AMÁLKA

A legyőzhetetlen magány

„- Lélek egyedül vagyok!” – sóhajt Amálka, s ül tovább az emlékei között. A biztonságból kalodává lett kis lakás mára inkább börtöne lett, mint menedéke. Pedig itt minden az õ szédítően szépséges ifjúságát idézi, csak éppen por lepte valamennyit. Mindenki magára
hagyta mára, a jövő már semmit sem tartogat számára.

Visszafelé megy az időben, átzuhan évtizedeken, visszaálmodja magát fénykorába, mikor ő volt a társaság ünnepelt éke – Hogy versengtek értem! – mondja. Az uszodában, a korzón, a táncparketten, a város éke voltam, hófehér virág a férfiak között. Hogy tudtak akkor udvarolni! Amikor az uramat megismertem, tényleg olyan voltam, mint egy rózsabimbó.

Amikor társaságban meglátott, azt mondta: az a kislány lesz az én feleségem! Gazdag volt, fess, magas, igazi úriember! Egy év múlva a felesége lettem.

Amálka ül a szobában, lélekegyedül és a falaknak mondja a mesét a hófehér rózsabimbó lányról, aki ezerkilencszázharmincnyolcban boldog volt, mit sem tudva arról, mi vár rá. Túl a mézesheteken.

A háború és az átélt borzalmak kiestek tudatából, õ most tényleg csak a szépre akar emlékezni, hogy szép legyen a mai délután, ünnepi, andalító, hogy boldogan mehessen aludni, egyedül, ha végre leszáll az áhított este. Álmaiban aztán oda röpítheti magát, ahová vágyik: az utazások, megboldogult urával, hisz bejárták a fél világot.

„– Utazni, azt szeretek!”

Országok fényei, ízei, új barátok és ruhák, minden év új meglepetéseket tartogatott számukra. És visszatérni Görögország csodálatos tájaira, újra látni és érezni minden ismerõs ízt és illatot miután egyedül maradt, évekig már így utazott, hát az is nagy élmény volt ám!

Emlékei ringatják őt álomba most, mikor a sarki henteshez lemenni is emberfeletti erőfeszítést jelent a számára.

Vagy a fodrász!
Hát az tényleg elérhetetlen, olyan messze van!

Keze rebbenése zavartan simítja zilált fürtjeit. Amálka még ma is szépasszony, mikor testét-lelkét naponta rohamokban támadja a kor és a sokféle kór.

A csodás múlt emlékei körülveszik őt, tárgyak, megsárgult fényképek, a család, akikkel találkozni majd akkor, odaát fog csak már, hajdanvolt hódolók, megszáradt virágok, szerelmes levelek csokrai, ékszerek és bundák, köztük Amálka, ő maga is hervadó virág.

– Világéletemben emberek vettek körül – mondja Amálka a négy falnak, pénzért vagy szeretetből, de soha nem kellett egyedül lennem. Lánykoromban cselédeink voltak, lesték a gondolataimat!

Aztán a barátnők, a hódolók, végül az Uram! Tenyerén hordozott, én voltam az ő büszkesége.

„– Nercbundám volt – egyedül csak nekem az egész városban! Aztán el kellett adni azt is… De én mindent túléltem, felneveltem a fiamat, tanultam főzni-sütni, milyen finom süteményeket sütöttem még nemrég is! Hogy falták az unokák! És a sok lekvár, ott sorakoztak a kamrapolcon, büszke voltam magamra miatta.”

Hajnalban kimentem a csarnokba, mire dél lett, már ott csücsültek a fészekben a baracklekvárok. Jöhetett a megrendelés a lekváros palacsintára.

Már rég nem nyitotta rá az ajtót senki mostanában. A magány, úgy tűnik, legyőzhetetlen.

„– Lélek-egyedül vagyok” –, sóhajt Amálka, és nézi, hogyan vetül szobája falára a késő õszi délután homálya.

Fotó: Sofia Avdeeva

Forrás: PR Herald