1479. október 13-án vívták a kenyérmezei csatát

A török–magyar háborúk közül a legvéresebb összecsapás volt.

1479 kora tavaszán elkezdtek mozgolódni a török csapatok: támadásaik azonban olyan jól szervezettnek tűntek, hogy sokan „nem erőpuhatoló portyára

Ion Osolsobie festményének litográfiája

gondoltak, hanem valami jóval nagyobb szabású vállalkozástól féltek”.
„Báthori vajda, ahogy ilyen esetekben a magyar határvédelem irányítói rendszerint tenni szoktak, nem kísérletezett azzal, hogy a törököknek rögtön a betöréskor útját állja. …
Báthori és vezértársai október 13-án látták elérkezettnek az időt, hogy az akkor Kenyérmezőnek nevezett síkságon, Zsibód falunál táborozó török sereget megtámadja. Azok már készülődött hazafelé Erdélyből, amikor hírt kaptak a magyar csapatok felbukkanásáról.
„Az ütközetet egy különös, sőt kifejezetten bizarrnak tűnő jelenet vezette be. A törökök közül hirtelen kivált egy pazar fejfedőt viselő lovas, odarúgtatott Kinizsi csapatához, és kihívóan a vezér felé köpött.
Ezután Báthori, majd a despota előtt is kiköpött a földre. Amikor a szászokhoz ért, az egyik harcos nem bírván tovább tétlenül nézni a provokációt, üldözőbe vette, és rövid harcban fejét vette a töröknek (aki bizonyára főember lehetett, hiszen állítólag egyedül a fövege "nyolcszáz guldent ért"). Ez a párviadal, amely azzal ért véget, hogy a keresztény katona diadalmasan felmutatta ellenfele levágott fejét, nyilván jócskán megnövelte a magyar sereg önbizalmát. A vértől csöpögő fejet meglátva – mintha csak jeladás lett volna – mindkét oldal támadásba lendült.”

A „csata hőse” Kinizsi Pál volt, aki a legenda szerint a seregével az utolsó pillanatban érkezett meg a hadakozás helyszínére, és kisegítette a magyar csapatokat. A csata délután egy órakor kezdődött, s öt óra lett, mire a magyarok legyűrték és megfutamították a török lovasságot.
A csatának azonban ezzel még nem lett vége: a gyalogság tovább küzdött, míg „az ütközet utolsó szakasza lényegében mészárlássá fajult”...
„Mindent összevéve, a kenyérmezei ütközet még "csökkentett" veszteségekkel számolva is az egyik legvéresebb összecsapás lehetett a százötven éves török–magyar háború történetében.
Ritka volt az ilyen véres ütközet, de még ritkább a hozzá fogható magyar győzelem. Nem csoda hát, ha az erdélyi és a magyarországi nép emlékezete évszázadokon át őrizgette és éltette e csata emlékét.

forrás: A kenyérmezei csata