A szeretet fénye

Marsilio Ficino: A Szeretet fénye

Mindenek születése előtt létezett a Szeretet. Mielőtt létrejött volna a világ, élt már a Szeretet, a világot formáló őserő, az értelem kifogyhatatlan ereje, hogy minden teremtményt a maga lényegével átitassa.

Tökéletességét önmagából merítette. Magából alkotta meg a világokat, és értelmének szikráit szétosztotta. Minden tőle és általa érkezik közénk, minden isteni eredetű, miként maga is az.

A Szeretet megelőzte a három világot. Ő lett a három világ alkotója, megformálója.

Az elsőben megteremtette az embert; a másodikban mindazt, ami az embernek az élethez kell: a földet, a természetet és az összes élőlényt.

A létezés csodája mellett további ajándékokat adott minden létezőnek, melyek közül a legmegbecsülendőbb: saját fénye és ereje – a Szeretet.

A harmadik világban a Szeretet fényét szétosztotta, amely a két előbbi világot egymással összeköti, és szorosra fonja: az embereket összekapcsolja egymással és valamennyi létezővel; harmóniát teremt, feloldja elkülönülésüket.

Úgy alakult ki az ember, miként a világ: a fény felé tekintett, és a sugárözön átölelte; majd színt és alakot öltött.

Minden újonnan született átitatódik a Szeretet fényével, hogy e fényben alakot és színeket nyerjen.

Dicsőség a Szeretet Istenének! – amely a rendezetlenségből megteremtette a három világot: az ember világát, ebben él, aki a földre született; a földi világot, itt él az emberiség, és itt terem a föld minden kincse, itt virul a természet pompája, itt születik minden alkotás, amelyet emberi tudás megteremthet; végezetül az élet világát, a legszebb és legteljesebb világot – itt él az ember és a föld harmóniában, vagy háborúban.

A lélek, midőn Istenből megszületik – miként a tűz a földön -, szülője felé fordul. Isten sugarai által nyer fényességet.

Általa szemléli önmagát, és mindazt, ami alatta van: a testi világot. Testbe burkolva nem látja többé az égi világosságot.

Földi születésétől fogva kettős természete lesz: isteni és emberi.

Az Isteni Gondviselés úgy rendelte: a lélek ura legyen önmagának – egyszer mindkét, másszor csupán az egyik természetével éljen.

Amikor leszáll a testbe – ahogy Platón mondja -, gyakran megfeledkezik kettős természetéről: égi eredetéről és földi feladatairól, csupán a földnek él.

Jelenlétével fölékesíti a földet, élővé varázsolja az élettelent; a természet indíttatására tulajdon fénye felé fordul, mellőzve az istenit.

Vágyat érez, s e vágy nyomán minden erejét önmaga tökéletesítésére és a test építésére fordítja.

Arisztophanész úgy mondja, bizonyára gőgös természete lehetett az oka, hogy ami épnek teremtetett az égben, az a földön kettévágott, hogy a test örvényébe merülve, egy ideig érzékei és vágyai szerint élhessen önfeledten.

Amikor fölragyog benne eredendő tüze, a természet rendjét kezdi kutatni. Ez a kutatás elvezeti ahhoz a tudáshoz, hogy e csodálatos világnak kell, hogy legyen építőmestere.

Diagorász nem tudta, ki Isten – a természet sugallatára testi-lelki tulajdonságokkal ruházta fel, de az isteni lények létezéséről tudott. Prótagorasz bizonytalannak hitte létét, Epikurosz testnek képzelte, Püthagorasz éltető erőnek, s a Leghatalmasabb Fényt tisztelte benne, aki világokat mozgat. Tatiosz azt mondta: Isten a Szeretet – a Szeretet fénye mindenütt ragyog.

Akár tudsz róla, akár nem – ismered Istent és az isteni magasságban honoló teremtményeket. Nap mint nap kérések özönét küldöd el az égi lényekhez.

Miközben szeretetre vágysz, Isten lényeitől kéred azt. Ám Őket ismerni nem elegendő ahhoz, hogy részesülj a szeretetükben.


Képzeljetek el egy trónust,
amelyen emberek ülnek.
Nincs testük, mégis emberek,
és nagyobbak a földi embernél:
igazságos ítéletükben,
szeretetük áramában,
a boldogság kiosztásában,
az ártatlanok védelmében,
a bűnök s a hibák orvoslásában.
Emberségük a Földön élő
embernél ezerszer hatalmasabb.
Ők már kijárták a földi iskolát,
most a Szeretet Trónusán ülnek,
az értelem fényének ragyogásában.

Tatiosz