A tengu meg a csodasuba - Japán népmese

FURFANGOSOK, KÓPÉK

Réges-régen élt valahol egy igen furfangos eszű ember. Egy napon gondolt egyet, s elhatározta, hogy rászedi a tengut, a hosszú orrú hegyimanót. Magához vett hát egy darabka bambuszcsövet, s azzal nekivágott a hegynek.
Amint felért a Tengu-székének nevezett sziklához, leült, a szeméhez emelte a bambuszcsövet, és körbe-körbe tekingetett, mint aki a messzi tájat fürkészi. Majd egyszer csak elkezdett fennhangon lelkendezni:
- Ez aztán a csudálatos! Még ilyet! Hisz ezzel ezer mérföldre is ellátni! Ez igen! Nahát! A Hudzsi tetején egy legényember vetkezik! No lám, most meg tetvészkedni kezdett! Nicsak! Amott egy szemrevaló lányka fürdőzik éppen a tengerben! Hm! Ez ám a szívderítő látvány!
Így forgolódott lármázva ide-oda, amikor egyszer csak a háta mögött megmozdult valami.
- Hát tényleg annyira jól látni? - kérdezte egy hang, de a gazdája nem látszott semerre.
- De még mennyire jól, Tengu uram! Kendet ugyan éppen nem látom, de biztos magán van a láthatatlanná tévő kurtasuba... - mondta az ember. - Olyannyira jól látszik minden, hogy aki egyszer ebbe belekukkant, nem bírja az abbahagyni!
- Ugyan add már ide, hadd lám én is! - kérte a tengu.
- Szó se lehet róla! Már hogyis adhatnám egy vadidegen kezébe, akiről azt se látom, kiféle-miféle! Hová gondol? Még hogy az én féltett messzelátómat!
Hát, ahogy ezt kimondta, abban a szempillantásban ott termett előtte a tengu, a hosszú orrú hegyimanó.
- Én vagyok az, a környék tenguja!
- Csakugyan? A hegyimanó? Örülök, hogy láthatom.
- Na, add már ide, mutasd már! - nyúlt a csőért a szőrös kezű tengu. Már alig bírta türtőztetni a kíváncsiságát.
- Jól van, jól van, adom már... - mondta a férfi, de a keze félúton megállt, mintha meggondolta volna magát.
- Hanem ide figyeljen, Tengu uram! Ez a messzelátó nekem ritka kincsem, párját nem találni szerte Japánban. Ha odaadom, kend meg elbújik vele a láthatatlanná tévő kurtasubájába, akkor én bizony pórul járok. Hanem mondja csak, mi a kend legféltettebb kincse?
- Hát... a legféltettebb éppen ez a kurtasuba.
- No, akkor amondó vagyok, hogy tegye csak le szépen azt a subát, ide ni! Mert ha le nem teszi, én ezt a csodacsövet efféle mutatványosnak, villámsebesnek biz' oda nem adom!
- A subát, azt nem adhatom! - fordult el a tengu, magához szorítva a nyakába vetett szalmasubát.
- No, akkor én sem a messzelátót!
- Csak egy kicsit engedj belelesnem!
- Ha annyira akarja, hát cseréljünk!
- Na, jól van! - állt rá az alkura a tengu. - Akkor cseréljünk egy kicsit!
Így is lett, a látcső meg a kurtasuba gazdát cserélt. A tengu tüstént pásztázni kezdte a tájat az üres bambuszcsővel, s a fejét csóválta.
- Ez meg hogy lehet? Hisz nem látok az égvilágon semmit! - dünnyögte, majd megfordította a csövet, s a másik vége felől is belenézett. Persze úgy sem látott semmit. De csak nem bírt beletörődni, hol erről, hol arról hunyorgatott a csőbe, amikor hirtelen megszólalt valahonnan az ember:
- Tengu uram! Nem ért még a dologhoz eléggé. Próbálgassa egyre-másra, előbb-utóbb majdcsak meglát valamit! Én meg addig térülök-fordulok egyet kend helyett! - mondta, s hátán a láthatatlanná tevő kurtasubával visszament a falujába.
Útban hazafelé próbaképpen betért a gombócsütő boltjába. Persze senki se vette őt észre, ezért kihasználva a ritka jó alkalmat, teleette magát frissen készült, finom gombóccal. A gombócsütőnek szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól, amikor látta, hogy a nyárspálcára szúrt gombócok - egyik a másik után - felemelkednek, majd eltűnnek a levegőben.
- Segítség! Kísértet! Gombócfaló kísértet!
A kiabálásra összefutottak az emberek. Ám a jóllakott férfi úgy gondolta, hogy mára már ennyi elég lesz, kajánul elmosolyodott, s degeszre tömött hasát simogatva hazaballagott.
Igen ám, de amint otthon átlépte a küszöböt, belébotlott a feleségébe, aki - kezébe lampionnal - éppen az ura keresésére indult volna. A papírlámpás lángot kapott, s lángolt vele együtt a kurtasuba is.
- Jajjaj, megégek! - óbégatott a férfi.
Meglepődött ám az asszony, de a férfi is, és amíg jajveszékelt, a csodasuba bizony hamuvá égett. Sebtében nekilátott összesöpörgetni, összeterelgetni a hamut, de nem sokra ment vele. Hanem ahogy nézi, a hamus keze nem látszik!
- Aha! Tehát a hamu is hatásos! - gondolta. Azonmód pőrére vetkezett, s bedörzsölte magát a csodasuba hamujával.
- No, asszony! Látszom-e még?
- Nem látszol, sehol se látszol. Hát ez meg hogy lehet? - ámuldozott az asszony, aki az egészből semmit se értett. Tekingetett, forgolódott körbe-körbe, mígnem hallotta, hogy az ura - éppen az orra előtt - betette az ajtót. Emberünk mindennél jobban szerette a finom rizsbort, a szakét, s azt gondolta, most végre alaposan benyakalhat. Elindult hát a szakéspincébe, s belopózott. A szakésgazdánál éppen egy tele hordóból fejtették a rizsbort, s azonmód flaskákba öntötték. A hordó láttán nagyot nyelt az ember, de azért megvárta, hogy mindenki elmenjen. Mikor végre egymaga maradt, nekiesett a hordónak, és ivott, ivott, nyelte nagy kortyokban a jó szakét, ahogy csak a torkán lefért. Már a szája szélén is kicsordult, de ő csak nyelte, vedelte, míg végül részegen össze nem esett a hordó mellett.
Másnap reggel, hogy a szakésgazda emberei fölkelnek, megtalálják az üres hordót, s hallják ám, hogy valaki hangosan horkol, de látni nem látnak egyebet, csak egy részegálmos, tátogó-nyámnyogó szájat. Persze a szakétolvaj mit sem tudott róla, de míg a rizsbort vedelte, a szája széliről lemosódott a hamu.
- Segítség! Valami mumus-száj van itt! - kiabálták össze a szolgák a közelben lévőket. A lármára fölriadt a jóízűen hortyogó ember is, s menekülésre vette a dolgot.
- Hé! Vigyázat! A kísértet-száj elinalt, még meglóg! Gyerünk, kapjuk el! - tódult utána a népes sereg.
- Mumus! Mumus! Fogják meg! - kiabálták az üldözői.
Az ember elvergődött valahogy a hídig, ám addigra mindkét irányból elvágták az útját. Egy tapodtat nem mehetett se előre, se hátra.
- Ej, de kár, hogy nincs tovább! - gondolta, s ezzel zsupsz!, átlódult a hídon, bele a folyóba. A víz rögvest lemosta róla a hamut, s előbukkant a pucér kópé.
- Jé, hát ezt a fickót néztük kísértetnek? - ámuldoztak az emberek.
- Ez aztán az agyafúrt szakétolvaj!
- Bizonyára ő volt a gombócfaló is! - mondogatták a hídon a bámészkodók, akik vagy nevették, vagy kővel hajigálták.
Mi tagadás, pórul járt az emberünk, de a tengu, az járta meg csak igazán! Reggelig az üres csővel bajlódott-kínlódott. Ám okulhatott a kemény leckéből, mert - úgy mondják - azontúl nem szívesen mutatkozott az emberek színe előtt.

Forrás: Polczer-Porta