Mérföldkő-e Ady költészete?

Egyáltalán: vannak-e „mérföldkövek” az irodalom történetében? És van-e az irodalomnak története? E kérdéseket egy címlap fogalmaztatta meg velem, annak a három vaskos kötetnek a címlapja, melyen az áll: A magyar irodalom történetei. Ez a többes szám választ követel. Hiszen ha az irodalomnak több története is van, akkor egyik sem tarthat igényt az igazság rangjára. Mondhatjuk persze, hogy a lehetséges történetek együtt lehetnek igazak, vagy közelíthetik meg az igazságot, de azt is, hogy ezen a területen – mármint a tágabb értelemben vett történetírás területén – csak viszonylagos igazságokról beszélhetünk, a gondolatmenetek pluralitása tehát jogosult is, szükséges is.

Ez a pluralitás abból következik – gondolom én –, hogy az irodalom története (tételezzük fel, mintegy elő-engedékenységként, hogy van neki) nem egyetlen tényező története. Ez egyébként minden történeti diszciplínáról elmondható, és magának az általános értelemben vett történetírásnak is alapkérdése. Hiszen az olyan jelzővel szűkített történetágazatok, mint amilyen az irodalomtörténet is, éppen azért szakadtak ki az eredetileg és szándéka szerint osztatlan és egységes történetírásból, mert akiknek érdeklődése az időbeli folyamatok valaminő különös szegmentumára irányult – akár éppen az irodalom, akár a képzőművészetek, akár a bölcselet, a vallás vagy a nevelés stb. történetére –, úgy érezték, hogy a „világfolyamatokkal” foglalkozó elbeszélések nem válaszolnak (vagy csak töredékesen és sommásan válaszolnak) az általuk feltett kérdésekre. Kialakult az a meggyőződés, hogy mindennek megvan a maga külön története, s hogy ezeket külön kell elbeszélni.

Természetesen ez a „külön” is viszonylagos. Történeti érzékünk egyrészt nagyon régi, másrészt nagyon is új. Régi benne az időbeliség élménye, melynek az ókori történeti munkákat és a középkori krónikákat köszönhetjük, valamint korszakalkotó felismerésüket, az időrendet. Új pedig az, hogy ebben az időrendben oksági viszonyokat lehet (sőt kell) keresni; az időrend egyben kauzalitások láncolata. A modern (vagy az újabb szóhasználat szerint premodern) történeti érzék létrehozta a történetbölcseletet, mely megadta a történetírás gyakorlatának vezéreszméit, kialakíttatta módszertanát, értelmezte (feltételezett) kauzalitásait. Az egyes szakágak „széttartó” viszonyát éppen a történetbölcseleti azonosság foglalta magasabb szinten egységbe. (A Lyotard emlegette „nagy elbeszélés” ennek a történetbölcseleti egységnek köszönhette létét. Ámbár azt hiszem, az egyre újabb történetbölcseleti kísérletek a „premodern” két évszázada alatt ugyancsak a történetírás mintájául szolgáló „nagy elbeszélések” pluralitását is megteremtették.)

De térjünk vissza az irodalomnak mint történeti tárgynak a többrétűségére, sőt heterogenitására. S arra, hogy minden eddigi irodalomtörténeti iskola (nevezzük paradigmának?) annyi anomáliát halmozott fel, hogy mára érvényes paradigma nélkül maradtunk.

Mert miről szól(hat) egy irodalomtörténeti elbeszélés? Minél többet tudunk az irodalomról, az irodalmi jelenségről, annál nehezebb ezt a sokféle ismeretet egyetlen időbeli folyamatként összesíteni. Régóta tudjuk, hogy az irodalmi alkotás személyekhez, sőt személyiségekhez köthető, s létrehoztuk az életmű fogalmát. Az életmű a „nagy időrend” kicsinyített mása, hiszen az alkotások egymás után jönnek létre. Ennek a személyiségtörténetekből összeállított irodalomtörténetnek az érvényessége azonban kétessé válik, ha te­kintetbe vesszük a mű fogyasztóját, az olvasót is. Tudhatjuk persze – különböző forrásokból –, hogy az egyes életművekből mit olvastak a kortársak, s azt is, hogy miképpen olvasták. Összeállítható tehát – párhuzamosan a művek időrendjével – az olvasatok története is és a belőlük következő értékelések története. (Talán össze is vonhatjuk e kettőt értékelő olvasattá, hiszen kölcsönösen feltételezik egymást.) Tekintsünk el attól, hogy erre vonatkozó forrásaink mindig és szükségképpen hiányosak, s az így észlelt „hézagokat” csakis feltételezésekkel tölthetjük ki. De mindenkép­pen „anomáliaként” vagyunk kénytelenek tudomásul venni, hogy az életmű időrendjét felborítottuk, mivel az értékelő olvasatok mindig válogatnak; a fenti módon le- és megírt életműtörténet valójában a szerzők válogatott műveinek története lesz. Az „értékes” művek jegyzéke így hozza létre a szövegek életművön belüli kanonizációját, s ez a szövegkánon – esetleg újabb, még szigorúbb – válogatás után beépül a korszak irodalmi kánon-szerkezetébe. A válogatás azonban torzít. Több évtizede tapasztalom – a méltányosság kedvéért hadd jegyezzem meg, hogy a kiváló Ady-kutató, Bustya Endre hívta fel erre először a figyelmemet –, hogy az iskolai oktatásban és az olvasói köztudatban a fenti módon kanonizált Ady-versek körülbelül kétharmada az Új versek, a Vér és arany és Az Illés szekerén című kötetekből kerül ki. A költő 1912 és 1914 közé eső, igazából máig sem értékelt korszakából legfeljebb jellemzőnek tartott idézetek kerülnek az évfordulós cikkekbe, tankönyvekbe és egyéb összeállításokba. Olyan idézetek, melyek beilleszthetők az említett kötetek olvasói horizontjába, ami egyúttal saját szöveghorizontjukból való kiszakításukat is jelenti. Ki figyelt fel arra, hogy a következő idézet – „Tűnődés, bú-berzsenyes csolnak, / Halál-kikötőmből eloldlak” (A tűnődés csolnakján) – felülírja az Új vizeken járok ars poeticáját. Azt, amelyből „régi, gyors hajóm ide int még”, de azokat a hajó-motívumokat is, amelyeket (talán? és ugyancsak?) A részeg hajó is ihletett, Baudelaire „hajós” versei mellett (A ködbe-fúlt hajók, Asszonyok a parton, Két szent vitorlás). Szövegelőzményként kínálkozik Berzsenyi híres verse, az Osztályrészem; erre a csolnak álszinesztéziás jelzője utal is finoman. Ez a meditáló elfordulás a korábbi „végzet”-hajóktól, melyeket az emlékezés múltjába helyez a költemény, s az ugyancsak meditáló vita és azonosulás a magyar klasszika remekművével nemcsak stílusváltást jelez, hanem szerepváltást is, annak a költő személyéhez kapcsolt szerepkánonnak a helyesbítését, melynek maradéktalanul csak az első három kötet költeményei feleltek meg. Az Ady-életmű „irodalomtörténeti helyének” kijelölése attól is függ tehát, hogy a stílus- és szerepváltó művek „beleférnek-e” ebbe a kanonikus pozícióba, a kánont megalapozó „válogatott művek” rendjébe.

Ami újabb anomáliára ébreszthet. Az irodalomtörténeti „elbeszélésben” a kauzális összefüggések nyilván csakis szövegek között jöhetnek (hozhatók) létre, aminek több elnevezése lehetséges: szövegelőzmény, intertextualitás, nyelvi megelőzöttség, s biztosan akad még néhány az elméleti irodalomban. Ez teszi újragondolandóvá a hagyomány fogalmát és kérdéskörét. A hagyomány – akárcsak a kánon – nem „halmaz”, mint jó néhányan állítják, hanem struktúra, melyet éppen a szövegek egymásra építkezésének (régiesebb szóval egymásra hatásának) oksági elvei szerveznek meg. S az ezektől elválaszthatatlan értékképző funkcióváltások az újra-, felül- és átírásra kiválasztott szövegek felhasználásában. Ez a struktúra egyben szelektív is; „válogatott múlt”, melyben minden új törekvés megírja a maga előtörténetét. Ezt azért tartom fontosnak leszögezni, mert – számomra – ez cáfolata minden történetellenességnek és a történetiség iránti közönynek; a hagyományszerkezet meg- és újraalkotása egyben annak bevallása is, hogy a válogató tudatában van saját utódvoltának, okozatjellegének a kauzális láncban. A kérdés tehát az, hogy van-e Ady költészetében olyan szövegsajátosság, amely folytatódik „utódaiban”, s nélküle nem lehetne.

Ezen töprengeni azért sem hiábavaló, mert Adynak az a bizonyos „irodalomtörténeti helye” jó néhányszor elmozdult az idők folyamán. Ő maga századkezdőnek tekintette költészetét, s ezt a szereptudatot verseinek önidentifikációs kitételeiben számtalanszor megfogalmazta. Hívei feltétel nélkül elfogadták, és értelmezéseikben szerepkánonná avatták ezt az öntudatot. Bizonyság rá a Nyugat első Ady-száma 1909-ben. Ugyanakkor a 20. század első évtizede az európai avantgárd kezdő időszaka is, amelyről Ady – és a Nyugat – nem látszik tudomást venni. Vagy ha igen, elhárítólag, mint azt Babits Mihálynak a futurizmusról írott lenéző ismertetése bizonyítja ugyancsak 1909-ből. (Aki Dante kedvéért tanult meg olaszul, miért is lelkesedne Marinettiért?) Akik a 20. századot az avantgárdtól számítják, vagy akik a költő képviselte szerepkánont tartják avatagnak, Ady költészetét csakis egy megelőző korba helyezhetik, megkésettségét hangsúlyozva: így lesz Adyból „19. századi költő”, „posztromantikus” vagy olyan szimbolista, aki, sajnos, nem Mallarmétól tanult, hanem Baudelaire-től és Verlaine-től. (Feledve az intertextualitás alapelvét, mely szerint nem az a meghatározó, hogy honnan származik az „újra-hasznosított” szöveg, hanem az, hogy mivé lesz a saját kontextusban.) Így alakult ki az a vélemény, hogy Ady Endre nagy költő, de folytathatatlan; a magyar modernségnek igazából nem ő a kezdeményezője. (Csak érdekességként jegyzem meg, hogy ebben egy véleményen van Babits Mihály és Révai József, ami azért elgondolkodtató.)

Folytatható-e tehát Ady költészete? Vannak-e irodalomtörténeti következményei? Az a gyanúm, hogy bennünket megtévesztenek Ady olyan – választott szerepéhez illő – kijelentései, hogy „sem utódja, sem boldog őse”. Ez azonban inkább vágyálom, mint valóság, az individuális, senkitől sem függő „szabad nagyság” vágyálma, miközben versek sorában vallott azokról a végzetes (vagy, kálvinista lévén, predestináló) kötelékekről, melyek nyelvéhez, a költői hagyományokhoz és az ellentmondásos magyarságtudathoz fűzték. Fentebb a költő egy álszinesztéziás jelzőjét említettem; ez a stílusjegy Ady egész költészetén végigvonul. Módot ad ugyanis a költőnek arra, hogy egy stilémába tömörítse az elvontat és az érzékelhetőt, a gondolati és az emocionális élményt. Szövegmeghatározóként ezek az álszinesztéziák képezik alapját azoknak a metaforaláncoknak, melyekben Ady kép-immanens gondolatiságára ismerhetünk, vagyis egy olyan intellektuális költészetre, mely – szakítva a „bölcselő líra” hagyományaival – nem gondolatok explicit kifejtésétől „filozofikus”, hanem azáltal, hogy a szóképek, látomások és álnarratívák „megfejtése”, értelmezése intellektuális kérdésfeltevések és válaszkísérletek irányába kalauzolja az olvasót. Ez azonban ma már nem Ady költészetének kiváltsága, hanem a 20. századi magyar líra általánosan elfogadott beszédmódja, mely elvárásként a befogadói horizontokba is beépült. (Vonatkozik ez a magyar avantgárdra is, mindenekelőtt Kassák Lajos költészetére.) Ady legtöbb versében ezt az új intellektualizmust nagymértékben „elfedi” lírájának szenvedélyessége, indulatossága, melynek alapján a romantikusokkal rokonítják. De hát a gondolkodásnak is lehet szenvedélye; erre alighanem Nietzsche példája is bátoríthatta költőnket. A lényeg: a modern magyar líra a gondolatiság újszerű költői nyelvét igenis Adytól örökölte, még ha a legnagyobbak ezt aztán saját képükre és hasonlatosságukra alakították.

A másik nyomós érv Ady „korszerűtlensége” ellen az ő prófetikus szereptudata. A mai magyar irodalomtudományban a korszerűség ismérve ugyanis a személyiségválság át- és megélése és maradéktalan kifejezése. Csak futólag utalnék Adynak arra a korai (még nagyváradi korszakában, tehát költői önkeresése idején kelt) kijelentésére, mely szerint költő az, akiben „dalol a krízis”, tehát kezdettől tudatában volt a század eleji líra válságélmény(ek)ből sarjadó mivoltának. Ez a személyiségválság Ady költészetének – és az egész „nyugatos” lírának – állandó témája. Csakhogy a személyiség Ady világképében nem redukálódik a személyes Énre, hanem magába foglalja mindazokat a viszonylatokat, melyek az élethez, érzelmekhez, megismeréshez, morálhoz és számos egyéb közösségi identitáshoz fűzik, s melyek ugyancsak részt vesznek ebben a válságban. A korántsem költői kérdés – „Mit ér az ember, ha magyar?” – a válságnak erre az individualitáson túlmutató jellegére vonatkozik, mert a személyiségválság Ady szerint az identitásmeghatározó külső tényezők válságából fakad. Ez így félelmesen racionálisnak tűnik, valójában a költő kérdésfeltevései ennél bonyolultabbak. E külső tényezők válságának interiorizálódását, bensőségessé válását fejezik ki versei. Amint azt már egy korai versében olvashatjuk: „Százszorosra duzzad föl bennem / A láp lenyűgözött hatalma.” Ady viszonylag korai, szimbolista versei mindig az Én belső, lélektani jellemzőit vetítik ki látomásos formában, éppen azért, hogy jelezzék: ezek elemi erejével szemben az individuum rendelkezésére álló saját erőforrásai nem nyújtanak megfelelő védelmet (Elűzött a földem, Búgnak a tárnák, Az ős Kaján stb.). A „profetikus” szerep éppen abban áll, hogy az egyén újra és újra kísérletet tesz ennek az interiorizálásnak a módosítására, hogy új identitásképző lehetőségekre tegyen szert. Ez a küzdelem többnyire kilátástalannak bizonyul (Szent Lehetetlenség zsoltárja). Ady küldetéstudata ezért csaknem mindig tragikus. Bizonyságául annak, hogy a „krízis”, melyet pontosan látott, nem állapot, hanem folyamat, melyben az életéért szükségképpen cselekvő ember megoldásokat keres, még akkor is, ha tapasztalatai ennek ellenkezőjére próbálják rábeszélni.

Végezetül megjegyezném, hogy nem Adyról akartam írni, hanem az irodalomtörténet válságáról. Arról, hogy olvasatok, szerepek és szövegelőzmények történetét mily nehéz összefogni egységes elbeszéléssé. Nem szóltam arról, hogy mai irodalomértésünkben még mindig nem múlt el annak görcse, hogy rohamszerűen szabadulni akarunk a 20. század második felének ideológiai rögzültségeitől, konkrétan e korszak pszeudomarxista tárgyalásmódjától, s e görcsös igyekezetben azt is elvetjük, ami nem a gondolkodást fékező (és cenzúrázó) ideológiának a terméke, hanem éppen az ellene (mint válságtényező ellen!) latens módon tiltakozó józan gondolkodásé. De erről is beszélni nagyon messzire vezetne.

Forrás:  Korunk folyóirat   Láng Gusztáv