Egy elvarázsolt nő fejen állva nézi a világot

Loránt Anikó Erzsébet grafikus, festő és bútortervező. Műveit szerte a világban ismerik


Különös világban éli alkotói rendjét Loránt Anikó Erzsébet, és azt mondja, sosincs kész egy rajza, sem képe, amelyiket látjuk, de a befejezéshez a tér is kell, ahová tesszük, kiakasztjuk a képet. Intermédia szakon végzett, a világhírnév felé halad.


Csak egy érzés, ami végig motoszkál a fejemben, amikor Loránt Anikó Erzsébettel beszélgetek, hogy könnyebb volna talán a helyzetem, ha kívülről tudnám a Kalevalát, ismerném Vejnemöjnen és Ilmarinen összes bánatát, megláthatnám Louhi ezredik arcát, de legfőképpen érteném a ki nem mondott gondolatok mögötti rendet. Mert valahogyan könnyebben követném Anikót, ebben biztos vagyok. Azt mondja magáról, hogy olyan organikus művész ő, aki beleálmodja magát a térbe. Eddig, bevallom, magam sem gondoltam sokat arra, hogy a tér legalább annyira meghatározhatja egy alkotás sorsát, mint a teremtő fantázia ereje. Nem mint installáció, mert az evidens, és egy művész ráadásul eleve úgy komponálja meg a témát a vásznon, a talapzaton, a papíron, hogy kihasználja a rendelkezésére álló felületet és teret; de miért ne lehetne továbbfejleszteni ezt az ideát, és felhasználni az alkotáshoz az alkotás keretein kívül álló teret is. Azt gondolnám persze, ez meglehetősen beszűkíti egy alkotás lehetőségeit, mert az egy mű, egy tér elve csupán egy műre és egy térre vonatkozik, de Anikó segítségemre siet: minden alkotás a fejben születik. Elkészül otthon, munkába menet, főzés közben és bármikor, s bár a tér mindig változik, ahol végül megjelenik a rajz, a grafika, a tárgy, de éppen ezzel az utolsó lépéssel lesz kész és végleges, akkor és azzal nyeri el végső formáját, amikor bekerül a kiállítótérbe. Mert – mint mondja – minden mű úgy van kész, hogy nincsen kész. Mondanám éppen, hogy nem könnyű követni, és amikor elveszteném már a fonalat, megkönyörül rajtam: vannak olyan művek is, amelyeket ott, a helyszínen rajzol a falra. Azok megtestesítik az egy mű, egy tér elvét. Most is egy ilyen kiállításon töri a fejét Anikó: Iasi-ba hívták, egy őszi tárlatra. Nem tudja még persze, mit visz magával, de érzi, odabent formálódik már a belső tér, készülnek a formák, ritmusok és hangulatok. Mondja, persze, megnézné előre, mert ha teheti, szokta is a külső térvilágot, így a iasi-i kiállítás terét, de az messze van ahhoz. Nem csak térben és időben. Pedig jó volna látni a szerteágazásokat, érezni előre az asszociációkat… Na, mondom én, hogy Vejnemöjnen kellene ide, aki utat mutat nekünk. És nevet Anikó, mert ott pihen a könyvespolcán a Kalevala, mutatja is, régóta szemez vele. Vonzza valamiért, talán mert érteni akarja, megtapasztalni ő is a mítoszok erejét. Mély nyomot hagytak a mítoszok az emberek lelkében; át- és túlélnek minden történelmi időt, eltűnnek, de felbukkannak újból; ráadásul minden történet egy-egy megfejtés az ember lelkéhez, útmutató a mindennapokhoz, és az azon túli világ dolgaihoz. Anikó már egészen fiatalon eldöntötte, hogy nem áll be egyik gyárba sem a szalag mögé, nem tagozódik be egyetlen munkarendbe se. Búvár akart lenni, de nem azért, mert tudta volna, mit is jelent búvárnak lenni, hanem mert csak. Ahogyan a gyerekek csak úgy – például – búvárok akarnak lenni. Aztán rajzolt, ha tehette, és egyre többet, mert tehette. Szerencsére nem úgy alakult a sorsa, hogy már az első rajzai olyan mély nyomot hagytak volna a környezetében, hogy azonnal kikiáltották zseninek, így megadatott neki, hogy bejárja, megtapasztalja a saját útját: „Amikor megnézem a gyerekkori rajzaimat, nem látok bennük semmi extrát. Talán az a feltűnő, hogy rengeteg fát rajzoltam. Nagyon sok fát. Hatalmas lombkoronával, szerteágazó ágakkal.” A szerteágazásnak persze jelentése van. Azt mondja, „javaslatok arra, hogyan lehet modellezni a világot, hiszen nincs olyan ember, akit ne érdekelné az, hogy miért vagyunk, teszünk, alkotunk vagy rombolunk. Engem is érdekelnek a válaszok, jóllehet inkább csak érzéseim vannak, semmint válaszaim, de ha a képeimet látva elindul valami gondolat, hangulat az emberekben, mert rájönnek, ők is választ keresnek a kérdéseikre, már megérte kezembe venni a ceruzát, ecsetet, tollat.” Anikó nem tarja magát festőnek. Olyan gyorsan kéri ki magának, amikor ezt firtatom, hogy azonnal nyilvánvalóvá teszi, tévúton járok, ha a festészet felől akarnám megismerni őt. „Festek, rajzolok, olykor barkácsolok” – mondja, és amint elnézem a lakását, ahol párjával és két gyerekével él, el is hiszem, hogy egyszerre több dologgal kell foglalkoznia ahhoz, hogy kitöltse napjainak minden percét. Aztán meglepőt mond, merthogy a szülés előtt a pörgős kreatív alkotók éjjel-nappali életét élte, ám a szülés után megtanulta kezelni az időt. Sajátos rendet visz egy gyermek egy felnőtt életébe, két gyermek már komplikáltat, de a ritmus, amit a gyerekek naponta diktálnak, segít rendezni a gondolatokat. Nem én találtam ki, Anikó mondja, és elhiszem neki. Meg is mondom, miért: kevés helyen láttam festőállványt egy hat négyzetméteres konyha közepén. Igaz, egy káposztásmegyeri paneltorony kilencedik emeletén, a szoba-konyhás lakásban, ahol a szoba az élet- és játszótér, ott csakis a konyha lehet a műhely és a dolgozószoba színtere. És mielőtt azt hinném, hogy két gyerek jelentősen meghatározza az alkotói fantázia szabadságát, már ami a ráfordított időt jelenti, máris kapom a választ: sokkal koncentráltabb lesz minden. „A gyerekek előtt szétfolyt, szaladt az idő, most a helyére kerül minden perc. Annyi a változás, hogy a szülés előtt akkor dolgoztam, amikor jött, azaz kedvem támadt, most erre csakis éjszaka marad időm. Nappal csak fejben alkotok.” De nem úgy, ahogyan bárki gondolná. Újra- és újrafogalmazódnak a gondolatok, mintha az egyik ihlet kitolná a másikat, úgy vannak egymással, ahogyan a számítógépen az egymást felülírandó fájlok és mappák. Az örökkön változó pillanatok. A kimondott szó újraértelmezése, a meglátott tárgy újrafogalmazása. Mert ha már kimondunk valamit, az olyan, mintha örökké kimondtuk volna, miközben a következő gondolattal el is törölhetjük az előzőt. Ha valami kék, akkor az csak addig kék, amíg annak látjuk, a következő pillanatban már előtűnnek az árnyalatai, hajlatai, alakjai. Mindig minden ugyanaz és mégis változik. Ám ha már készen van egy mű – amiről persze tudjuk, hogy sosincs készen –, azonnal Anikó életének naplótöredékeivé válnak, visszakeresve őket, rekonstruálni lehet a hétfőt, a keddet, az éveket, a hónapokat. Szóval, ott a Kalevala, odafent a polc tetején, és szemezek vele, amióta beléptem ide. Azon tűnődöm, hogy ha írok majd Anikóról, mindjárt meg is kellene írnom annak az ellenkezőjét és a folytatását is. Merthogy Anikó is folyamatosan változik. Pedig ugyanaz a lány, anya, esküszöm, mint aki a bejáratnál fogadott. Azt is mondja persze magáról, hogy mindent túlkomplikál, legalábbis ilyennek látják őt kívülről, sokan, de én már tudom, mindig csak hozzátesz valamit a részhez, kiegészít, bármiről legyen is szó, amiről beszél, vagy amit alkot, mert annak a végén azt kell jelentenie, nem mást, amit üzenni akar egy-egy szóval, gondolattal. Olyan Anikó, mintha nem volna ujjlenyomata, mintha nem is akarná, hogy nyomot hagyjon maga után. Mintha azt akarná, hogy csakis az alkotásaival hagyjon nyomot, azokból keresse vissza őt az, aki meg akarná ismerni. De mondom, előbb vegye kezébe a Kalevalát. Ha pedig ehhez mégse volna kedve, nézze meg Anikó képeit, alkotásait, és rájön, milyen szerteágazó is a világ, ahová tévedt, akár a fák lombkoronája alatt futó ágak organikus rendszere.

Loránt Anikó Erzsébet

1977, Székesfehérvár
Budapesten él és dolgozik
panka88@gmail.com
tanulmányok, ösztöndíjak, díjak, tagság:

2008: Derkovits Gyula-ösztöndíj / 2007: Mór – művésztelep / 2005: Herczeg Klára-díj / 2002: Sellye város különdíja, Retina, Nemzetközi Film- és Videoművészeti Fesztivál / 2002: Erasmus-ösztöndíj, Chelsea College, London / 2001: Fiatal Képzőművészek Stúdiója tagság / 1998–2004: Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia tanszék / 1997: fazekas, szakmunkás bizonyítvány

válogatott önálló kiállítások:

2007: Erősebb-e a vízesés nélküli folyó hangja a patakénál?, Liget Galéria, Budapest / 2007: Delta 35 Projekt Galerie, Berlin / 2005: Reménység óvóhely, Liget Galéria, Budapest (Kaszás Tamással) / 2005: Madármeditáció, Fészek Klub (Herman terem), Budapest / 2004: Menjenek inkább a jövőbe, Pelikán Galéria, Székesfehérvár / 2003: Csináld úgy, hogy jó legyen, Stúdió Galéria, Budapest (Kaszás Tamással) válogatott csoportos kiállítások:

2007: „Kedves festő…”, Trafó, Budapest / 2007: Collegium Hungaricum Berlin – Plusz / 2007: Praguebiennale 3 / 2007: Kortárs Művészeti intézet – 1/4 magyar / 2006: Stúdió Galéria, Budapest – Jegyzet és Vázlat / 2006: Space, London – The sweetest deram: Unity and Dissonance in Europe / 2006: Hattyúház, Pécs – Ez nem diszkó!, az Intermédia tanszék kiállítása / 2006: Neue Berliner Kunstverei, Berlin – Élére állított alföld 2005: Magánügy?, Műcsarnok, Budapest / 2003: Duett, Várgaléria, Marosvásárhely (Iona Nemes, Lorant Anikó) / 2002: Székesfehérvári fiatal művészek, Pelikán Galéria, Székesfehérvár / 2002: Tömérdek, Trafó, Budapest / 2002: Bercsényi Galéria, Budapest, (Csiki, Loránt) / 2001: Protokol Galéria, Kolozsvár (Erdei, Takács, Loránt) / 2001: Black-Black Galéria, Budapest (Garami, Kaszás, Mécs, Varga, Loránt) / 2001: Studentfest, Temesvár / 2001: Székesfehérvári fiatal művészek, Pelikán Galéria, Székesfehérvár válogatott vetítések: 2003: Videobrasil, Sao Paolo, (B) / 2001: Malice et Danube, Marseille (F) / 2001: Deák Erika Galéria, Budapest / 2001: Emergeandsee, Trafó, Budapest / 2000: Székesfehérvár, Szabad Művelődés Háza – Fehérvári filmesek bemutatója / 2000: Toldi mozi, Budapest / 2000: Barátság mozi, Székesfehérvár / 2000: Cirkó gejzír mozi, Budapest / 2000: One minute Video Festival, Amszterdam

Forrás: F. Tóth Benedek Zóna - a mindennapi magazin