Vegyük észre környezetünkben a magányos embereket...

A karácsony a szeretet-Isten, a megváltó Krisztus ünnepe, és emellett a családé is. Sokan vannak azonban, akik ilyenkor még erősebben szenvednek kínzó magányuktól. Vajon milyen az ő karácsonyuk? Elekes Szende pszichológussal, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanárával beszélgettünk.
- Hogyan élik meg a karácsonyt azok, akiknek nincs családjuk, és barátaik sincsenek?

- Ez nagyon nehéz kérdés, de azért is fontos erről beszélni, mert a karácsonyi ünnepkör a magányosok számára valóban kritikus időszak, egyes források szerint ilyenkor megugrik az öngyilkosságok száma. A karácsony jobban szembesíti az embereket a magányukkal. Ebben azonban megvan a társadalom felelőssége is. A karácsonyról az a kép él a köztudatban, hogy mivel a szeretet ünnepe, egyben a család ünnepe is. A társadalom mintha kisajátította volna a családok számára ezt az ünnepet. Ezzel együtt az elmúlt évtizedekben egy máz is került a karácsonyra, aminek semmi köze nincs az ünnep eredeti jelentéséhez, vagyis az Isten megtestesüléséhez.
Az első karácsony nem a család idillikus ünnepe volt, hanem a Megváltó Jézus Krisztus eljöveteléről szólt. Ez a máz viszont, amit érzékelek, arról szól, hogy keressünk valamilyen tökéletes élményt, érezzük jól magunkat, ezt sugallja a tévé, a reklámok, minden. Karácsonykor ez még jobban előtérbe kerül. Teremtsünk idilli hangulatot a szeretteink körében. Az étel legyen kész időre, mindenki mosolyogjon, nehogy egy hangos szó is elhangozzék köztünk. Ránk telepszik a nyomás, hogy legyen meg a tökéletes karácsonyi élmény. A magányosok terhét ez még jobban felerősíti. Az élmények hajszolása önmagában nem segíti a valódi lelki jóllétet. Ha ugyanis az ember egy érzés elérésére törekszik, elkezd önmagára fókuszálni, arra, hogy egyedül van, rosszul érzi magát.
- Van-e különbség a két állapot között: ha valaki csak egyedül van, de szociálisan nincs „lent", valamint aközött, ha a magányos ember emellett a társadalom perifériájára is sodródott?
- Nagyon sokat számít ez a különbség, mert a társas háló alapja a család, de ha ezt kitágítjuk, akkor beletartozik a rokonság, a baráti, ismerősi kör, az egyházközség, a plébánia, ahová tartozom. Nagyon fontos erőforrás, ha valaki mozgósítani tudja a társas hálóját, ha például tagja egy plébániai közösségnek. Lehet, hogy az illető nem családos, de vannak jó baráti, testvéri kapcsolatai, és tagja egy közösségnek. Ezzel az erőforrással tudatosan élni kell. Azt mondjuk az egyedülállóknak, az özvegyeknek, hogy menjél és vegyél részt a közösség életében. Az egyház ebben ad egy fontos kapaszkodót, a rítusok révén. Mi azt javasoljuk az egyedülállóknak, hogy vegyenek részt az ünnepi szertartásokon, mert az tudatosítja bennük, hogy nincsenek egyedül a világban, hanem beágyazódnak egy közösségbe. Egyáltalán nem mindegy tehát, ha egy egyedülálló teljesen magányos, senki nem néz rá, nem is tudnak róla, vagy pedig van egy közösség, amelyhez tartozik.
- A magányos személy nem érezheti magát fölöslegesnek egy közösségben, amelynek tagjai többségükben családban élnek?
- Az éremnek valóban van másik oldala is: a magányos ember a plébániai közösségben valóban szembesülhet azzal, hogy a családok együtt vesznek részt szentmisén, ő pedig egyedül van. Ezen a ponton lényegesnek látom, hogy a családosok se zárkózzanak magukba. Ez már az ő felelősségük is, hogy ne sajátítsák ki teljesen a karácsonyt, mondván, ez róluk szól, ezért nem fogadnak be senkit a körükbe, hanem nyissák ki a kapukat, és lássák meg a környezetükben élő magányosokat, akiknek szükségük lenne rájuk. Szó lehet ebéd- vagy vacsorameghívásról, de már az is sokat jelenthet, ha odamegyünk szentmise után a magányos emberhez, és beszélgetni kezdünk vele. Mindannyiunk felelőssége - az egész társadalomé -, hogy észrevegyük környezetünkben a magányos embereket.
- És mi a helyzet azokkal a magányosokkal, akiknek tényleg nincs senkijük, és szociálisan is nagyon rossz körülmények között élnek? Számít-e ez esetben, hogy valaki fiatal, legfeljebb középkorú, vagy idős, élete alkonyán jár?
- Az idős korosztály lelki egészség szempontjából egy sérülékenyebb réteget képvisel. Kutatások szerint azok az idősek, akik a családjuk körében élnek, általában jobb lelki egészségnek örvendenek, mint azok, akik idősotthonban élnek, és úgy érzik, hogy lemondtak róluk a gyerekeik, unokáik, nem kellenek senkinek. De az idősotthonban élők között is van különbség abból a szempontból, hogy mi az, amibe kapaszkodnak. Vannak olyan idősek, akik kétségbeesetten keringenek önmaguk sebzettsége körül, képtelenek túllépni ezen. Vannak viszont olyanok, akik találtak valamilyen értelmet az életüknek. Segítenek másoknak, elmélyül az Istennel való kapcsolatuk. Néhány évvel ezelőtt egy idősotthonban beszélgettem egy sclerosis multiplexben szenvedő nénivel, aki már beszélni is alig tudott. Lenyűgözött a példája. Senkije nem volt a világon, ennek ellenére óriási lelki béke és öröm sugárzott belőle. A hite volt mindene. A városból több asszony is járt hozzá lelki beszélgetésekre, keresték a társaságát. Rengeteget imádkozott mindennap, és nagyon értelmesen élte meg az életét.
A fókuszváltás alapvető: ne azt nézzem, hogy én mitől érezhetem magam jobban, hanem azt kell keresnem, mi az, amit én adni tudok a világnak. Ha az ember megéli azt, hogy adhat, nem csupán azt várja, hogy kapjon, hanem átérzi, milyen érzés hasznosnak lenni, mások javára, akkor ez a jóllét szempontjából nagyon fontos tényező.
- Ha egy hívő lélek magányos, akkor karácsonykor könnyen átélheti az Istentől elhagyatottság érzését, azt, hogy Isten csak a szavak szintjén irgalmasan szerető Atya, hiszen másképp nem hagyná ennyire magára...
- Ez nehéz kérdés, a közelmúltban éppen egy lelkipásztorral beszélgettem arról, hogy miről szólt az első karácsony. Az Isten nem egy idilli családi közösségbe született, hanem a kivetettségbe, az elutasítottságba. Nagyon fontos, hogy én hogyan értelmezem a magam számára az Istent, vagy éppen a karácsonyt. Nem biztos, hogy a gőzölgő kalácsban, a média által sugallt pozitív élményekben találjuk meg Istent, megtalálhatjuk Őt a szenvedésben is. A hívő ember értelmezheti a maga számára a magányt úgy, hogy én most azonosulok azzal a Jézussal, aki egész élete során megtapasztalta a számkivetettséget, az elutasítottságot. Ha a magányos ember hívő, akkor lehetősége van arra, hogy hitét erőforrásként használja fel. Egy nem hívő számára is számos eszköz állhat rendelkezésre, amitől értelmesnek érezheti az életét. Ha ezeket az értelemforrásokat az ember nem tudja felfedezni magától, akkor üresnek érezheti életét, depresszióba eshet. Ilyenkor sokat segíthet egy másik személy, olykor szakember.
Mindenkit biztatnék: nem szégyen segítséget kérni, a másik ember szemének tükrében felfedezhetem a bennem meglévő erőforrásokat, végiggondolhatom, mit jelent még számomra az élet, mit tehetek, hogy a világ jobb legyen általam... Ételt osztok a hajléktalanoknak? Meglátogatok egy rég nem látott, beteg rokont? Áthívom egy kávéra a szomszédomat, akivel eddig még két szót nem váltottam? Mindenki megtalálhatja a saját életében annak lehetőségét, hogy megélhesse önmaga ajándékozását másoknak. Az ember úgy van alkotva, hogy akkor boldog igazán, ha túllép önmagán. Nem kell nagy dolgokra gondolni, a legapróbb jócselekedetek is elegendők.
- És mi a helyzet a hajléktalanokkal, akiknek bizonyára vannak szép emlékeik, de most már szinte teljesen kilátástalan a helyzetük, ahonnan nincs számukra visszaút? Hogyan viszonyulnak ők a karácsonyhoz?
- A hajléktalan lét a legszélsőségesebb példája a társadalmi perifériára szorulásnak. Vannak szép kezdeményezések, a Szeretet Misszionáriusai minden vasárnap szerveznek ételosztást és szentmiséket a hajléktalanoknak, és a karácsonyi szertartás különösen megható. Ez nagyon fontos, mert a hajléktalanok így szervezett formában tapasztalják meg, hogy ők is számítanak. Figyelembe veszik az emberi méltóságukat. A Csak Egyet alapítványnál például az ételosztáson kívül beszélgetnek is velük, személyes figyelmet kapnak. Az ő esetükben nagyon lényeges, hogy föltegyük a kérdést: mi mit tudunk adni nekik? Kiemelten fontos, hogy az örömhírt hirdessük számukra, hogy Isten nem a tökéletes emberekhez jött, hanem a legszegényebbekhez, olyanokhoz, mint amilyenek ők is. Ha voltak is rossz döntéseik, az irgalmas, szerető Isten megbocsátja ezt nekik, és ezért próbáljanak ők is megbocsátani maguknak.
- A gyermektelen, idős és magányos házaspárok - akiknek már rokonaik sincsenek, mert ilyenek is vannak - hogyan élik meg a karácsonyt?
- A híres dán pszichológusnak, Erik Eriksonnak van egy elmélete az élethosszig tartó fejlődésről, amely szerint az érett felnőttkor életfeladata a generativitás megélése, vagyis az, hogy alkotok, nyomokat hagyok magam után. Ebbe beletartozik az is, hogy létrehozom az új generációt, saját gyerekeim vannak. Ez azonban sokkal tágabban is értelmezhető. Hol tudom megélni a generativitást? Aki szülő, az nyilván meg tudja élni a saját gyerekei nevelése révén, de ezt társadalmi szinten is meg lehet élni, ha például olyan jellegű a munkám, hogy valamit át tudok adni másoknak, létrehozok valami maradandót. A nagy kérdés: mi az, amit mi tudunk adni magunkból? Hogyan tud termékennyé válni a házasság lelki értelemben? Rengeteg lehetőség van arra, hogy segítsünk például a szegény, rászoruló gyerekeknek.
- Igen, de különösen így karácsony tájékán a gyermektelen és magányos idős házaspárok különösen átélhetik annak fájdalmát, hogy az irgalmasnak nevezett Isten nem áldotta meg a házasságukat, és ez jelentheti számukra az Istentől elvetettséget is...
- Nem arról van szó, hogy nem jöhetnek elő az efféle fájdalmas érzések, gondolatok, az viszont, hogy valaki hogyan küzd meg ezzel a helyzettel, a hozzáálláson múlik. A pszichológia azt mondja, sok múlik azon, ahogyan értelmezem azt az élethelyzetet, amiben vagyok. Az életkörülményeinket sok esetben nem tudjuk megváltoztatni. A kulcskérdés, hogy milyen a hozzáállásom... Beleragadok a sebeimbe, és évtizedekig azon kesergek, hogy az Isten nem adott nekünk gyermeket? Azon kesergek, hogy milyen nyomorult az életünk? Lehet így is viszonyulni ehhez, de ez nagy valószínűséggel depresszióhoz vezet, ráadásul a házasságot is veszélyezteti. A hiányból fakadó sebzettség ott van a gyermektelen házaspárokban, nem múlik el, de a sebzettséggel együtt is lehet értelmes életet élni. Teológus kollegáim szokták mondani, hogy a házasság gyermek nélkül is ugyanolyan értékes és érvényes. Nagyon sok sebzettséget hordozó ember él értelmes, teljes életet. Ez azért tud megvalósulni, mert nem ragadnak le a hiányuknál, hanem tovább lépnek ezen, és végiggondolják, mit tudnak adni magukból másoknak.
- Még ha szomorú is a magányosok többségének karácsonya, Jézus Krisztus születése nekik is reményt ad...
- Azt gondolom, hogy a szeretet-Isten megtestesülése mindenképpen reményt adó, függetlenül attól, hogy valakinek milyen az élethelyzete, családos, gyermektelen vagy egyedülálló, sikeres a munkájában vagy éppen a periférián érzi magát. A karácsonynak - és már az adventnek is - az az üzenete, hogy emelkedj felül azon az élethelyzeten, amiben vagy. Minden ünnep erről szól, megpróbál kiragadni a hétköznapiságból, segít, hogy egy másik perspektívából tudjunk rátekinteni az életünkre, az Isten szemszögéből. A karácsony és a húsvét is a reményt hordozza, és azt üzeni, hogy az élet nemcsak arról szól, ami emberi síkon zajlik, hanem ott van az a bizonyos vertikális dimenzió is, és ünnepek idején még inkább bekapcsolódhatunk ebbe az isteni dimenzióba.

Fotó: Lambert Attila
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember karácsonyi számában jelent meg.