A kocsis a bakon morog...

- a Csendes - amúgy általjában -


Hát nemtudom. Nemtudom én, nem, ezt a kávéház ügyet. A kávéházat és az irodalmat együtt.
Külön is nehéz, együtt még keservesebb képet mutat. Talán természettudósi türelemmel kibontható volna a genetikai térkép, hogyan ide, honnan ide, merre tovább, mert feltétlenül összetettebb ügy, minthogy egy laza csuklómozdulattal annyit mondjon az ember, elég a neofita ködökből, a gyomorrezgető emlékezésekből. (A napokban volt szerencséje a szerencsés rádióhallgatónak végigélvezhetni a Kossuthon egy különös Irodalmi Kávéház-órát, szörnyedni el, költők makogva, költők hason a nagy kávéházi elődök előtt. Amikor az egész túlnő a maga jelentőségén, amikor nem vesz tudomást a korabeli éltető mechanizmusokról, inkább előbb, mint utóbb berogy, agyonvág maga alatt mindent és mindenkit, mint a WTC.)
Az tény: valahová menni kell. A valamit valaminek el kell neveznie valakinek. De hogy szárba szökkentek, a nap felé forognak az új, minden tradíciótól mentes, magukat irodalmi kávéháznak nevező vendéglátóipari egységek, az is tény.
Ilyen az, amikor az irodalom nem veszi tudomásul a maga időszámítását.
*
„Budapestet valamikor úgy emlegették, mint a kávéházak városát. Joggal, mert szinte minden fontosabb utcasarkon nagy tükörablakos szórakozóhelység várta a vendégeket… A munkahullám, amely elfogta az embereket, nem engedte meg, hogy órákon keresztül elterpeszkedjenek az „ezüsttükrös kávéházban", végigolvassák a bel- és külföldi lapokat…A kávéházakon legördült a redőny. A régi falak között munkahelyek létesülnek: irodák, üzletek, elosztóhelyek. A kávéházak városából a dolgozók városa lett.” Kis Újság 1949.
-
Megvizsgálhatnánk ezt a kommunisták vezényelte munkalázat. Negyvenkilencben egy évvel túl a „fordulat évén”, a kékcédulás választásokon. A választások megnyerve. A kisgazda Baloldali Blokk kiszorítja a jobboldalt. A kitelepítettek kitelepítve. A becsukandók becsukva. A kivégzendők kivégezve. Nagy Lajos (Budapest Nagykávéház) éhen halva, ahogyan kötelező egy kávéházi író részéről, ő így vett részt a haza újjáépítésében. A kis- és nagyüzemek államosítva. A ki nem telepített, ki nem végzett, el nem költözött hercegek, grófok, kávéházi polgárok lódenkabátban, antennás svájci sapkában grasszálnak az utcákon, ha ugyan nem gödröt, csatornát ásnak valahol, nem laktanyát építenek vidéken, mert akit öltönyben látnak, arra lecsap a párt vasökle, a későbbi kemény magot alkotó elkötelezettek. És ha a párt vasökle lecsap, ott a kávéházi irodalmi élet megszűnik.
*
„Megilletődve, elkerekedett szemmel ültünk, mint az evangélium parasztja, akinek ajtaján az Isten fia fordul be egy este, hogy vacsoráját náluk költse el. Érzem a valóságát, de alig hiszem, hogy a valóság mostantól ilyen." Bojár Iván András első találkozását írta le az újból megnyílt Csendes Kávéházzal. Erre a találkozásra több mint ötven évet kellett várni mindazoknak, akiknek sikerült megőrizniük a hely emlékét. Hogyan válhatott szinte kultikus hellyé egy kávéház? Miért érezték a legnagyobbjaink évtizedeken keresztül második otthonuknak ezt a helyet? Mit jelentett az a szellemiség, amit a Csendes hordozott és még ötven év után is csodálattal tölti el azokat, akik belépnek e helyre?
-
Nem tudom.
Nyilván jó oka van annak, hogy aki dicsér, ilyeneket mond, hogy állt báván, mint az evangélium parasztja (pedig milyen jó hasonlat volna amúgy). A Csendes meleg és levegőtlen. A Csendes hangos és kényelmetlen. A Csendes drága. Az, hogy D. P. kortárs költő féktelen baritonján üvölt, az, hogy elég egyetlen hangosabb asztaltársaság négy öt decibellel nyomja a még elviselhető fölé az általános kocsmazajt. Az emeletről egy szót se. Ahhoz nagyon szeretnie kell az írókat a vendégnek, hogy ezt önszántából huzamosan elviselje. Vagy pedig magának is részeg írónak kell lennie, combja megremeg, hátán a hideg futkos, megjelenni látja (egyszerre) négy „Nyugat nemzedék” szellemét.
Az irodalom csend, rejtélyek, szerves háttérzaj és fixációs illatok összese (ha üzlet is némely kapcsolódó üzleti urak számára).
Az irodalom nő, kifinomult megtévesztések kandírozott hálózata, ellentmond és öntapad, tudat alatti kvalitás és kvalifikáció (ha üzlet is némely kapcsolódó üzleti urak számára).
Az irodalom mitológia. Nem kocsma, nem vendéglátóipari egység, de bizonyos időszakokban beletartozhatott a mitológiai környezetbe. Legyen bár. Aphrodité a Zeusz villámától megérintett tenger habjaiban születik, kagylóhéjon ring a célszemély felé, vagy Zeusz Olymposzon lévő aranyos palotájából száll alá, vagy kyproszi kertből, a levegőn át érkezik, aranyszekerét verebek és galambok szállítják.
Számít ez? A tengerről, a verébről Aphrodité jut eszünkbe? A rendszerint minden rációtól független szerelem? Aligha. Mellékletek - minden joviális hozzálék - a mitológiai szentség melléklete. Ami van, azzal utazik, amit éppen elér, azzal közelít.
*
Laczkó Géza a Babits Emlékkönyvben: „A Csendesban szoktunk volt találkozni. A legkülönösebb társaság gyűlt össze a Központi Kávéház kurtábbik végének belső sarokasztalánál. Ahányan voltunk, szinte annyi kor- és eszme -osztály, egyik véglettől a másikig. Minden tekintetben középhelyet foglalt el Schöpflin Aladár. Korban, években sem erre, sem arra nem túlzott, talán ezért volt mintegy középpontja a változatos társaságnak. Ismert minden új írót, új könyvet, új eszmét személyesen, s bölcs pillantással, tömött bajusza alá morgott hm-el, sorozta őket széleskörű tudása láthatatlan cédulakatalógusának megfelelő fiókjába… Schöplin volt az alapkő, mondom, már csak azért is, mert szinte mindig ő volt az első az asztalnál, ahová munkája befejeztével jött át a szomszédos Franklinból. Uzsonnakávéja tűnt el épp apró kortyokban mozdulatlan bajusza alatt, amikor lassan-lassan összesereglettünk".
-
Igen. Így is lehet beszélni emlékkönyvben egy korról, de ki az a Laczkó Géza? A Nyugat első nemzedékének jelentékeny novellistái közé tartozik, aki egyben nagy képzettségű nyelvtudós volt, igen jól verselt, kordokumentumnak is értékes önéletrajzi trilógiát írt, történelmi regényeit a páratlan nyelvi archaizálás ellenére is sikerült olvasmányossá tennie, legjobb prózai műfordítóink közé tartozott - de legművészebb, nemegyszer leglíraibb alkotásait mégis csillogó rövid esszéiben találhatjuk. Igen? És akkor hol van? Nyújtsa fel a kezét, aki olvasott tőle valamit... és arra emlékszik is (és nem irodalomtörténész - és nem a Királyhágót Szabó Dezső miatt).
Schöpflin alapkő? Lehet. De minek ismerni minden új írót, új könyvet, új eszmét „személyesen”, és mi köze ehhez az irodalmi kávéháznak? Jó. Legyen. Schöpflin lehet.
De nem árt tudni: a korábbi irodalmi időszakok semmiben sem különböztek a maitól. Csak éppen korábbi irodalmi korról szólnak, egy ezt megelőző társadalmi rétegződésről, ízlésről, szociologikus hierarchiáról. Na meg arról, hogy a monarchiából árad a pénz. Előbb. Azután áradnak az írók. Ami pedig ezt követi (áradásban), hipotetikussá tesz minden irodalmi kávéházi kérdést.
*
Nem csak az irodalom volt a téma a Csendes asztalainál. Bóka László ifjúkori döbbenetét fejezi ki Szabó Lőrinc arcképét rajzolva, hogy Tóth Árpáddal főleg pénzről, honoráriumokról beszéltek és Miklós Andort gyalázták.
-
Miklós Andor és legendás Est-je, hát talán, és hát talán persze. Az irodalmi ős, a magyar bulvár nagyapja, a szingliláz zigótája: szolgáljuk ki a olvasót. Újságírói, akik a hírt csipegetik az aszfaltról, hát persze. És Miklós hogy nem fizetett, ez is persze. De egy mellékmondat erejéig nem irodalom, még akkor sem, ha a fejlécen szerepel Móricz fennkölten. De még csak nem is irodalmi kávéház.
Irodalmi kávéház, mint olyan nincs. Talán soha is volt. Helyek születtek, ahová beszorultak az azonos szakmát űző férfiemberek. S mert az x sugarú körből egyfelé megy inni a farkas, a róka, a bárány. A megszületett helyeken azután személyzet, legendák, heroizmus, pátosz.
*
Szabó Dezső asztalának külön neve volt: a „táltos". A fiatalok pedig a „kurzus bikájának" hívták. Jellegzetes kosfeje volt, melyet mindig legalább tíz szempár bámulatára beállítva hordozott.
„Kissé távol, külön asztalnál, gőgős, dantoni arcával… utálta a Nyugat-embereket, de ott ült akkoriban, hadd lássák az arcán, mennyire utálja őket" olvasható Fodor József visszaemlékezésében a Felkavart világban.
-
Ez a másik, miért ülök saját irodalmi kávéházamban, ahol nyolcvannal repül alattam a net, és ha leesek se ütöm meg magam.
Az író kevély (nála nincs nagyobb - író az adott korban), fösvény (nagyságából eredeztetve minden neki jár/na), és buja. A bujaság bizonyos típusai még elnézhetők. Ha jobban meggondoljuk. Persze bizonyos típusai megbocsáthatatlanok. De az író mindemellett irigy (díjat, nőt, utat), torkos (belefal a tányérodba, lenyúlja utolsó pogácsádat, megkóstolja a nődet, ha nem figyelsz).
És hazug. És álszent. És hízelkedő jezsuita - mindig van egy jó szava, ha neked lehet egy jó szavad az érdekében - másutt. Nem okoz gondot, lezseniz, ha pillanatnyi érdeke úgy kívánja.
És lusta. „Letettem az asztalra, már annyit biztosan, hát honorálják azt!” Amit addig letett. Ül, várja a hódolatot, a miniszteriális telefont, és szentségel, mint a záporeső, ha más kapja (mert rendszerint igen).
És iszákos a bánattól, a mellőzöttségtől. S mint ilyen: minden iszák után másnapos.
Másnapon/harmad/negyednapon mindezen felsorolt tulajdonságok kiválnak az esetleges elfogadható szerkezeti matériából - verébrajból az ölyv -, hatszorosan gyűlölködő, gőgös és hazug (szabadjon egy szolid példát: x helyett y kapja a díjat (felkérést/megbízást), x azonnal kész a magyarázattal, y dugja az államtitkárasszonyt (esetleg az államtitkár feleségét-titkárnőjét, etc.), sőt, nem szívesen mondja, de látta őket múlt hét szombatján (díjkiosztás előtt a Balatonra kocsikázni). „Ez a szarjankó (y), csak vigyorgott ki az Audi ablakán. A kezét nem emelte volna fel, hogy visszaintsen. Benne volt ez a természetében, mindig mondtam.”
Ennyi.
De ha nem volna elég: izzad a tenyere, mégis állandóan, naponta többször kezet akar fogni, mert elfelejtette a tömegben, hogy megtörtént néhányszor.

Ehhez képest a virtuális kávéház, a webszerkesztőségi zug annyi füstöt, hazugságot, sátánjellegű alanyi költőt, kézfogást tárol, amennyit a szerkesztő saját jól felfogott szempontjai figyelembevételével beenged a sávon keresztül. Még azt is megteheti, bármikor megteheti, a legterhesebb kézfogókat felnyomja a blokkolt feladók listájára.
*
Natehát: gazdasági összefüggései közül kiragadva: az irodalmi kávéház, mint jól prosperáló ökonómiai egység megszűnt a térben és az időben, mint tette azt a kováspuska. Kevesebb a többszörösen összetett mondat, vékonyabb a tolerancia, vadabb az ismeretelmélet.

Ps.: És akkor a heteromorfózist nem is érintettem (ez egy másik dolgozatocska tárgya volna), mint a békés, minden helyzetben szolidáris irodalmi kávéházi alkotóközösségeket borogató XXI. századi betegséget. A heteromorfózis női betegség, irodalomperemi libákat, fiatalka író- és költőnőket támad meg, de esetenként - bizonyítottan - átfertőz az irodalomtudomány területére is. Szakszerű leirata a következőképpen hangzik: elvesztett testrésznek újonnan keletkező, azonos rendeltetésű, más-más alakú szervvel való pótlódása.
Az általános esetleírás pedig így: miután a nevezett betegséget felfedezi magán a nevezett irodalomközeli női személy, megcélozza az első irodalmi kávéházat, ahol egészen érkeztéig mélységesen magas szintű szakmai munka folyik. Leül. Iszik egy nagyfröccsöt (más esetben vodkatonic). Felméri a terepet. Kiválaszt egy a szakmaiságban megfáradt asztaltársaságot. Felveszi legbájosabb mosolyát, vállairól lerángatja a leplet.
Az est további részében a négy férfiú közül kiesik az öreg, a fiatal, a két domináns pedig a ködbe merülő hajnali órán jól összeveri egymás pofáját a jogért, hogy más alakú szervével meggyógyíthassa az illető vörös hajú irodalomközelit, pótolhassa a hijánzó testrészt.
A komoly irodalmi szakmunkások holnap írnak egy költeményt. A vesztes, lehet, már ma.
Holnapután a súlyos hiányérzetű irodalomközelinek megjelenik egy novellája/verse. Rosszabb esetben Esterházy-tanulmánya.

- Nahát, desokak ezek a zírójányok - morogja a kocsis a bakon, húz a gyeplőn, jobbra lekanyarodik a Google-ról, ráfordul a litera.hu-ra, kortyol a théájából, beleszí a cigaróba, krákog, röfög, morog, hogy máma mily lassú a net, a francba, kiönti a hamutartót, beengedi az erkélyről a tavaszt, nyögve visszaül a bakra, az nyekken alatta, - osztmegehe, mijjen szépek, má’ csak nézzed-e!
A „mijjen”-nél egyik lába a Csendes-cipőben, a „szépek”-nél fején a Csendes sapka, a „nézzed”-nél már lefelé a lépcsőn, hogy találkozzon egy kevély, fösvény, buja íróval, akitől éppen kéziratot tervel kérni. Meg egy unicumot is benyomna. Gyomorfájás ellen.

[Onagy Zoltán]