, Jacques de Molay-t is Párizsba csalta, börtönbe záratta, majd 1314-ben máglyára küldte. A templomos birtokok java része a francia király (illetve az adott terület uralkodója) és a többi lovagrend, főként a johanniták kezébe került. Ezek a rendek felvettek a tagjaik közé számos volt templomos lovagot is.

2. A templomosok Magyarországon

A templomos rend Magyarországon a 12. század második felében jelent meg. Nem bizonyítható az a feltételezés, amely szerint a lovagok már 1147-ben, VII. Lajos francia király keresztes seregeinek átvonulásakor megtelepedtek volna hazánkban. Az első, források által is igazolható templomos ház az Adriai-tenger mellett fekvő vránai rendház volt. A Vránában álló bencés Szent Gergely monostort ugyanis már 1169-ben a templomosok kezében volt. Ezt követően, a 12. század utolsó évtizedeiben egyre többet hallunk a magyarországi templomosokról; újabb birtokokat, rendházakat kapnak, például Zengg városát, a hozzá tartozó Szent György egyházzal együtt (1172–1185 között), Boiscét (1186), és a sort még hosszan lehetne folytatni. A 13. század elejétől pedig kezdetét vette a rend viszonylag gyors terjedése a királyságban, ami elsősorban a keresztes eszmeiséget pártfogoló királyaink – Imre és II. András – adományainak köszönhető. (Mindketten fogadalmat tettek keresztes hadjárat vezetésére, és András be is váltotta ígéretét, 1217-ben részt vett az V. keresztes hadjárat akcióiban.)

A jelenleg ismert források szerint a középkori Magyar Királyság területén a templomosoknak, a rend 14. század eleji eltörléséig, tizennégy rendháza (Boisce, Béla, Dubica, Esztergom, Gecske, Glogonca, Gora, Keresztény, Nekcse, Okriszentlőrinc, Szentmárton, Vrána, Zablata, Zengg) és közel 50 egyéb birtoka (földterülete, temploma, vára, városa, háza, halastava, stb.) volt. Ez a szám természetesen abszolút érték, vagyis azt mutatja, hogy a rendnek másfélszázados magyarországi jelenléte alatt összesen ennyi vagyona volt. Más nyugat-európai területekkel összehasonlítva, ez igen kevés. Feloszlatása pillanatában a rendnek Angliában és az egyik francia tartományban, Provence-ban például 40–40, míg Aragóniában és Katalóniában együttesen 32 rendháza volt. Adataink alapján tehát a magyar házak száma körülbelül harmada lehetett a Nyugat-Európában létezett templomos házakénak.

A felsorolásból kitűnik, hogy a rend magyarországi házai és birtokai elsősorban az ország déli tartományaiban – az akkoriban Szlavóniának és Horvátországnak nevezett területeken – feküdtek.

Ezzel kapcsolatban azonnal felvetődik a kérdés, vajon mi lehet az oka a templomos házak és birtokok efféle koncentrálódásának. Erre a problémára megnyugtató válasz egyelőre nincs, csupán hipotézisek. Egyrészt a templomosok – nyugat-európai gyakorlatuk szerint – ahol csak lehetett, arra törekedtek, hogy birtokokat szerezzenek az Európát és a Szentföldet összekötő fontos(abb) kereskedelmi és hadi utak mellett annak érdekében, hogy biztosítani tudják a katonai és más természetű utánpótlás áramlását, valamint a keresztesek és zarándokok zavartalan utazását nyugatról keletre. A Magyar Királyságban talán éppen ezért nem törekedtek különösebben a belsőbb területek felé. Ezzel szemben fontosak lehettek az Adriai-tenger partjánál fekvő konventek (Zengg, Gecske, Zablata, Vrána), amelyek valószínűleg közbülső állomásokként szolgáltak a Tengerentúlra menő szállítmányoknak.

Másfelől a templomos lovagok magyarországi terjeszkedésében felfedezhető egyfajta tendencia. Először – néhány kivételtől eltekintve – az Adriai-tenger partján szereztek házakat (Vrána, Zengg, Boisce), majd északi irányban, Szlavóniában terjeszkedtek (Gora, Szentmárton, Béla). Végül – amellett, hogy az előbbi területeken is gyarapodtak – az ország belsejében vetették meg a lábukat (Keresztény és Esztergom). Ez az utolsó szakasz éppen a 13. század 3–4. évtizedében kezdődött el, így talán éppen az 1241–1242-es tatárjárás és a templomos lovagok pusztulása ad magyarázatot arra, miért szakadt meg ez a terjeszkedési folyamat az ország belső területein.

Mindazonáltal a magyarországi templomos házak és birtokok önálló provinciát alkottak már a 12. század második felétől. A magyar rendtartomány első említése az 1156 és 1169 közötti időből származik. Ekkor, a Bertrand de Blanquefort nagymester kormányzása alatti időszakban keletkezett a templomos regulának a Statuts Hiérarchiques (Szervezeti rendelkezések) címet viselő része, amelynek a 87. cikkelye felsorolja az akkor létező európai provinciákat: a franciát, az angolt, a poitou-it, az aragónt, a portugált, a szicíliait és utolsóként a magyart. A magyarországi templomosok jelenlétük arányában részt vettek az ország életében. Minthogy katonai szervezetről (is) van szó a rend esetében, elsősorban erre kell gondolnunk. Egyelőre nem tudjuk, vajon volt-e valamilyen határozott célja (katonai szerepvállalás az ország védelmében, esetleg valamely vidék benépesítése, vagy más ezekhez hasonló elképzelésük) a magyar királyoknak, amikor behívták a templomosokat az országba vagy sem. (Bár a lovagrendekhez hasonló katonai testület behívása – kimondva, kimondatlanul – mindig együtt jár a veszély esetén történő katonai segítségnyújtással.) Így történt ez a 13. század közepén, a tatárjárás idején. Tamás, spalatói főesperes leírásából tudjuk ugyanis, hogy a templomos lovagok vitézen kivették részüket a mongolok elleni küzdelemből, és Ugrin kalocsai érsek illetve Kálmán herceg mellett a templomosok mestere volt a magyar sereg egyik vezére. A muhi csatában azonban nem bírtak a túlerővel, és mesterükkel együtt mind egy szálig odavesztek. (A templomos lovagok Spalatói Tamás által meg nem nevezett mestere minden bizonnyal az a Rembaldus de Carono vagy Carumb volt, aki 1235-től állt a magyar templomosok élén.) A tatárjárást követő néhány évben forrásaink nem is nagyon tesznek említést a lovagokról – a nagy vérveszteség után rendezniük kellett soraikat.

A rend tagjai a katonáskodás mellett hiteleshelyi tevékenységet is folytattak az országban. A középkori Magyarországon “hiteles helynek” nevezték azokat az intézményeket – elsősorban a szerzetesrendek kolostorait –, amelyekben írásba lehetett foglaltatni a különböző jogi ügyleteket (általában birtokok adásvételéről, korábbi adománylevelek megújításáról volt szó). A templomosok több magyarországi konventje is tevékenykedett hiteleshelyként, de sajnos csak néhány általuk kibocsátott irat maradt fenn.

A 14. század elején a rend ellen indított per megpecsételte a magyar tartomány sorsát is. A kevés forrás alapján úgy tűnik, a rend feloszlatása Magyarországon békésen zajlott, a tagok nem kerültek börtönbe, többségük a rivális lovagrend, a johannita rend tagja lett. Az egykori templomos birtokok zömét is ez a rend szerezte meg.

(1) Részlet Stossek Balázs azonos című tanulmányából. Megj.: A Templomos Lovagrend regulája, Kairosz-Agón 2002, Budapest. Szerk.: Pánczél Hegedűs János.

Forrás: A Templomos Lovagrend Magyarok Praeceptoriájának Hivatalos Honlapja