Victor Hugo

1802 Február 26. (208 éve történt) Megszületett Victor Hugo francia költő, regény- és drámaíró, korának legtermékenyebb szerzője, az európai romantika egyik vezéregyénisége. (Nyomorultak). Főbb művei A párizsi Notre-Dame és A nyomorultak. Az Hernani és a A király mulat című drámája nyomán Francesco Maria Piave szövegére komponálta Verdi az Ernani és a Rigoletto című operáit.

VICTOR HUGO
(1802-1885)

Hol az óceánhoz hasonlították, hol a Himalájához. Még ellenfelei is a meghökkentő nagyságot, a már-már végtelent vették tudomásul egyéniségében is, életművében is. Költő volt, mindenekelőtt költő, a francia nyelv és a francia verselés mindenkinél gazdagabb, zengőbb és látványosabb bűvész művésze. Ez a költő évtizedeken át volt a legvitatottabb, majd a legdivatosabb drámaíró egész Európában. Színházi bemutatkozása példátlan botránnyal kezdődött, a nézőtéren összeverekedett a közönség haladó és maradi része. Nemsokára már minálunk is az ő neve jelenti a drámairodalomban az újat, a haladót, a demokratikusat. Ez a drámaíró-költő kezdettől mindhalálig közéleti férfi, ma úgy mondanók: elkötelezett. Kamaszkorban lelkesen vallásos és lelkesen reakciós, de már siheder fővel harcos liberális, majd a királyok ellen bonapartista, hogy később a bonapartistákkal szemben a köztársaság leghatékonyabb hangú szószólója legyen, s amikor elkövetkezik a polgári köztársaság, már kiábrándult a polgárságból, és kiáll a Kommün üldözöttjei mellett, elérkezvén egy romantikusan utópista szocializmushoz. Úgy változtatta véleményeit, hogy mindig előrelépett. Úgy volt polgár, hogy a nép érdekét tartotta szeme előtt. Úgy igényelte a dicsőséget, hogy sohase kelljen összeütköznie lelkiismeretével. Ezért vállalta, hogy III. Napóleon idején hontalan legyen, és egyedül ostromolja kívülről átkozódó versekkel és megbélyegző röpiratokkal a "Kis Napóleon" zsarnokságát. Ezért vállalta otthon, aggastyánként, hogy hivatalosan elmebetegnek mondják, mivel odaállt a legyőzött üldözött kommünárok mellé, akikkel egyébként nem is értett egyet forradalmuk idején, de még kevésbé értett egyet burzsoá legyőzőikkel. Nos, úgy is tűnhet, hogy ebben a pompázatos költői, drámaírói, politikai életben csupán időnkénti kirándulás a széppróza, a regényírás. Valójában a nagy költő és a nagy közéleti férfi éppen regényeiben foglalta össze leglényegesebb mondanivalóit, és ha úgy esik, hogy semmi mást nem ír, csak A párizsi Notre-Dame-ot, a Nyomorultakat, A tenger munkásait, a Nevető embert és élete alkonyán az 1793-at, akkor mindössze azt kellene mondanunk róla, hogy ő volt a világhatású francia romantika legnagyobb regényírója.

Már ifjan a romantikusok vezére volt. Romantikusnak lenni Franciaországban az ezernyolcszázhúszas években nemcsak egy stílusirány hívét jelentette, hanem egyben liberalizmust, királyellenességet, a forradalom hagyományának hordozóját. A romantikus szertelenségek az irodalomban egyben politikai tüntetést hordoztak magukban. Ezért kellett olyan véres botránynak kitörnie az Hernani bemutatóján, hiszen még az újfajta verselés is politikai tüntetést jelentett. Ez a romantika úgy akart a valóságra vallani, hogy kereste emberben és helyzetben a szélsőségeket, bontotta a megszokott klasszicizmus formáit. És az angol Walter Scott világraszóló példát adott: középkori témákban megvalósítani a romantikus igényeket. Scott hatása Hugóra is kétségtelen. Hugo azonban nagy költő volt, és zengő költői nyelven, színes látomásként idézte fel a középkori Párizst, amelyre sötét árnyat vet a Notre-Dame székesegyház komoran pompás gótikája. A romantikus kellékek elavulhattak, A párizsi Notre-Dame, ez a legeslegromantikusabb regény ma is él, ma is borzongatva hat, és mindenkinek feledhetetlen ismerőse marad Quasimodo, a púpos, sánta, süket harangozó, akiben sajátosan egyesül minden testi csúnyaság és minden lelki szépség.

A regény azonnal világsiker lett, és utána szerzője sokáig nem írt regényt. Nem ért rá. Költőnek kellett lennie, drámákat várt tőle színház és közönség, vezérszerepe volt előbb a romantikusok közt, majd a haladó nagypolitikában. Csak száműzetésének közel két évtizedében tért vissza a prózai nagyepikához. Egy angol szigeten írta meg a Nyomorultakat, a világirodalom mindmáig egyik legtöbbet olvasott regényét. Most már nem a múltat idézi - ez a francia polgár világa, és a polgári világon belül a méltatlanul megalázottaké: a nyomorultaké.

Eszmei mondanivalója szerint vádirat a nyomor, az igazságtalanság, a méltatlan kijátszottság ellen: a francia közviszonyok megbélyegzése. Témája szerint sokszálú, mozgalmas, fordulatos eseményáradat, amelynek hőseit soha többé el nem felejti az olvasó. Az emberi lélek legtisztább eszményei ütköznek össze alantas indulatokkal. Angyalok és ördögök harca, mint általában a legjobb romantikában, ahol a nagyon szemléletesen ábrázolt alakok az erények és bűnök jelképeivé válnak. De nemcsak jelképekké, hanem példaképekké is. Tisztább lelkű szerelmesek, tisztább lelkű forradalmárok, tisztább lelkű kisemberek sem az életben, sem az irodalomban el nem képzelhetők, mint akik személyes ismerőseinkké válnak itt. De sötétebb gonosztevőket, sötétebb számítókat, sötétebb üldözőket sem találhatunk sem az életben, sem az irodalomban. A nagy pártosság ott rejlik, hogy a megalázott mindig tiszta lelkű, akkor is, ha volt gályarab, akkor is, ha az utcasarokra kényszerítette az éhség és az anyai szeretet éhező kislánya iránt. És van ebben a regényben egy kíméletlen rendőr, aki egyszer csak felismeri, hogy gonosz államapparátust szolgált oly híven, derék üldözöttek ellen. S nem talál más utat, mint az öngyilkosságot.

Sokan kifogásolták a Nyomorultak lélektanát, jellemeinek és helyzeteinek túlzottságait is, néha még a szerkesztés zegzugosságát is. De senki se tudott szabadulni varázsa alól. És az is eleve kétségtelen volt, hogy a társadalmi valóság ábrázolásában ez a legromantikusabb társadalmi regény átlépett a nagyrealizmusba is. Sőt egyben-másban előkészítette a nyomor felé forduló naturalizmust is.

A tenger munkásai a nehéz munkát végző emberek dicsőítése. A Nevető ember megint múltban játszódó regény: egy eltorzított testű ember társadalmon kívüliségének tragédiája. Mindkettőben jellegzetes romantikus szélsőségek vegyülnek a valóság szemléletes képeivel. Végső regénye - az 1793 - pedig a francia forradalom rémületes esztendejét, a guillotine korszakát idézi, amikor jövő és múlt kíméletlenül vívja egymás ellen életharcát, úgy is mondhatnók, hogy példázat a forradalmi erkölcsről.

Ezeken kívül is vannak még kisebb regényei. Már egészen fiatalon is regénnyel próbálkozott, közben-közben is írt kisebb-nagyobb prózai elbeszélő műveket. Ezek nemegyszer közel állnak a fantasztikus rémregényekhez. Hiszen a rémregényeket is a romantika szülte. Még azt is mondhatnók, hogy a dúsgazdag életművű Hugo ponyvaregényírónak is sokkal jobb, mint ezen az úton követő utódai. Az Izlandi Hán című rémületes történetet akár horrorfilmre is lehetne vinni. De nem ezek jelzik Hugo prózaírói főútját, hanem a nagy művek, mindenekelőtt A párizsi Notre-Dame, a Nyomorultak és az 1793.

Ezekben és a többiekben is igen jellemző az ábrázolás mellett a leírás. A romantika egyébként is kedvelte a regénybe szőtt részletező leírásokat. Walter Scott-tól Jókaiig jellemző mozzanatai a regényeknek egy-egy táj vagy épület vagy népszokás vagy akár egy csata szemléletes leírása. Hugo ennek is művésze. S itt nem feledhetjük el, hogy ez a költő - magánszórakozásból - olyan jó festő volt, hogy versenyre kelhetett volna a hivatásbeliekkel. Festői módon tud látni, és ez teszi látomásszerűen láthatókká, amit leír. Ahogy például elmondja, hogy milyen a Notre-Dame székesegyház, az önmagában is irodalmi remekmű. S aki elolvasta, és utólag jut el Párizsba, értőbben látja a gótikának ezt a nagy alkotását. De ahogy a Nyomorultakban elmondja a cselekmények helyszíneit, mocskos kocsmától nyomasztó kolostorig, vagy ahogy a Nevető emberben leír egy hullát, amelyet a szél az akasztófán himbál, vagy talán leghíresebb leírásában, az 1793-ban, elénk idéz egy hánykolódó hajón elszabadult ágyút - ezek nemcsak példái, hanem felül nem múlt példaképei is a romantikus leírásnak.

Hugo regényei már életében is világszerte olvasottak voltak, és ahogy nemzedékről nemzedékre növekszik az olvasóközönség, egyre nagyobb példányszámokra van szükség belőlük. Romantikus kortársainak jó része irodalomtörténeti emlékké halványult. Sőt manapság már az egykor oly népszerű Hugo-drámákból is csak keveset szoktak játszani. De ahogy mit sem avul legszebb verseivel Hugo, a költő, úgy nem avul, sőt egyre népszerűbbé válik Hugo, a regényíró.

Forrás: Világirodalmi Arcképcsarnok

Becsapott generáció

DIPLOMA UTÁN

33 éves vagyok, így az én generációm a harmincasoké – saját élményeim, emlékeim, benyomásaim ebbõl a korosztályéból valók –, de a tapasztalat az mutatja, hogy 5-5 évvel mindkét irányba bátran kitolhatjuk a korhatárt, és közösen, együtt érezhetjük magunkat egy korosztálynak. Egy alapvetően becsapott generációnak. Az átvertség élménye ráadásul nem korfüggő kérdés. Mindenki ezt a „hintába-rakottságot” érzi, aki azért tanult, mert elhitte, pontosabban elhitették vele, hogy a tanulás = kulcs a jobb és szebb jövőhöz. Egy ideje kiderült számomra, hogy nem vagyok egyedül az átvertség érzésével. Minél több emberrel beszélgetek erről a kérdésről annál jobban meglepõdöm, hogy milyen sokan értenek egyet velem, éreznek hasonlóan, egészítik ki gondolataim, mondják el a saját történetük. Nekem is van egy saját történetem a pályakezdéssel kapcsolatban, és egyre drasztikusabban tudok fogalmazni, ha a sorozatos átverésekre gondolok, amit át kellett élnem.

Anyukám az elmúlt években sokszor megkérdezte, hogy miért nem megyek külföldre. Aggodalom, sajnálkozás és némi önigazolás érződik a szavaiból, hogy õ már régen megmondta, hogy nekem sokkal jobb sorsom is lehetett volna. Ezen utólag szinte felesleges gondolkodni, hiszen a „mi lett volna, ha” kezdetû kérdések nem viszik elõrébb sem a világot, sem a saját életünket. Hogy hol tartanék ma, 33 évesen valahol Európában vagy bárhol máshol a világban? Ki tudja. Valahol biztos. Ezzel szemben azt biztosan tudom, hogy hol tartok ma, 2010-ben Magyarországon – 33 évesen. Valahol ott, hogy itt vagyok, nem mentem el és most már – igazából –, ha akarnék, se tehetném meg, hogy elmenjek. Mondjuk nem is akartam elmenni se tíz éve, se ma. És ezzel nem vagyok egyedül. Pedig nem egyszer mondták nekünk az elmúlt 10 évben idősebbek, hogy ha a helyünkben lennének, ők már régen elmentek volna, és mi menjünk, egy percig se maradjunk itt. Tudtak valamit, amit mi nem.
Hozzáteszem, sosem akartam menni sehova. Mindig abban bíztam, hogy majd jó lesz itt nekem…

1985-ben, 8 éves koromban lehettek szüleim rám először igazán büszkék tanulás kapcsán, hiszen az általános iskolánkban a második év végén az évfolyam legjobb tanulóit összeválogatták egy „elit” osztályba, hogy ezek a diákok majd szeptembertől angolt tanuljanak. Hogy ennek mi volt akkor a jentősége és mit fogtam fel belőle? Arra az érzésre tisztán emlékszem, hogy jó érzés volt kiválasztottnak lenni, még ha a szempontokat nem is értettük.

1985-ben kivételes dolog volt, hogy egy osztály tanulói angolul is tanulhattak az orosz mellett, aztán egy idő után már inkább csak „helyett”. Igen, jó érzés volt, mert akkor minket valamiért kiválasztottak és elindítottak egy úton, amit ugyan nem ismertünk, de a környezetünk reakcióiból és feltétlen támogatásából éreztünk, hogy nagy lehetőséget kaptunk. Kulcsot és tudást a világhoz, az egyre halványuló határokhoz, hogy lássunk, tanuljunk, és minél többet értsünk.

Hat év általános iskolai angol tanulás éppen elég volt ahhoz, hogy az idegen nyelv, az idegen „nyugati” nyelv az életem része legyen. Gimnáziumi évek már a rendszerváltást követően teltek, és ha fogalmazhatok így, a lehetőségek, a kiképzésünk folytatódott tovább. Ekkor már nem lehetőség az idegen nyelv tanulása, hanem kötelező tantárgy, ráadásul nem is egy, hanem rögtön kettő. Oroszról már szó sincs, a legtöbb gimnáziumban angolt, németet, olaszt és franciát tanulhattunk, és nem volt ritka, hogy a gimnáziumot 2 középfokú nyelvvizsgával a zsebünkben hagytuk el.

De ne ragadjunk le tini éveinknél, pörgessük fel az eseményeket. Jött az egyetem és főiskola, sokunknak több is, vele együtt 5-10 év tanulás, és ott lebegett mindannyiunk szeme előtt a cél, a végállomás, a megbecsültség, karrier, kiszámítható és biztos élet, mindaz, amiért megérte tanulni, lemondani és még évekig nem pénzt keresni. Na de mindegy, a sok tanulás meghozta gyümölcsét, itt vagyunk 2010-ben, a lehetőségek országában, zsebünkben a több diploma és nyelvvizsga, jöhetnek a lehetõségek, a diplomás karrier és megbecsültség, kezdődhet végre az élet, mienk a világ. Hurrá!

Na, igen, ezt hittük, vagy ezt hitették el velünk, de valahogy nem így alakult. Odáig hogy zsebünkben a diploma és a nyelvvizsga, még stimmel is a dolog, de ami utána jön, vagy inkább kellene jönnie, na az többnyire sehol. Hogy is van ez? Mi rontottunk volna el valamit? Nem hinném. Minket becsaptak, becsaptak egy egész generációt.

Kezdjük ott, hogy már a nyolcvanas években becsapták a szüleinket. Azt mondták, hogy nekik ugyan már nem lesz jó, de a gyerekeiknek, vagyis nekünk jó lesz. Itt a rendszerváltás, jön a kapitalizmus és az Európai Unió, vele a korlátlan lehetõségek, no meg az EURO. Tanuljunk és akkor nekünk nagyon jó lesz. Drága szüleink ezt elhitték, beletörődtek, hogy nekik akkor már nincs remény, de hát ott van életük értelme, a gyerek, neki még jó lehet, így hát nekünk megadtak mindent, amit csak lehet, hisz a szülő a gyerekért van, meg hát meg is mondták, hogy a gyereknek jó lesz, akkor az úgy is lesz. Így hát szüleink nem sajnálták taníttatásunkra a pénzt. Jött az egyetem vagy főiskola, különórák és nyelvtanfolyamok angolból, hisz azt is megmondták, hogy nyelvek nélkül nem megyünk semmire, minimum egy, de inkább kettő kell ahhoz, hogy megálljuk helyünket a hazai és hamarosan kitáruló európai munkaerő piacon.

Ezt is elhittük – szülő is, gyerek is.

Becsaptak minket is, és félre is vezettek. Tanulni valamit elsősorban elvileg azért kell, mert érdekel és meg akarom szerezni a tudást, nem pedig azért, hogy jól fizető állást kapjak. Mégis, ma a felsőoktatásban tanulók nagy része azért tanul, hogy bekerüljön egy jó céghez és jól megfizessék. Szegények. Most mondjuk meg nekik, hogy ezért kár tanulni? Ha összevetnénk a potenciális jól fizetõ munkahelyek számát a munkanélküli diplomások, illetve a gyártás alatt lévő diplomások számával, akkor be kellene látniuk, hogy már a következő vizsgára is felesleges elmenniük... Márpedig ez a helyzet. Már ha azért tanulnak, hogy jó kis diplomás munkájuk legyen és nem pedig azért, mert tanulni akarnak. Nagy különbség. Gyorsan hozzáteszem, ezt nem lehet elsősorban a gazdasági válságra fogni, de még másodsorban sem. Ez nem most lett elbaszva, hanem még az elején, amikor azt mondták, hogy tanuljunk.

Minek is tanultunk? Európai Unió végül is lett, bár egy laza 10 évet azért késett. Euro még nincsen, de látva más országok tapasztalatait, lehet, hogy addig jó, amíg nincsen. Szabad európai munkavállalás nincsen, illetve mire lesz, ugyebár nem a mi, közel negyvenes korosztályunkat szipkázná el Európa, szóval ez is kuka.

Mondjuk az angliai és írországi baby-sitterkedés, pizza futárkodás és kertészkedés még pálya lehet, de ahhoz meg ritkán kell diploma, ráadásul 30 felett az ilyen típusú kalandvágy már halványabban lobog, fõleg hogy családdal és hitelekkel a nyakunkban kevésbé vagyunk mobilisak, mint friss diplomásként húszas éveink közepén. Szerintem bátran kimondhatjuk, minket becsaptak. Jó, de akkor mi van, illetve mi valósult meg?

Félreértés ne essék, imádok tanulni és diploma párti vagyok, csak éppen nem kellett volna felelõtlenül ígérgetni, és elhitetni velünk, hogy milyen szép és jó lesz nekünk, diplomásoknak. Mi megtettük, amit ránk bíztak, tanultunk, nyelveket is beszélünk, csak éppen a beígért lehetõségek nincsenek arányban a valósággal és éppen ez a legelkeserítőbb az egészben, a lehetőségek hiánya. Mert most sok minden van, csak éppen nem szép és jó. A lehetőségek és a kilátások legalább is biztosan nem azok. Találtam egy jó hasonlatot a 21. századi diplomásra: ő a modern kori rabszolga, a röghöz kötött jobbágy.

Kevésbé vicces, mint amilyennek hangzik. Szerintem a diplomások ma a multik és bankok rabszolgái. Mielőtt multi ellenességgel vádolnának, jelzem, hogy örömmel írnám, hogy a diplomások a kis- és középvállalkozások rabszolgái, de sajna ez nem igaz, mert a kkv-ra legkevésbé az jellemző, hogy diplomások tízezreinek biztosítanak versenyképes, bejelentett munkahelyet. Hogy most a versenyképesen vagy a bejelentetten van-e a hangsúly, az mindenkinek saját preferenciájára van bízva. Hozzáteszem, a magyar közigazgatási szektort is zavarba ejtő ferdítés lenne 21. századi rabszolgatartónak nevezni ismerve az ottani fizetési viszonyokat és munkakörülményeket. Az igaz, hogy állami és önkormányzati vállalatoknál az elmúlt hetekben megüresedett néhány vezetői pozíció, ami feltehetően felsőfokú végzettséghez kötött, de kétlem, hogy bármelyikünk is sikeresen pályázhatna betöltésükre.

Na de inkább visszatérek a rabszolgás gondolathoz. Nem vicc, komolyan gondolom. Mihez kell ma a diploma? Leginkább az életrajzhoz. Ma már egy recepciós állás betöltéséhez is diploma és nyelvvizsga az elvárás. Akkor éreztem elõször, hogy nem jól alakulnak a diplomások dolgai, amikor 10 évvel ezelőtt egy átlagos – vagyis nem neves, nemzetközi – ügyvédi irodában a titkárnõ végzett jogász volt két felsőfokú diplomával. Biztos ezért tanult? Kétlem. Az elmúlt 20 évben a hazai felsőoktatási intézmények kitermeltek egy újabb diplomás réteget, ami ma a cégek HR-eseinek szabad prédája, abból kényükre-kedvükre válogathatnak és támaszthatnak bármilyen feltételeket egy pozíció betöltéséhez.

Mondjuk ehhez a marhasághoz az elefántcsont toronyból nagy ritkán a halandó tanulók világába kegyesen letekintgető hazai felsőoktatási intézmények pontosan két évtizede vakon asszisztálnak. Volt ugye kezdetben a duma, hogy tanuljunk, majd jöttek a munkáltatók az egyre hajmeresztőbb elvárásaikkal a munkavállaló diplomások irányába, mire az egyetemek és fõiskolák meg szépen a diploma megszerzésének feltételévé tettek egy-két nyelvvizsgát, hogy diákjaik minél inkább megfeleljenek a munkáltatói elvárásoknak. Hála nekik, mára végzettek ezrei nem vehetik kézhez diplomájukat, legyen bármilyen felkészültek is szakterületükön. Készített már bárki is arról tanulmányt az elmúlt 20 évben, hogy a foglalkoztatott diplomások hány százaléka használja napi szinten nyelvtudását munkája kapcsán? Esetleg munkáltatója jóvoltából fejlesztheti nyelvtudását?

A magam részérõl nem merném nyelvhasználatnak nevezni, amikor a multinál dolgozó, középfokú nyelvvizsgával rendelkező magyar diplomás angol nyelven e-mail-ezik a spanyol vagy lengyel leányvállalat kollégáival. Ezt mindannyian ismerjük. Gyanítom, hogy korosztályunk többsége szép lassan hagyja el drága pénzen és időn megszerzett nyelvtudását. Egyezzünk ki abban, hogy jó hogy beszélünk nyelveket, mert így legalább Prágában tudunk kérni egy korsó sört, illetve külföldi barátainknak meg tudjuk mutatni Budapestet.

Valójában ma már azért tanulunk, hogy elnyerjük egy munkáltató kegyeit. Itthon a mozgástér egyre kisebb, ma már a diplomás örül, hogy állása van, nem hogy még ő válogasson, fejlődési és elõrelépési lehetõség kevés, Nyugat felé ott a vasfüggöny, munkavállalás szempontjából legalább is biztosan. Ennyit a munkavállalási lehetõségrõl. A vállalkozási lehetőségekről meg ugye nem baj, ha egy szót sem ejtek?

Na de a bankok, azok a kedvenceim. Nézzünk végre egy optimista verziót. Lediplomáztunk, munka is lett azonnal, minél multibb, annál jobb, hiszen ott kapunk versenyképes fizetést. Megtaláltuk életünk párját, vagy ha nem, akkor jó egyedül is, de mindenféleképpen fedél kell a fejünk fölé: kell egy lakás. Mivel volt rendes fizetésünk, esetleg szüleink is besegítettek és a bankok két kézzel osztogatták a hiteleket, hát vettünk egy lakást, esetleg autót is mellé, és 15-20 évre bevállaltuk, hogy a fizetésünk felét a törlesztő részletekre szánjuk. Ezzel még nem is lenne baj, már ha egy normális, stabil piacgazdaságú országban élnénk, nem pedig itt. Mert ugye jött a válság, a törlesztõ részletek az egekben, jövedelmünk jó esetben picit kevesebb, rossz esetben már nincs is, mert a leépítések minket is elértek, fizetni viszont kell. Ha nem fizetünk, viszik a lakást és az autót, ha pedig mégis tudunk fizetni, akkor pont annyit keresünk, hogy 20-25 év múlva lesz egy 20-25 éves használt lakásunk és autónk. Így leszünk a saját életünk, lakásunk és bankunk rabszolgái.

Ja, és ha végre valahára szabadon vállalhatnánk munkát az Európai Unió más országaiban, akkor mi már bizony nem sok mindent fogunk vállalni, mert 40 felé kinek kellenénk, nyelvtudásunk meg azért már megkopott, meg egyébként is, családdal és a hitellel megterhelt lakással nehéz is lenne nyakunkba venni Európát. Így inkább maradunk itt rabszolgák.

A napokban olvastam az interneten egy cikket, hogy 40 éves lemaradásban vagyunk Nyugat-Európához képest. Az szép. Szüleinknek nem volt jó, ezt ugye jó előre tudatták velük. Hogy nekünk nem lett jó, az mostanra kiderült, mert ugye minket becsaptak. Na de ha 40 évnyire vagyunk, akkor a mi gyerekeinknek már biztos nem lesz jó, és az eddigieket elnézve unokáinak sincs miben reménykednie. Az is igaz, hogy ezt meg már senki nem is ígérte.

Már csak egy kérdésre szeretném tudni a választ. Ki csapott be minket?

Tomka Barnabás

Forrás: PR Herald (Diplomások Klubja)

Török Sándor író emlékére

1904 Február 25. (106 éve történt) Megszületett Török Sándor író, akinek legsikeresebb alkotásai gyermekregénye, a Csilicsala csodái, valamint ifjúsági könyvei, A varázsló; a Hahó, Öcsi! és a Hahó, a tenger!, melyekből tévéfilmek is készültek.

József Attila-díjas.

Kárpáti Aurél: VALAKI KOPOG Török Sándor - Franklin

Tizenkét hónapos szoba története, avagy egy albérlő emlékiratai. Ez a meghatározás, ha nem is egészen kompromittáló, első pillanatban mindenesetre némi bizalmatlanságot kelt. Mintha eleve valami rangleszállítást jelezne - magát a «műfajt» illetőleg. Holott semmi ok ilyesmire. A műfajok rangsorba-állítása egy kissé mindig önkényes művelet. Önmagában egyik műfaj sem «előkelőbb» a másiknál. Már csak azért sem, mert a határok itt rendkívül rugalmasak, sőt meglehetősen elmosódottak. Hiszen, ha úgy tetszik, akár a Karamazov is besorolható a «bűnügyi regény» kategóriájába, nem szólva a legklasszikusabb «detektív-tragédiáról», a saját bűnösségét kiderítő Ödipusz királyról, vagy Shakespeare «rémdrámáiról». A «műfaj» rangját nyilvánvalóan az író adja meg. Minden attól függ: Balzac vagy Sue tolla alól került-e ki az a «reportage-regény», amely egyformán a nagyváros életének különösségeit, hétköznapi drámáit és rejtett titkait mutatja fel - korántsem egyformán. Ennek a tizenkét albérleti szobának regényével is ilyenformán vagyunk. Értékét a szerző írói rangja dönti el. Török Sándor pedig vérbeli író, amiről különben már első regénye, az Idegen város meggyőző tanúságot tett. Egyéni beállítottságú, jószemű megfigyelő, eredeti mondanivalóban gazdag, könnyen és frissen alakító elbeszélőtehetség. Szerkesztő-készsége csupa ösztön és kiegyensúlyozott biztonság. Hangja komprimált. Csúfolódó él, játékos derű, megértő részvét és fojtott-könnyes líra keveredik benne, szinte az élőszó közvetlenségével. A komor témát humora enyhíti, érzelmességébe mosolygó, diákos pajkosság vegyül. Viszont, ha tréfálkozik, még vásottságig menő karikírozó kedve mögül is árulkodón bukkan elő valami mélyebb emberi megilletődés. Nevetésén fájdalmas futamok törnek át s ilyenkor a groteszk hangulat lassanként tragikus alapszínt kap, drámaivá sűrűsödik «vidám» előadásában. Az ellentétnek ez a tipikusan romantikus vonása rendkívül vonzóvá teszi Török Sándor valóság-élményekkel zsúfolt új regényét, amely a sokrétű szálazás, a morális aláfestés és filozofáló hajlam, a változó helyzetek és alakok torlódása ellenére sem nehezedik el s mindvégig a kaleidoszkóp színes-nyugtalan fordulataival köti le az olvasó érdeklődését.

A tizenkét szoba történetének hőse tulajdonképpen maga a néven nevezett író, aki - míg «körüllakja» Pestet - érezhető külső-belső átalakuláson megy keresztül. Vidéki fiatalemberből fővárosi lakos, ismeretlen kezdőből beérkezett, naiv éhenkórászból öntudatos polgár lesz. Mindenekfölött pedig albérlőből - főbérlő, ami ebben a viszonylatban a legnagyobb előlépés: konszolidálódást és egzisztenciát jelent. Ezt a lépésről-lépésre haladó «fejlődési folyamatot» Török Sándor félreérthetetlen öniróniával szemléli, mint olyan jelenséget, amely szándéka és akarata ellenére következett be. Visszamenőleg nézve úgy hat rá a «siker», akár a csoda. Hihetetlen az egész. Nem érti, sőt nem is helyesli minden tekintetben. Inkább riadozik tőle: miféle veszedelmeket rejteget magában az a személyes metamorfózis, amelynek végén a főbérleti lakás mint ígéret-földje tárul ki előtte? Visszavágyik a kalandos és kalandozó múltba, a biztonságos nyugalomból a «veszedelmes» életformába, amely nevelő iskolája volt. S ez a nosztalgia nála nem csak futó hangulat. Albérlőnek lenni - mondja valahol - több, mint pusztán társadalmi állapot: lelki alkat. Az albérlő «hazátlan bitang». Született forradalmár, örök-lázongó proletár. Győzelemre szeretné vinni a saját forradalmát, de ha esetleg győz, - mint ebben az esetben is, - egyszerre megveti és szereti a diadalt. Retteg a múlt visszatérésétől, ugyanakkor mégis kívánkozik utána. Emlékei át meg átszövik a jelent, majdnem elevenebben a most folyó valóságnál és kísértik, zavarják, nyugtalanítják, önkritikára kényszerítik, nem engedik élvezni a megnyert «boldogságot.» Mindezek alapján azonban tévedés lenne azt hinni, hogy a Valaki kopog afféle regényesített önéletrajz, amilyen ma tucatjával jelenik meg. Egyáltalán nem. Az író alakja az elbeszélés folyamán észrevétlenül, szinte önmagától rajzolódik ki s válik elevenné az olvasó számára, aki érzi, látja állandó jelenlétét és élete alakulását. Ezért feleslegesek is az elbeszélőnek arra vonatkozó ismételt mentegetőzései, hogy ő nem akar önéletrajzot írni. Enélkül sincs kétségünk afelől, hogy a történet megvilágítása érdekében szükségkép foglalkozik önmagával.

Formáját tekintve, a Valaki kopog tizenkét zárt szakaszból, mondjuk: tizenkét novellából kerekedik regénnyé. Az író rendre beszámol tizenkét albérleti lakásáról, ott töltött idejéről, az egyes helyeken lezajlott eseményekről, mulatságos és keserves, legtöbbször kiábrándító tapasztalatairól, a főbérlők családjáról, albérlőtársai életéről, mindarról, ami vele és körülötte történt - beköltözéstől a kihurcolkodásig. Remek megfigyelő. Született riporter, akinek kutató pillantását semmi «kényes», titkolt részlet nem kerüli el. Legkevésbé a hiba, gyengeség vagy fonákság. És pompás karakter-festő, aki tömörítve, mindig a lényeges vonásokat összefoglalva jellemez, frissen, plasztikusan, elevenen. Rengeteg emberről ad kimerítő, hiteles arcképet, saját környezetébe keretezetten. Mind más és más. Végső soron az alakok képlete mégis közös: valamennyi mániákus. Egyik így, másik úgy, de lénye legmélyén egy kissé mind őrült, aki lakásába zárkózva, titokzatos szektáriánus módjára szolgálja imádott rögeszméjét. Vannak köztük valóságos elmebetegek, mint például a döbbenetes nyitány hazatérő hadifoglya, a várvavárt vőlegény, aki egyre csak számol: jeden, dvá, tri... oroszul számol kilencig, mert a «szerencsétlen» átélt tizedelésnél kilencedik volt, - vagy a felejthetetlen cenzor, aki a harctéren cenzúrázott levelek kihúzott sorait sohase bírja elfelejteni, az «oktalan könnyekről» elmélkedik s végül megöli magát... és vannak titkos őrültek, jelképes bolondok, amilyen a biztonsági lakatok és pontos életszabályok fanatikusa, a fennálló társadalmi rend híveinek gyilkos torzképe, a kibírhatatlanul előkelő Déghyné, a főbérlők gyöngye, vagy a förtelmes, verekedő Luzsényi család... Török Sándor mindnyájukról számot ad, megfelelő helyre illesztve őket különös «pesti albumában.» Főbérlő, albérlő egyformán ütődött itt. Ez bennük az «egyetemes emberi» vonás. Egyúttal a különálló, novellisztikus fejezeteket regény-egységbe kötő, benső kapocs is. Mert az író pesszimista szemléletének közösségében egyik őrült édestestvére lesz a másiknak, bomló rész a bomlott nagy egészből, amely céltalan és értelmetlen. Az elbeszélő lelki fejlődéstörténete és sötét életszemlélete tehát itt, ebben a vonatkozásban, valósággal a regény kiképző, szerkezeti eleme.

Belőlük teljesedik ki a címet adók költői szépségű, drámaian elmélyült zárótétel is. A beérkezett író otthon ül és múltja regényét írja, amikor csöngetnek. «Állok fel s figyelek: ki az? A lány meg kinéz és int: Csak egy koldus!... Háhá! mi az hogy «csak»? Mit tudjátok: milyen sok az, egy koldus...» Avagy nem ő maga mondta-e megrendítő őszinteséggel előbb: mikép készültek egykor Kolozsvárott, egyik éhező barátjával, cipő nélkül kiállni az utcára, hogy kolduljanak a templomtér sarkán?... «Talán én vagyok az a koldus, én magam, e lakás nagyságos ura. Talán még mindig nem vagyok benn? Talán még kint botorkálok és bekopogok magamhoz és a cselédem azt mondja: nincs itthon senki - és elküld a küszöbömről. A saját küszöbömről, más és más küszöbökre. De én be akarok menni. Az az asszony ott benn az én feleségem... be akarok menni, találkozni akarok magammal. De akkor már a feleségem int, továbbadva a jelentést, hogy tudniillik miért ugrom fel, - őrzi a nyugalmamat! - «csak egy koldus.» S a koldus tovább megy. Kopog itt, kopog ott, kopog mindenütt. Igen, ez én lehetek... Kopog és kéri, hogy szeressék... Egyszer rálesek. Amikor nincs itthon senki. Egyedül leszek, az első kopogásra kivágom az ajtót és felbődülök: Gyere be, testvér!... És megölöm. Mert szeretem. S akkor végre találkozunk. És mert ő is én vagyok, hát elfekszünk majd együtt, elnyújtózunk nagy, mindent kinevető nyugalomban - s a kopogás akkor megszűnik. De addig... valaki kopog...»

Török Sándor új könyve a budapesti albérlő-életnek teljes keresztmetszetét adja, minden «szociográfiai» szándékoltság nélkül, tisztán írói, művészi eszközökkel. Gazdagon rétegezett, sokfelé mutató, bő elbeszélő invencióra valló komoly és tartalmas regény. Alig találkozik benne elvétve egy-egy hajszálnyi túlzás, vagy rajzbeli elhalványulás. Érdekessége sohase megy értéke rovására. Magából az anyagból adódik, természetes közvetlenséggel. Nemcsak a kiváló tehetségű író legelmélyültebb, legegyenletesebb munkája, hanem újabb regényirodalmunk java termésében is megkülönböztetett elismerésre tart számot.


Forrás: Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · CS. SZABÓ LÁSZLÓ: NAPNYUGATI MADARAK

Illusztráció:Török Sándor. 1937.

Ady Endre: Beszélgetés a boszorkánnyal , I. II.

(Édes boszorkányom
Láttál angyalt holtan?)
"Láttam szép-magamat
Mikor még nem voltam."

(A Holdat a Nappal
Láttad összebujni?)
"Láttam fehér szivet
Pirosra fakulni."

(Láttál napnyugatról
Napot kelni este?)
"Láttam Ujév napját
Szilvesztert keresve."

(Leszitálni láttál
Égből eső-márványt?)
"Láttam az egeken
Fekete szivárványt."

(Láttál már busongást
Csali, büszke kedvvel?)
"Láttam már sirgödröt
Tele szerelemmel."

(Láttál visszafordult
Óra-mutatókat?)
"Láttam perzselését
Sohse-kapott csóknak."

(Láttál már tengeren
Fogant őserdőket?)
"Láttam, ki sohse lesz,
A holnapi nődet."

(És bolondot láttál,
Ki szerethet téged?)
"Láttam a szivedet,
Szivemen van s véged."

Forrás: Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 1. szám.,

(Édes boszorkányom
Szívemre be ráhullsz)
"El foglak árulni,
Mert te is elárusz".

(Telve van a kedvem
A te szép valóddal)
"Kedvetlenségemet
Űzőm unott csókkal".

(Szép asszonyságodban
Megmaradok szépen)
"Megakadt a szemem
Egy kölömb legényen".

(Egek csillagához
Nem hasonlítnálak)
"Jaj be rossz a Földön,
Jaj be rossz itt nálad".

(Légy az én hüséges Drága feleségem) "Feleséged vagyok S elhagytalak régen" Forrás: Nyugat · / ·1913 · / · 1913. 2. szám · / · Ady Endre: Beszélgetés a boszorkánnyal

Berzsenyi Dániel emlékére

E napon halt meg Berzsenyi Dániel költő (1836)




Berzsenyi Dániel (1776-1836)

Élete:

1776. május 7-én született Hetyén (Vas megye, Kemenesalja) egyetlen gyerekként.
Apja jogvégzett, de gazdálkodó ember volt. Erőtlen fiát ő tanította, nevelte otthon. Izmos fiúként 1788-ban kerül a soproni líceum előkészítő osztályába és 7 évet tanul itt (sokat lógott, mert idősként nehezen alkalmazkodott az iskolai rendhez).
Sokat olvasott, főleg latin műveket. 1793-ban elszökik Sopronból, katonának áll be, majd onnan is menekül. 1795-ben befejezi diákpályáját. Nagybátyjához, Niklára megy, mert apjával utálták egymást; anyja halála után (1794) még jobban elmélyült ez a viszály, ő volt közöttük a védőfal.
1799. májusában feleségül veszi Dukai Takács Zsuzsannát. Önálló gazda lesz. 1804-ben Sömjénről Niklára költözik, csak titokban írogat.
Egyedüli barátja a magányosság és az elmélkedés lesz, mert felesége műveletlen. 1803-ban Kis János lelkész felfedezi benne a költőt és 3 művét azonnal el is küldi Kazinczynak.

− 1808-ban Berzsenyi elküldi Kis Jánosnak 77 költeményből álló verseskötetét, hogy segítsen kiadni, ezáltal levelezés indul meg közöttük.

− 1813-ban megjelenik a kötete papok és Berzsenyi saját pénzén. Pesten csak kétszer járt, de itt találkozott Szemere Pállal, Kölcseyvel, Vitkovics Mihállyal.

− Terméketlen költő: 137 vers. Életformája és költői becsvágya tragikus ellentmondásba került, ehhez hozzájárult még a magány, kedély, egészségi állapota.

− Ebben az időszakban érte Kölcsey igaztalan bírálata. Berzsenyiben ezután elhallgat a költő. Kölcsey kifogásait a romantika nevében utasította vissza.

− 1830-ban MTA (Akadémia) taggá választja Berzsenyit. Utolsó éveiben gyógyfürdőkben kúrálta magát.

− 1836. február 24-én halt meg Niklán.

a) Múlt és jelen ütköztetése Berzsenyi ódáiban

Berzsenyi az ódáit pályájának korai szakaszában írta. Ebben a szakaszban írt versei két részre oszthatók; hazafias ódákra és szerelmes versekre. Kazinczy miután elolvasta verseit, arra bíztatta hogy legyen ódaköltő. A 19. század elején a Közép- és Kelet- Európában elterjedt nemzeti eszméknek és függetlenségi gondolatoknak köszönhetően Berzsenyi is vállalta ezt a fajta küldetést. Hazafias ódáival a nemzetet akarta szolgálni és mozgósítani akarta a népet a nemzet megmentésére. Ezek közül a legkiemelkesőbb és legnevezetesebb A magyarokhoz című óda. Ez a legtöbbet csiszolgatott műve, egyesek szerint 1796 körül keletkezhetett de csak 1810- ben készült el teljesen. A témát és a strófaszerkezetet (alkaioszi strófa) Horatiustól vette át.

A romantikában általános volt az elmúlás felett érzett szomorúság és borongóság. Vigasztalásért B. Horatiushoz fordult, aki olyan nemes derűvel és bölcsességgel vette tudomásul az elmúlást. Az óda műfaját is Horatiustól vette.

Óda: lírai műfaj, többnyire fenséges tárgyról emelkedett stílusban írt költemény. Rokon lírai műfaja a himnusz és a rapszódia. A költészet ősi műformái közé tartozik. Ódaköltők: Horatius (A rómaiakhoz), Keats (Egy görög vázához), Vörösmarty (Szózat)

A magyarokhoz izgatott és zaklatott menetű, nagy ellentéteket szembeállító mű ellentétben Horatius Ad Romanos című művével. A vers 12 strófájában a romlott, rossz jelent állítja szembe a régi dicsőbb múlttal. Az egészet áthatja a nemzetért, a jobb jövőért érzett aggodalom, szorongó fájdalom. Nem lát semmi esélyt a romlás megakadályozására. Az óda legfontosabb eleme a régi tiszta és a mostani, veszni tért erkölcs. A kor eszméi szeritnt,- amelyek hosszú ideje érlelődtek a nép tudatában - ez az oka a nemzet hanyatlásának és menthetetlen pusztulásának.

A magyarokhoz (I.) (1810)

Valószínűleg az egyik legkorábbi, de mindenképpen leghosszabb ideig csiszolgatott költeménye (16 év). 1810-re készült el végleg. A mű izgatott, zaklatott, nagy ellentéteket egymásnak feszítő alkotás. A romlott jelen és a hajdani erő, feddhetetlenség kontrasztjának képei töltik ki a 14 szakaszos vers 12 versszakát. Az egészben megjelenik a nemzet jövőjéért érzett aggodalom, a szorongó fájdalom. Az óda kulcsszava az erkölcs: a régi "tiszta" és vele szemben a "mostani veszni tért" erkölcs. Ez az oka nemzet hanyatlásának, menthetetlen pusztulásának. Ez a gondolat évtizedek óta élt, érlelődött a köztudatban és az irodalomban. A költemény lendülete váltakozva és egyre táguló mértékben villantja össze a két időt, a múltat és a jelent: a múlt dicső nagyságát, erejét, s a jelen romlását, erkölcsi züllöttségét - időszembesítő vers. Az 1. strófa megszólításban (1. sor) már megjelenik a vers szerkesztő elvét alkotó éles szembeállítás, mely erkölcsi ítélet is ("romlásnak indult" -""hajdan erős"). A számonkérő indulatos kérdések a felháborodó megdöbbenést jelzik. A vers címzettje: a "magyar", a magyarság, a nemzet, melyhez E/2-ben szól. A 2. vsz. a múlt kemény helytállását idézi. Ez a múlt nem idilli aranykor volt. Buda vára a nemzeti lét, a függetlenség jelképe. Ezt a várat "szórja" most el a jelen, rombolja le a veszni tért erkölcs és az "undok vipera-fajzatok". A 4-6. vsz-ban ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak: Buda vára szembeszegült a külső hatalmak túl erejével, a nemzetet nem "fojthatta meg" a belső "visszavonás", a testvérháborúk sora sem. A nagyság és az erő, a veszélyekkel büszkén szembeszálló rendíthetetlenség szilárd alapja a "régi erkölcs" volt. A 7-10. vsz-ban a jelen bűneinek olvashatjuk a legbővebb felsorolását, fájdalmas önostorozás. A "lassú halál" okozója a belső szétzüllés, a "tiszta erkölcs" eltűnése. Ez úgy pusztította el Rómát is, mint ahogy a férgek az "éjszakai szélvészt" kiálló "kevély tölgy" gyökereit. Ez az egyetlen részletesen kibontott hasonlat: a lassú halált, az észrevétlen pusztulást kívánja érzékeltetni. A vétkek: a gyönyörhajhászó elkorcsosodás, a hagyományok megvetése, az anyanyelv elhagyása. A 11-12. vsz-ok felkiáltó mondataiban újra a dicső múlt nagysága zeng - Attila, Árpád, Hunyadi János harcait felmutatva. Egyszerre van itt jelen a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás, a múlt értékeinek visszasóvárgása és a kétségbeesett tehetetlenség. Az utolsó két strófában hangváltás van: a múlt nagy példáinak felsorolását és a bűnök ostorozó keménységét, az ódai hangot az elégikus váltja fel. A költő lemondó sóhajjal összegzi fájdalmas tapasztalatait: játékok vagyunk a sors, a "tündér szerencse" kezében, a hajdani nagy birodalmak példája pedig történelmi szükségszerűséggé emeli a pusztulást. Ez a lezárás kiteljesíti a pesszimizmust, elsodorja a korábbi megbúvó reményt is: hátha a beismerés, a feleszmélés és a vezeklés révén megjavulhatnak az erkölcsök. A beszélő és a megszólított viszonya a 9. strófától megváltozik: eddig a korholás E/2-ben történt, a "Mi a magyar most?" a dialógust a 3. személy megszakítja, majd T/1. személyben szólal meg. A költő végül mégis vállalja a sorsközösséget az elsiratott nemzettel. A meglepő szembeállítás, romantikus túlzás meghökkentő metaforákat teremt: pl.: "vérzivatar", "vak tűz", ádáz ostromokat mosolyogva néző, világot ostromlóő, Napkeletet leverő hatalom", "öldöklő század", "szent rokonvérben feresztő visszavonás tüzet, nemzeteket tapodó harag".

A magyarokhoz (II.) (1807)

Az előző költemény lemondó pesszimizmusával szemben ebben az ódában a kezdeti riadalom a jövőbe vetett szilárd, optimista hitbe vált át. Történelmi háttere a napóleoni háborúk Európát megingató hatása, 1805. október 21-én az ulmi csatában elszenvedett osztrák vereség, közvetlen kiváltó alkalma pedig I. Ferenc császár és király népeihez intézett kiáltványa. A vers azonban az alkalmi események fölé nőve minden korra érvényes erkölcsi ítéletet fogalmaz meg. Szerkezete kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb, mint a másiké, terjedelme rövidebb: 6 vsz., mely két (3-3) részre tagolódik. Az első egység (1-3. vsz.) uralkodó érzelme a rémület, a megdöbbenés. A háborúk által mozgásba lendült történelem viharzását a tenger forrongásának Horatiuson át Alkaiosztól öröklött képe fejezi ki (az állam hajója a tenger vad, elnyeléssel fenyegető hullámai között úszik, lebeg). A rémületet felerősíti a rákövetkező mitológiai metafora (Erynnis - a bosszúállás istene - vérbe mártott tőre). Az első strófában felidézett háborús rémület a következő kettőben az egész világot felfordulással fenyegető zűrzavar látomásába csap át. A földrajzi tulajdonnevek romantikus túlzással az egész földkerekség képzetét keltik fel. A legdöntőbb élmény, hogy az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott: államhatárok, törvények, erkölcsök, szokások napról napra megváltozhatnak, semmiben sincs állandóság. ("A népek érckorláti dőlnek, / S a zabolák s kötelek szakadnak.) A megrendítő élményből nem a kétségbeesés fakad, hanem éppen ellenkezőleg: az ábránd és merész hit, hogy bölcsen kormányzott lebegő hajónk "állni-tudó" lesz a habok közt. Vagyis nemzetünk nem fog elpusztulni, történelmi kivételként kívül marad az örökös változás történelmi szükségszerűségén (4-6. vsz.) A bátor hit alapja egyrészt a Titusnak nevezett I. Ferenc és a nemzet szilárd egysége, mely őrzi a régi rendet. (Titus = jó császár fogalma). Ez a költemény is világtörténelmi példákkal zárul. Optimista tanulság: az ősi tiszta erkölcsök tették híressé Rómát, Marathónt, Buda várát. Ezek a példák a hősi lélek magasabbrendűségét hirdetik a nyers erővel szemben. A vers felfelé ívelő menetű. A mű alkaioszi strófaszerkezetű. Az E/2. használatát (az 5. strófa elejéig) a befejezésben az E/1. váltja fel: "nem félek, "bátran vigyázom". A költő lecsendesítve a zaklatottságát, már nyugodtan, bizakodva összegezheti az erkölcsi ígéretét. Reményt, bíztatást, a lelkek ébresztését jelentette ez a költemény. Kodály Zoltán 1936-ban ezért is készíthetett belőle hatásos kórusművet a végveszélybe jutott magyarságért aggódva.

b) Elégikus látásmód Berzsenyi lírájában

Közelítő tél

Másik (az utókor számára is) sikeres elégiája A közelítő tél című, mai 1804-1808 között készült. Komor, vigasztalan hangulat uralkodik a versben. A cím is riadalmat kelt. A vers felépítése logikus: változatosan szövi össze azt, ami elmúlt, és ami itt maradt. A durva őszi táj lehangoló képe, egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését, s a kiábrándító niklai környezetet is. A költői negatív festés kettős hatást ír le: nemcsak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem nagy erővel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is. A múltat próbálja idillé varázsolni. A pozitív értékű szavak halmozása, s az antik utalások a niklai ház körüli kertet díszes "ligetté", "rózsás labirinth"-tá eszményítik, melyben a "Zephyr" lengedezett és "Symphonia" szólt. Az első három szakaszban a természet festésével érzékelteti az idő múlását. A felsorolt ellentétekben ott remeg a múlt és jelen, az élet és a gyász komor hangulata: borong-mosolyog; néma homály-öröm víg dala harsogott; levél zörög-szomorú, kihalt. A negyedik strófában a látványból filozófiai általánosítást von le: az idő észrevétlenül tovasiklik, minden az ég alatt csak "jelenés", pillanatig tartó tünemény. Az 5-6. versszakban a költő magára, saját életére vonatkoztatja az általános romlást, pusztulást. Lemondással veszi tudomásul, hogy észrevétlenül, kihasználatlanul örökre elmúlt ifjusága. A lélek kiégettsége, halála miatt panasz sír az elégia lezárásában: az elmúlt ifjúság szépségeinek már soha többé nem lehet részese. A költemény elolvasása után döbbenhetünk rá, hogy ott sem csupán valóságos, hanem egyúttal lelki tájról is szól a leírás. (Lolli - szerelem jelképe).

Fohászkodás (1810)

A vers a hívő költő hangján szól, de a benne levő roppant imádat nem az egyházi istennek szól, hanem egy minden dogmától független teljhatalmú lénynek. A mű két részre osztató fel: Az első részben írja le Istennek az ő szemében betöltött nagyságát. Ebben a leírásban a monumentális, robosztus klasszikus képek ("Léted világít mint az égő Nap"; "A legmagasabb menny s " Uránjai") és a kicsiny természeti jelenségek ("A szélvésznek bús harca, az égi láng villáma, harmatcsepp, virágszál") tökéletes egységet alkotnak. Ezt egy bibliai utalású strófa választja ketté ("Te hoztad e nagy Minden ezer nemét a semmiségből" - Mózes I, Genesis). Ez az egész rész Isten hatalmának méreteit, teljességét jeleníti meg a Teremtés eredményei által. A második részben (5-7. strófa) maga a költő is megjelenik, és az E/1. használatával teszi élethűvé a jelenetet ("Buzgón leomlom előtted, Dicső!"). A felkiáltó mondatok gyakoribbá válása és a sírásra való célzás ("Letörlöm könnyeimet") arra a felfokozott lelkiállapotra utalnak melyben a költő a verset írhatta. Berzsenyi rezignált személyisége híven jelenik meg: az elmúlás gondolata, a halálba való belenyugvás békéje. A vers egy vallásos érzelmekkel töltött naturalista képpel zárul ("ott is elszórt csontjaimat kezeid takarják"). A vers részenkénti mondanivalójának változása ellentétben van a mű hangstilisztikai szempontokból való felbontásának. A statisztikai számolások alapján is két részre lehet a verset felbontani: egy (stilisztikailag) negatív (1-5. strófa) és egy pozitív darabra. Az 1-5. strófában a magas magánhangzók túlnyomó fölényét a kellemes hatású mássalhangzók - m, n, ny, l stb. - nem nagyon tudják ellensúlyozni annak ellenére, hogy az eszmei mondanivaló a nézőpontjából a lehető legpozitívabb. Az 5-7 strófában, ahol leginkább a búskomorság, a melankólia a jellemző, a kellemes hangzásélményt nyújtó magánhangzók vannak fölényben.

A vers rímtelen, formája az úgynevezett alkaioszi strófaszerkezet, amely két nagy alkaioszi sorból, egy ötöd-feles jambusból és egy kis-alkaioszi strófából áll.

Az Osztályrészem című vers elemzése

- 1799 körül keletkezett elégikus óda. A "megelégedéssel" viaskodik: az antik költő filozófiájával próbál fölé emelkedni kisszerű életformájából fakadó tragikus életérzésének.

- versformája, a szapphói strófaszerkezet azonos a horatiusi ódáéval.

- a verset a nemesi megelégedettség verseként szokták nevezni, a vers befejezése azonban az elégiák felé mutat. Ezért soroljuk ezt a verset Berzsenyi elégikus korszakába.

- Osztályrészem, ami nekem jutott. Az emberi életutat egy veszélyes tengeri hajózással azonosítja, középúton. Az élet viharain szerencsésen túljutott "heves ifjú" élete fordulópontjához érkezett: felnõtté vált. A biztonság jólesõ érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsúzás fájdalma, ráeszmélés az idõ visszafordíthatatlanságára. A "boldog megelégedés" illúziójába ringatja magát. Mindez szembesítésben történik: pozitív és negatív értékek összehasonlításában. Pozitív értékek az antik városok, dolgok (Tarentum, Larissza). Belsõ hang azt mondja, hogy kérjen még. Az elégedetlenség a 3-4. versszakban fogalmazódik meg, úgy látszik, lejjebb adná. (Antik világgal szemben ez csak egy porfészek). 6. szakasz: egyre kevesebbel beérné ("csak te légy velem"). Értéktudatból értékhiány lesz; reális értékbõl költészet. Levonom vitorlám - feladás jele. Lekötöm hajómat - önkorlátozás. Az elzárt hely börtön is, nemcsak biztonság. A tündérek jelen esetben veszélyesek (ebben a korban a tündérek még rosszat jelentettek: feltûnnek, eltûnnek). Negatív mozzanatok is vannak a mûben: az élet értelmének feladása, veszélyes lehetõség, lankadás.

Az elégia jellemzõ Berzsenyire, ez a mûve elégiko-óda, "elégikus óda".

Strófaszerkezete: I- I--I- I- I--I 5-ös trocheus

I I--I- I- I--I

I- I--I- I- I--I

- I--I Szapphói strófa

Az 1-2. vsz. hajóképe Horatiustól való: az emberi életutat a veszélyes tengeri hajózással azonosítja. (Az okosan kormányzott hajó a középutat választja). B. csak röviden utal a "szelek mérgére", a "sok ezer veszélyre". Témája a megérkezés, a partra szállás a békés kikötõben. Mondatai: 2-2 rövid kijelentõ mondat: véglegességet sugallnak. Mind a négy ugyanazt a gondolatot variálja: a megmásíthatatlanság érzetét keltik. Az élet viharain szerencsésen túljutott "heves ifjú" élete fordulóbotjához jutott: felnõtt lett, lezárult egy szakasz az életében. A biztonság jólesõ érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsú fájdalma is: ráeszmélés az idõ visszafordíthatatlanságára. Ezért a költõnek szüksége van az önvigasztalásra, s ezt "boldog megelégedés" illúziójával teremti meg.

Érvei:

1. jómódú földbirtokosi élet

2. a kiegyensúlyozott családi élet boldogsága Mindez azonban egyfajta szembesítéssel történik, (értékszembesítõ vers) olyan összehasonlításban, amelyben saját birtokának gazdagsága eltörpül, kiábrándítónak hat az ókori irodalomból ismert görög tájak pompájához képest. A versszakot kérdés (valójában erõs állítást tartalmazó felkiáltás) zárja le "kegyes istenimtõl kérjek e többet?" Ez a túlzott bizonygatás inkább az elfojtani vágyó elégedetlenség megnyilvánulása.


A nemesség képviselője ódáiban

Berzsenyi a világtól félrehúzódó, különc, komorságra hajlamos erőtlen és beteges fiú volt. Pályájának korai szakaszában versei két csoportra oszthatók: hazafias ódákra és szerelmes versekre. Berzsenyit alkata, pályája, visszavonultsága fordítja az ódákhoz. Mintaképe Horatius volt. Feleségül vette Duhai Takács Zsuzsannát, és Sömjénben telepedett le, ahonnan Niklára költöztek. Kiváló gazda lett, de titokban verseket is írt. Kis János evangélikus lelkész fedezte fel benne a költőt, verseit Kazinczynak küldte. Később Berzsenyi egy egész verseskötetet küldött Kazinczynak, aki megírta Berzsenyinek lelkesítő levelét. Kettőjük között hosszan tartó levelezés indult meg. Kölcseytől kapott kritikát megalázónak érezte, és elhallgatott benne a költő. Legfőbb vágya az volt, hogy méltó választ adjon Kölcseynek.

Legnevezetesebb ódája A magyarokhoz I., a leghosszabb ideig csiszolgatott költeménye. Ösztönzést Horatiustól kapott.

Verselése: alkaioszi versszak. Izgatott, zaklatott menetű, nagy ellentéteket egymásnak feszítő alkotás. A költemény pátoszát a reménytelenség hevíti. Az óda kulcsszava az erkölcs. Egyre táguló méretekben villantja össze a kétféle időt, a múltat és a jelent.

2. vsz. a múlt kemény helytállását idézi
3. vsz. ezt rombolja le a veszni tért erkölcs
4-6. vsz. ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak
7-10. vsz. fájdalmas önostorozás, a jelen bűneinek felsorolása
11-12. vsz. újra a dicső múlt nagysága zeng. Egyszerre van jelen a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás, a múlt értékeinek visszasóvárgása és a kétségbeesett tehetetlenség.
13-14. vsz. az ódai hangot az elégikus váltja fel.

Ami a verset oly feledhetetlenné teszi, az elsősorban dübörgő nyelvének romantikája, zengő akusztikája.

A Himnusz és a Szózat előkészítője.

Magyarokhoz II.: Ebben az ódában a kezdeti riadalom a jövőbe vetett szilárd, optimista hitbe vált át. Történelmi háttere: napóleoni háborúk Európát érő hatása. A vers minden korra érvényes erkölcsi ítéleteket fogalmaz meg.

Szerkezet: 6 versszak 3-3-ra tagolódik.

Uralkodó érzelme a rémület. Az egész világot felfordulással fenyegető rémes zűrzavar létformába csap át. A legmegdöbbentőbb az, hogy az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott. Ebből most nem a kétségbeesett és a rendjét vesztett pesszimizmusra fakadt, hanem az ábránd és a merész hit. A bátor hit alapja a történelmi példák, melyek a hősi lélek magasabbrendűségét hirdetik a nyers erővel, s a tömeggel szemben.

SZERELMES BÁNKÓDÁS

Itt, hol e bujdosó csermely
A bús bükben tévedez,
S búslakodó énekemmel
Csak a kőszirt epedez,

Megjelensz, ó kegyes lélek!
Epekedő szívemben,
S hív kebledbe visszatérek
Forró képzeletemben.

Ha a bús hold sugárai
A vizeken reszketnek:
Bágyadt szemem záporai
Csak téged emlegetnek;

Ha a hajnal bíborszínnel
Az égen pirosodik:
Árvád lankadozó szívvel
Terólad gondolkodik.

Ha bús völgyek rejtekében
Kínom előtt bujdosom,
A vadon bús zengésében
Édes neved hangozom;

Ha magányos kamarámban
Keservimmel zárkozom,
Könnyel ázott nyoszolyámban
Utánad óhajtozom.

Minden reggel siralomra
Nyitom fáradt szememet,
Siratlak, ha nyugalomra
Hajtom árva fejemet.

Oh, siratlak, míg könnyeim
Forrása el nem apad,
Míg bé nem húnynak szemeim,
Míg szívem meg nem szakad.

[1797-1799 között]

Forrás: Berzsenyi Dániel összes versei

Kosztolányi Dezső: NŐK

Százhúsz vers a szerelemről

Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól
vallok,
nők, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más
s szeretlek is benneteket.

Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekből aranyat mostam,
igazi aranyat.
Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a meddő gondolatnál,
a büszke hazugnál,
a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál.
Hová is futhatnék én,
kócos fejemmel,
költészetemmel,
rettenetesen-cikázó tétovaságommal,
ha nem lennétek ti,
megértők, megbocsátók,
elvtelen szentek,
jámbor pogányok,
bizonytalan jók,
valóság hű sáfárjai.
Ha varrtok, vagy vajat mértek,
kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel
s hócipőben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,
fölkacagott az örömtől, hogy vagytok
s én is vagyok, mellettetek.
Hozzátok kötözött engem a végzet,
örökkévalóan,
köldökzsinórral, azután a vágyak
eleven kötelével,
hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé
s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.

Nem egy, hanem mindegyik.
Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,
mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem.

Forrás: Aki legdrágább, aki a legszebb ( 217-218. oldal) Kossuth Könyvkiadó, 1982

Georg Friedrich Händel (1685-1759)

E napon született Georg Friedrich Händel zeneszerző (1685)

Felmerül ismét a szokásos kérdés: milyen nemzetiségű Georg Friedrich Händel? Angol vagy német? Az angolok saját nemzeti zeneszerzőjükként tartják számon, és kétségtelen, hogy az élete túlnyomó részét Angliában élte le. De javasolom, olvassátok el Szabó Magda: A hallei kirurgus című regényét, ahol Händel, gyermekkoráról, családjáról, pályakezdő éveiről oly gyönyörűen ír.

Georg Friedrich Händel (1685-1759)

A barokk kor egyik legnagyszerűbb komponistája (Bach mellett) Halléban született ugyanabban az évben, mint J. S. Bach, a másik óriás. Még egy hónap sincs a születési dátumaik között. Micsoda véletlen! És abban az évben hunyt el, amikor Schiller, Robert Burns, vagy a mi Kazinczy Ferencünk született. Érdekes lett volna abban a korban élni. Mindössze 27 éves, amikor Angliába utazik és ott is telepedik meg.

És milyen véletlen: kb. egy év múlva I. György néven az a hannoveri választófejedelem lett az angol uralkodó, akit Németországban mintegy cserbenhagyott, egyszerűen megszökött tőle. Nem túl jó kezdet egy fiatal zeneszerzőnek. De a tehetség itt is utat kért magának. Megtalálja a helyét Londonban, és a nagy bécsi klasszikusok: Haydn, Mozart és Beethoven elődjeként meghatározó alakja lett a barokk zenének.

Händel - élete:

Édesapja 63 éves volt, amikor megszületett. Szülei jogásznak szerették volna taníttatni, tulajdonképpen tiltották is a zenéléstől. Egy clavichordot (a zongora egyik elődje) azonban titokban a szobájába vitt, és azon gyakorolt. A szász-weissenfelsi herceg egy alkalommal meghallotta a kiszűrődő muzsikát, és ez döntő volt későbbi sorsa szempontjából: az udvari zenekarban állást kapott.

Igen fogékonynak mutatkozott az operák iránt, ezért a hallei egyetemen folytatott jogi tanulmányait és a templomi orgonista állását otthagyva Hamburgba költözött. Ott az Opera társulata csembaló- és hegedűtudását felhasználva a zenekarban kapott állást. Már húsz évesen itt mutatták be első operáját. Ezután azonban Itália következett. Firenzében, Rómában és Nápolyban is szeretettel fogadták, ami részben zenei fejlődését határozta meg, részben olyan barátságokat kötött, mint pl. a két Scarlatti (apa és fia), Vivaldi vagy Corelli. Egymás után mutatták be új operáit és oratóriumait: a siker egyértelmű volt. Egy karrier megkezdődött.

Németországba ezután már csak rövidebb időszakra tért vissza, viszont Londont az európai zene egyik központi városává fejlesztette. Érdekes, hogy talán legismertebb művét, a Messiást mégis Dublinban, Írországban mutatták be. De a brit közönség a Halleluja-kórust azóta is állva hallgatja, sőt többször a kórussal éneklik végig.

Élete végén a sorsa tragikusra fordult. Megvakult, de érdekes módon optimizmusát nem veszítette el: továbbra is megtartotta a hangversenyeit. A Westminster apátságban nyugszik, ami egyfajta Pantheonja az angol szellemi élet óriásainak. Amikor Londonban jártam, külön megtekintettem a sírját (a többi angol szellemi és politikai nagysággal együtt), amely mintegy tiszteletadás kívánt lenni a zenei óriás előtt. Nektek is nagyon javasolom, hogy – ha nem is csak Händel kedvéért, de – ha módotok van, látogassatok el ebbe az építészetileg, de kultúrtörténetileg és politikailag is meghatározó templomba, emlékhelyre.

Händel - művei:

Händel mítosza közvetlenül a halála után tovább élt. Lehet, hogy ez csak angol mentalitás? Szobrot kapott, műveit zenetörténészek méltatták és elemezték, születésének centenáriumára ünnepségeket rendeztek. Mindezt vajon miért?

Nagy mennyiségű műveinek sora igencsak sokrétű – talán ezért. De nem a mennyiség számít. Legjelentősebbeknek én az oratóriumait és operáit tartom: ebben a műfajban alkotott talán akkorát, mint senki más. Romain Rolland írta, hogy a Händel-oratóriumok csak abban különböznek az operáitól, hogy fokozott mértékben zenedrámák. Ráadásul a bibliai történeteket az angol polgárság a saját életére értelmezte, így a nemzettudat növelésére igencsak alkalmasak voltak.

Első angol nyelvű oratóriuma az Eszter. Az öt énekhangra komponált mű engem meglepett: régebben nem ismertem, most pedig majdhogynem a legszebb Händel-oratóriumnak tűnik. És következett sorban (csak a legnagyobbakat, a számomra legkedvesebbeket említem: ezekből is van rendesen) a Saul, az Izrael Egyiptomban, a már említett Messiás, a Sámson, a Judás Makkabeus, a 32 nap alatt készült Józsua, és a 65 éves korában komponált Jephta (lehet, hogy ez a legszebb?), amelynek megalkotásakor következik be nagy tragédiája, szeme világának elvesztése. És ez az a mű, amely a nagy bécsi klasszikusokhoz vezető utat kijelöli.

Nagyszerűek versenyművei (én elsősorban oboaversenyeit és az orgonaversenyeket szeretem), valamint zenekari művei. Remélem, sokan ismeritek a népszerű Vízizené-t és a Tüzijáték-szvitet. Képzeljétek csak el a Temzén a hajókat kellően kivilágítva, mindegyiken más hangszercsoport, és ezek egymással mintegy beszélgetnek. Szenzációs lehetett! Nem csodálom, hogy a király, de a polgárság körében is óriási sikert arattak.

Én azonban legtöbbre a 12 concerto grosso-t tartom. Ezek vonószenekarra készült művek, amelyek teljes pompájukban mutatják be Händel szinte egész művészetét. Nagyon hasonlítanak a versenyművekre, amennyiben párbeszédes formában szólaltatják meg a zenekart és a szóló hangszert, de a műfaj sajátosságai szerint közéjük illeszkedik a csembaló pihentető, összekötő szólama. És szinte mindegy, hogy melyiket hallgatod: csaknem egyformán gyönyörűek. Hol vannak akkor még a kihagyhatatlan kamaraművek? És én nem is tudok, nem is nagyon akarok többet mondani ezekről: mint minden zenénél, itt is a legtöbbet mond, ha amelyiket csak tudjátok, meghallgatjátok. Megéri az időráfordítást!

Közben és előtte-utána is természetesen lehet fejteni a „Komolyzene – komolyan” kvíz termeit. Talán könnyebben fog menni.



Forrás: Kvíz-kaszinó

Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek Írók a háborúban

Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek
Írók a háborúban

A francia hadvezetőség meghívta Rudyard Kiplinget, Wellst meg még egy harmadik angol regényírót, hogy jelenjenek meg a fronton és szemléljék meg a háborút - ahogy a hoppmest

erek meghívják a polgári előkelőségeket is a théâtre paré-ra - vagy ahogy Reinhardt is mindig megszokta hívni a külföldi színházi rókákat, amikor a legfinnyásabbik közönsége számára épült színházában valami különös színpadi csemegét mutat be... Kipling már meg is érkezett a

frontra, a másik kettőt várják.

De ott sürögnek a fronton - nem mint haditudósítók, nem is mint harcosok, hanem mint

előkelő nézők - a Ganghoferek és a Björn Björnsonok is, Sven Hedin, Mereskovszkij stb... D'Annunzio pedig repülőgépen szárnyal fel a fellegekbe, hogy közelebbről láthassa a háborút és megírhassa, miképpen hullanak halomra honfitársai odalenn, a földön.

Úgy látszik azonban, még mindegyik fronton keveslik ezeket az előkelő megfigyelőket, mert nemcsak az entente országaiban, hanem Németországban, Ausztriában és nálunk is nagy

népszerűsége van annak az ötletnek, mely így vagy ilyenformán szokott megnyilatkozni:

- Ha már ránk szakadt a háború borzalma, ne szalasszuk el, ami kis tanulságot, mondhatni:

hasznot szerezhetünk az egész világ bajából. Alkalmat kell adni az íróknak, hogy megnézhessék és majdan megírhassák, milyen a háború közelről, hadd olvassák ezt a jövő emberei okulással és hadd menjen el a kedvük a háborúzástól... vagy, ha ez nem remélhető... apáik vitézségén

lelkesedve, hadd merítsenek példát a mi időnk dicsőségéből.

Akármilyen népszerű és tetszetős is ez az ötlet, szó fér hozzá, hogy lehet-e olyan eredménye, amit sokan várnak tőle?

Ha az író tehetséget érez magában arra, hogy harctéri tudósításokkal szolgálja az újságírást, bizonyára hasznos munkát végezhet, amely írói erejének és dicsőségére válhat. És minden

országban találkozott akárhány író, aki - bár előbb soha se írt tudósítást - mióta a háború

kitört, ezen a téren is csak úgy vagy még jobban megállja, helyét, mint bármelyik hivatásos újságíró. Ha a másik író, aki harcol, a pihenés óráiban akár naplójába, akár a nyilvánosság számára feljegyzi az impresszióit, ez a legtermészetesebb dolog a világon és az az írásmű,

amelyik így keletkezik, amilyen tanulságos, olyan értékes is lehet. És a harcoló írók közül sokan, akár azt jegyezték fel, mi történt velük vagy körülöttük csata közben, akár azt részletezték, milyen volt harctéri életük a pihenés óráiban, akár arról számoltak be, mik voltak nevezetesebb élményeik s mi hatott rájuk erősebben, szép, néha kevés szóval is sokat mondó dolgokat írtak, amelyek nekünk is, a jövő embereinek is érdekes képeket adnak arról, amit ők a háborúban láttak. De azok az írók, akik nem harcolnak és nem írnak harctéri tudósítást, hanem

csak azért utaznak a főhadiszállásra, hogy mint meghívottak nagyszerű és többé soha sem látható látványosságokat nézzenek végig... mit keresnek a fronton?

A fronton, ez itt azt jelenti, hogy, a front mögött. Ahol, mint elsőrangú megfigyelők és elsőrangú fogalmazók, kukkere át nézik a háborút s közben nagyrangú tisztek magyarázatait hallgatják, a dirigálókét. Ahol a tábori látcsőben nagy füstöt látnak s ebben a füstben pici élőlények mozgolódását. Ahol a háború gigantikusságából leginkább azt érzékelhetik, hogy olyan dörgedelmeket hallanak, amilyenekről még nem volt fogalmuk.

Azt várni tőlük, hogy nézzék végig, miképpen csinálják a katonák a történelmet és annak alapján, amit a maguk szemével láttak, majd írják meg a világháború históriáját - ez csak csalódással járhat. Ha a nagyszerű látványossághoz meghívott előkelő íróban meg is van az az erő, hogy látni tud ott, ahol a közönséges halandó szeme semmit se vesz észre, és ha ahhoz, hogy a látottakat megfesthesse, több szín is van a palettáján, mint amennyivel a harctér sok krónikása rendelkezik, ez a feladat nagyon is meghaladja erejét. A történelem-csinálás egyszerre több szintéren történik és nem azon az egyen, amelynek ő csak egyik zugát láthat

ja, messziről, itt is, a sok fától nem láthatja magát az erdőt. E háború históriájának a megírásához sokkal több kell, mint amennyit a Kiplingeknek harctéri kirándulásaik alkalmával látniu

k lehet, akármilyen éles is a szemük, és hogy erre a feladatra ad hoc készültség híján a leginkább méltatott belletrisztikus erő is mennyire elégtelen, már abból is látni, hogy amit a világháb

orú eseményeiről a Ganghoferek eddig közzétettek, legnagyobb részben csak közepes hadi tudósítások.

Vagy azért vendégszerepeljenek ott, ahol a szemlélődésnek és a megfigyelésnek tulajdonk

éppen semmi keresete, a nagy cselekvők sarkában, hogy jól szemügyre vehessék, miképpen viselkednek a harcban nemzetük fiai és majdan méltóképpen magasztalhassák honfitársaik dicsőségét? E tekintetben a buzgólkodásuk meglehetősen fölösleges. Egy nemzet se felejti el egyhamar, hogy fiai hogyan harcoltak, sokáig egyébről se szól a krónika, csak a hősök vitézségéről. A hadvezetőség jelentése soha se feledkezik meg a derék katonákról, a hadi tudósítások főképpen a hőstettek magasztalásával foglalkoznak, a vitézek viselt dolgainak minden nevezetesebb részletét följegyzi az a sok Anonymus, aki a harctéren naplót ír, és a

sebesült vagy a beteg, ha a harctérről hazaérkezik, csak róluk mesélget. Mindehhez a Kiplingek és Rostandok már nem adhatnak hozzá egyebet az elsőrangú fogalmazásnál - és ezért nem kell a frontra fáradniuk, ahol nem hasznosak, csak útban vannak. A harcoló honfitárs dicsőítésére írt panegirikus értéke úgysem attól függ, hogy aprólékos megfigyelés alapján készült-e. Látni már eddig is éppen eleget lehetett látni ebben a háborúban, de Rostandnak a háborúról írt himnuszai és ódái csupa üresség, amelyek még a kifejezés erejével sem tündökölnek, és

általában, amit eddig a háborúról a hírességek írtak, a most bágyadtan írogató kiválók leggyöngébb, legfakóbb dolgai közé tartoznak, amelyek soha se juttatták volna szerzőiket

ahhoz a világhírhez, amely ma olyan sok sikert és dicsőséget kamatoz nekik.

Impressziót mindenesetre sokat gyűjthetnek a fronton. De hogy ez a személyes gyarapodás az

irodalomnak a hasznát is jelentené, már kérdéses. Impresszió dolgában nem szokott megszorulni az, akitől az irodalom még várhat valamit ("csak ki kell nyitni az ablakot s minden egyformán érdekes, amit az ember odakinn lát" - mondta Guy de Maupassant) és az irodalmi mű értéke nem függ sem a tárgy nagy- vagy kisszerűségétől, sem attól, hogy milyen közeli és milyen tüzetes volt az a megfigyelés, amelynek alapján készült. Az irodalom céljánál, alaptermészeténél és eszközeinél fogva a világok harca meg egy kis gyerek fájdalma egyértékű téma és hogy az írói alkotó erőt nem mindig fokozza az élmény vagy a látvány nagyszerűsége, erre tanú, sok elolvashatatlanul unalmas hősköltemény, amelyet világraszóló jelentőségű

csatákról írtak olyanok, akik közelről nézték ezeket a csatákat, de szinte bizonyíték az a jelenség is, hogy az irodalom soha se produkált kevesebbet, mint ezekben a nagyszerű időkben, amikor napról-napra fantasztikus dolgok válnak valósággá a fronton kívül is.

Hogy nem az irodalom, hanem mindnyájunk érdekéről van szó? ... és hogy a kitűnő íróknak azért kell megjelenniük a fronton, mert nekik van a legjobb szemük meglátni és ők írhatják meg a legszínesebben, milyen is hát a háború közelről, amely kérdés még sokáig ott fog maradni minden érdeklődésnek a középpontjában? - ez a várakozás már megokoltabb.

De attól tarthatunk, hogy még ez is csalódásba fog fúlni. Hogy ezentúl is úgy lesz, ahogy eddig volt. Eddig pedig úgy volt, hogy arról, milyen is hát a háború, ha közelebbről nézzük, azok írták a tanulságos dolgokat, akik maguk is részt vettek a háborúban, akik maguk is harcoltak, és nem azok, akik az élethalálharcot a színházi néző szemével nézték, kukkeren át, páholyból.

Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 17. szám · / · Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek

Ambrus Zoltán (1861—1932)

Ambrus Zoltán, a kritikus tisztelte és nagyra tartotta Ady Endrét akkor, amikor Tisza István és köre tajtékzó gyűlölettel fordult az „új idők új dalainak” óriása ellen; és ugyanez az Ambrus Zoltán, a publicista tisztelte és nagyra tartotta Tisza Istvánt, amikor Ady és köre tajtékzó gyűlölettel szidalmazta az úri Magyarország minden bűnét szinte szimbolikusan megtestesítő geszti grófot. Ady Endre és Tisza István pedig mindennek tudatában tisztelte és nagyra tartotta Ambrus Zoltánt. Évtizedeken keresztül a legsajátosabb helyzetben volt az egész magyar irodalomban; mindenki a magáénak érezte, még az is, akit elegáns szatírája kipellengérezett. Igaz, közben valahogy előkelő idegennek is érezték, afféle nagyon művelt, rendkívül világos értelmű francia írónak, aki történetesen igen választékos magyar nyelven ír elemző tanulmányokat a világirodalom nagyjairól, és szinte tökéletesre csiszolt novellákat múlt- és jelenbeli szomorú emberekről, máskor meg hidegen gunyoros szatírákat a budapesti újgazdagokról.
Amikor néhány évnyi tanulás után 1885-ben — huszonnégy éves korában — hazajött Párizsból, hozván magával Taine és Renan pozitivista-racionális tanításainak szellemét, az újat akaró fiatalok azt hitték, ő lesz a szellemi vezér: Reviczky még és Ignotus már az ő szavaira figyelt, tőle akart tanulni nyugat-európai modemséget. Kiss József A Hét megalapításakor azonnal maga mellé hívta, Bródy Sándor benne látta az új irodalom iránymutatóját, sőt törvényhozóját, és idővel őt kérte fel az általa és az akkor még indulatosan forradalminak induló Gárdonyi mellett a Jövendő harmadik szerkesztőjéül. S ez a Bródy—Gárdonyi—Ambrus-féle folyóirat volt talán a legfontosabb közbülső állomás A Hét és a Nyugat között. De ugyanakkor Gyulai Pál is elismerő tisztelettel kérte fel a nagy felkészültségű fiatal írót és kritikust, hogy legyen a színvonalasan konzervatív Budapesti Szemle munkatársa. És Ambrus ezt is vállalta. Nem lehetett tehát irodalmi vezér, mert senkit sem tekintett ellenségének, amennyiben színvonalasan fejezte ki magát. Csak az alpáriságot, az ízléstelenséget, a szellemi igénytelenséget, a semmitmondó közhelyek szajkózóit találta megvetendő és közveszélyes mételynek, ami ellen lankadatlanul kell harcolni, és az igazi értéket tekintette a meg nem alkuvó művészi küzdelem céljának. Vezérség helyett tehát tekintély lett az osztályrésze. És csaknem egy fél évszázadon keresztül tanult tőle az egész irodalom, és ezért akkor is óriási a jelentősége, ha a nagyközönség sohasem sorolta kedvenc olvasmányai közé műveit. Nem volt és nem lett úgynevezett népszerű író, de a népszerűek meg a sokat vitatottak java része tanult tőle. Példa is volt, ahogyan írt, és nagymértékben fontos irodalmi ismereteket terjesztett, amit írt.
Szegény vidéki fiúként indult. Apja, aki valamikor negyvennyolcas honvéd volt, vasúti tisztviselőként hányódott városról városra. Zoltán fia történetesen Debrecenben született, és csak hallomásból tudta, hogy a család székely származású. Iskoláit különböző helyeken járta, majd amikor korán árvaságra jutott, neki kellett eltartania a családot, s megkeresni egyben a további tandíjravalót. Végre érettségizetten Budapesten beiratkozott a jogi karra, és sikerült tisztviselőként elhelyezkednie a Földhitelintézetnél. Ennek a banknak az igazgatója Arany László volt, Arany János fia, akit végérvényes mindenből kiábrándulása akadályozott meg abban, hogy a századvég legnagyobb magyar költője legyen: egyszerűen abbahagyta a szépirodalmat, miután megírta a kritikai realizmus legnagyobb magyar verses remekét, A délibábok hősét. De bankigazgatóként is, habár egyre ritkábban írt, a kor legjobb esszéistája volt. Ő fedezte fel a fiatal banktisztviselőben a tehetséget, ő vezette be a különböző lapokhoz, gondoskodott megfelelő megélhetéséről, és lehetővé tette, hogy Párizsba menjen tanulni, ne jogot, hanem irodalomelméletet, esztétikát, filozófiát, kultúrtörténetet.
Persze, végül is író, esztéta, kritikus lett volna mindenképpen: lélekalkata eleve így rendelte el. Arany László azonban megkönnyítette magára és hivatására találását. Arany László pedig példaképnek is felettébb alkalmas volt: az esszéművészet és a színvonalas irodalmi ismeretterjesztő hevület példásan párosult benne az illúzióktól megfosztott valóság vállalásával, akár öncsonkítás árán is. Ehhez az erkölcsi alaphoz tanulta Ambrus a nagy pozitivisták — főleg Taine és Renan — ténytiszteletét, ésszerűségkultuszát, választékos szóhasználatát és világos stílusát. Flaubert regényeiből és Maupassant novelláiból magába szívta a lélektani indokok kutatását, Zolától a részletek leltárba vételének irodalmi becsületét, Anatole France-tól a kultúra egészének tanúságul idézését az emberi lényeg keresésében. És habár Zola és France iránt mindig is fenntartásos kritikával élt, üdvös hatásuk ugyanúgy gazdagította, mint a mindenestül vállalt mesterek. Ennek az új, világhatású francia szellemnek lett mintegy nagykövete a maga új útjait kereső magyar irodalomban.
Amikor írni kezdte Midás király című regényét, amely számlálhatatlan újságfolytatásban jelent meg, minden olvasó úgy érezte, hogy ezzel valami merőben ismeretlen, de már nagyon várt hang szólal meg magyarul. A folytatásos részletek hatása sokkal nagyobb volt, mint maga az egész regény, amikor végre sok év után egységesen, könyv alakban is megjelent. A hatása ugyanis akkorra már annyira beleépült a kortársirodalomba, hogy a túl későn megjelenő egész már csak egy volt a sok között. Ez a művészregény mégis fontos fordulat regényirodalmunkban. Biró Jenő, az alulról jött, művészi céljaiért elszánt harcot vívó festő mindent elér: hírt, dicsőséget és főleg gazdagságot, csak éppen a boldogságot és az önbecsülést nem. Sikerei közt elvész a sikerek értelme, a dicsőségben elvész az eszmény. A szerelem pedig idillel kezdődik és tragédiába torkoll. Az irigyelt művész öngyilkos lesz. Pszichológiai regény, és mégis, bár igen áttételesen, a század végső negyedének hazai társadalomkritikája. Fontos és ösztönző regény a Midás király, noha az akkori és az azóta való kritikák nem egy hibájára rámutattak. Szerkezete laza, elbeszélő módja sok helyütt fárasztó, novellisztikus részletei szebbek, mint az egész. És ezek a kifogások elmondhatók Ambrus Zoltán többi regényéről is, kivéve talán a Giroflé és Girofla vidéki történetét, egy fiatalúr és két kis színésznő bácskai szerelmi históriáját. Igaz, az első három regényen akaratlanul is súlyos nyomokat hagyott szerelmi bánata. Fiatal felesége belehalt első szülésébe. Ambrus magánéletét sokáig kitöltötte az árván született kislány nevelése. Csak hosszú évek múltán talált újra boldogságot egy vidéki — bácskai! — színésznő szerelmében, akit feleségül is vett.
Regényei tehát fontosak, de novellái jobbak. Ezek közt igazi hibátlan alkotások maradtak ránk fiatalkorából is, idős korából is. A fiatalkoriakban sok a kultúrtörténeti ihletés, és hangjukban nemegyszer uralkodó az irónia. A Ninive pusztulásán erősen érződik France hatása, de ugyanez a novella alighanem ugyanilyen hatással volt Babits-ra, amikor a Jónás könyvét írta. A kései novellák elmélyültebbek, gyakran a gyermekkori emlékekből táplálkoznak, mint a kétségtelenül remekmű Tóparti gyilkosság. De mindig nagy műgonddal fogalmazott novelláiból egész kötetnyit válogathatnánk, ezek novellairodalmunk legmagasabb színvonalán jelölik ki Ambrus helyét. A Defoe-ról és a Robinson-regény keletkezéséről szóló A fületlen ember, az irodalmi életnek ez a nagy szatírája egyike a legjobb magyar novelláknak.
És mégis: Ambrus mindenekelőtt esztéta, kritikus, irodalmi ismeretterjesztő. A Klasszikus regénytár, amelynek egyik szerkesztője volt, hatásosan népszerűsítette a világirodalmat, számos francia regényét ő fordította, és a legtöbbhöz ő írta az előszót. Ezek az előszavak a pozitivista ismeretterjesztő esszé példaképei mindmáig. Színikritikái az alapos drámaelemzés útját és lehetőségeit tanították egész kritikusnemzedékeknek. Dramaturgiai felkészültsége folytán lett 1917-ben a Nemzeti Színház igazgatója. Nagyon színvonalas műsorpolitikát valósított meg... amíg engedték. Csakhogy helyén maradt a forradalmak idején is. Olyan komolyan vette a politikán felül álló művész erkölcsi meggyőződését, hogy a Tanácsköztársaságot ugyanúgy tudomásul vette, mint az ő törvényes államát, akárcsak előbb Károlyi Mihály köztársaságát vagy még előbb IV. Károly királyságát. Ezt azután az ellenforradalom nem bocsátotta meg neki. Ezt a komolyan vett apolitikusságot kommunista rokonszenvnek magyarázták.
Túlontúl nagy tekintélyének köszönhette, hogy „kesztyűs kézzel”, sok habozás után csak 1922-ben fosztották meg rangjától és helyétől. A már idős író-esztéta komoran és csöndesen visszavonult. Öregsége idejét még keserűbbé tette Bajor Gizi iránt fellángolt reménytelen szerelme. Lánya is rég felnőtt már. Ambrus sivár magányban maradt. Mi mást tehetett volna? Olvasott. És amit olvasott, arról hetenként egész oldalas cikkekben számolt be a Pesti Naplóban. Élete végső évtizedének ez a fontos ismeretterjesztő munka volt a tartalma. Ambrustól tudta az utána felnőtt irodalom is, hogy mi újság van a francia kultúrában. Ezekhez a legújabbakhoz már nem volt köze: ismeretlenül tanította őket.
De magára maradottan is tekintély volt. Nem ő tehetett róla, hogy a jobboldal, az ellenforradalom megtagadta. Ő valóban apolitikus volt: az illúziótlanság szószólója ragaszkodott ehhez az illúzióhoz, ami az ellenforradalomtól kezdve már képtelenség volt. Még a viszonylag baloldali polgárság sem vállalhatta ezt, de azért a Nyugat hagyományait folytatók még mindig tanultak tőle.
És aki ma olvassa tanulmányait, ma is tanul tőle. A Midás király, jelentősége ma is nyilvánvaló. És néhány novellája valóban remekmű.

Hegedűs Géza - Literatura.hu

Gondolatok

A Valódi Értékeink : Eredeti Erényeink

Eredeti állapotában minden egyes ember szépséggel és az isteni erények illatával feltöltött. Amikor a lélek ebben az állapotban kifejezi magát a kapcsolatain és a cselekedetein keresztül, ezek a minőségek megjelennek a személyes életünkben, az egymásra hatásokban. Mára elfelejtettük szellemi önazonosságunkat és így elvesztettük a kapcsolatunkat is az eredeti minőségeinkkel. Ha mindennap egy kevés időt csendben töltünk, akkor a Legfelsővel kapcsolatot teremtve és a tudatunkat szellemi gondolatokkal táplálva elérhetjük "szellemünknek" ezeket a természetes minőségeit, melyeket erényeknek is nevezünk.

MEGÉRTÉS

Ha kész vagyok arra, hogy figyelmesen meghallgassam a saját gondolataimat és érzéseimet, akkor nagyon sokat tanulhatok az emberi természetről. Amikor nyitott vagyok mások gondjaira és odafigyeléssel hallgatom őket, akkor elkerülhetem a félreértéseket.

SZOLGÁLAT

Egy vezető, aki a munkatársairól, a vevőiről úgy gondoskodik, mint a családjáról, az sikeres vezető és boldog ember. A mély elégedettség titka abban rejlik, ha másokat szolgálunk.

Annak ellenére, hogy a kapzsiság népszerû motiváció, a gazdagság és az erõ nagyon ritkán teszi az embereket boldoggá. Bármi után futunk, ha azt egyszer megkaptuk, akkor hamarosan érdektelenné válunk számunkra, és találunk valami más "szent" dolgot, amit meg kell, hogy szerezzünk. A vágyak taposómalma újabb vágyakat szül.

Az arrogancia meggátol bennünket abban, hogy másokat önzetlenül szolgáljunk, és egyúttal véget vet a tiszta szándéknak, mert az önző motivációkkal a szolgálat korlátolttá válik. Az arroganciát rendszerint arra használjuk, hogy az egonk korlátolt érzését életrekeltsük. Ennek az a jele, hogy az erőfeszítéseink jutalmát rögtön látni akarjuk. Ez olyan, mintha éretlen gyümölcsöt ennénk, megbetegít bennünket. Az arrogancia türelmetlenné tesz. Ha a szolgálat az egon alapszik, akkor nem leszünk képesek arra, hogy Istentől segítséget vegyünk. Isten nélkül egyedül érezzük magunkat és egyedül semmit sem tehetünk. Ez olyan, mintha mesterségessé válnánk,

SZERETET Mindenki azt akarja, hogy azért szeressék amilyen. Amikor másokat teljes mértékben értékelek, akkor az önbecsülésük erősödik és segít nekik abban, hogy ők is szeressenek másokat. Még ha nem is látom az eredményt azonnal, a szeretet átalakító ereje mindig működik. A szeretettel kapcsolatban született a legtöbb vers, ének, színdarab a világtörténelemben. Nagyon sokféle szeretet van, a legkülönbözőbb kapcsolatokban és formában; férj-feleség, anya-gyerek, fiú-lánytestvér, tanár-diák. A mai világban még a szeretet vonatkozásában is kereskedőkké váltunk. Alkudozunk; "ha ezt vagy azt megadod, vagy megteszed nekem, akkor majd szeretni foglak." Az igazi szeretetben nincs alkudozás, az igazi szeretet feltétel-nélküli, nem ismer korlátot, nem ismer határt. Az igazi szeretet a lélekből fakad; "Én egy szerető lélek vagyok, a szeretet a legmélyebb, igazi természetem." A szeretet a legnagyobb átalakító erő, amely még a követ is képes vízzé változtatni. Képes eltüntetni az összes gyengeséget. Ha gazdag vagyok, de nincs szeretetem, akkor balga vagyok. Ha bölcs vagyok, de nincs szeretetem, akkor valójában szegény vagyok. Ha erős vagyok, de nincs szeretetem, akkor valójában gyenge vagyok. A szeretet az egyik legnagyobb erő, képes félretenni a saját szükségleteinket, és előtérbe helyezni mások szükségletét. Az igazi szeretet önzetlenül szolgálja az egész emberiséget. Az igazi szeretet megbocsátó, és felejtő. Nem tart meg semmilyen rossz érzést a szívben, eltűnteti a múlt összes keserűségét. Amikor szeretettel cselekszem, tisztelettel beszélek, az emberek erejére, és nem a gyengeségeire gondolok, akkor a szeretet erejével töltöm fel a világot. A szeretet az adás által növekszik. Minél több szeretetet adok, egyre inkább érzem, hogy még többet kell adnom. Az igazi szeretet szabaddá tesz. Forrásás: Arany Hegy Alapítvány