Moliére

1673 Február 17. (337 éve történt)

Párizsban a "Képzelt beteg" egyik előadása közben holtan esett össze a színpadon Moliere (eredeti nevén: Jean-Baptiste Poquelin) vígjátékíró és színész, a klasszikus francia színjátszás megteremtője (Tartuffe, A fösvény).

Hosszú vidéki vándorlása után társulatával 1658-tól játszott Párizsban, ahol XIV. Lajos francia király - az udvar nemtetszése ellenére - pártfogásába vette. Moli?re vígjátékaiban ("A mizantróp", "A fösvény", "Tartuffe", "Képzelt beteg") kortársai vétségeit és gyengeségeit figurázta ki, nevetségessé tette az identitását kereső polgárság viselkedését: a törtető magatartást, a képmutatást, a zsugoriságot és a megtévesztést, valamint a fölényeskedő nemességét is. Korai művei a commedia dell'arte hagyományain alapulnak, kései műveire inkább a melankólia jellemző.

Moliére (1622—1673)

Poquelin mester, a királyi udvar tekintélyes kárpitosa úriembernek akarta nevelni korán értelmesnek mutatkozó fiát, Jean-Baptiste-ot. Volt is annyi összeköttetése, hogy a fiút abba a legelőkelőbb gimnáziumba írathassa, amelyben csak arisztokraták és a legesleggazdagabb polgárok gyermekei tanulhattak. Az iparosfiú, aki végig a legszorgalmasabbak és legokosabbak közé tartozott, hamar felismerte, hogy a nagyúri ifjak megvetik, tüntetően lenézik a polgári ivadékokat, a módos polgárfiúk pedig szóba is alig akarnak állni a kárpitos fiával, bárha az apja a királyi udvar házi műhelyében dolgozik, de mégiscsak kézműves. Ráadásul ez az alulról jött fiú mindegyiküknél jobb tanuló, tehát indulatos ellenszenvvel, sőt gyűlölettel találkozott iskolatársai között. — Ez a serdülőkori tapasztalat alakította ki tudatában a lenézést a nagyurak iránt is, a nagyon gazdagok iránt is. Apjaura pedig azt szerette volna, ha a fiúból jogász lesz. Akkor ügyvéd is lehet, tehát bekerülhet az urak és gazdagok társaságaiba. A gimnázium után be is iratkozott a híres párizsi egyetemre, kitűnően elvégezte, de egy pillanatig sem akarta az urak és a gazdagok érdekeit képviselni. Az is hamar kiderült, hogy jól énekel, kitűnően táncol, arcmozdulataival mulattatni tud egész társaságokat. Elment tehát — még jogász korában — a legjobb hírű párizsi színházba, jelentkezett az igazgatónál, Béjart mesternél, aki alapos szakember lévén azonnal felismerte az istenáldotta színészi tehetséget, és szerződtette a fiatalembert. Előbb a kórusba, de csakhamar már szerepeket is kapott, kitűnő komikusnak bizonyult. Tehát zsebében a jogi diplomával nem ment haza, hanem megírta levélben apjának, hogy ő bizony színész lett. A csalódott, felháborodott, elkeseredett apa első haragjában válaszként kitagadta fiát, még azt is megtiltotta, hogy tisztelt családi nevüket használni merje. (Igaz, amikor hosszú évek múltán az engedetlen gyermek már nemcsak ünnepelt színész volt, de nagy hírű író is, akkor az apa megbocsátó örömmel ölelte újra keblére, felismerve, hogy az a híres Moliere nevű művész, író, színházi rendező, akit maga a király is felettébb kedvel — azonos az ő kitagadott gyermekével. Mert Jean-Baptiste Poquelint mindenki Moliere-nek nevezte, és évszázadok óta ezen a néven lett klasszikus remekíró messze túl Franciaország határain is.)

Ez pedig úgy történt, hogy Béjárt direktor felesége, madame Béjárt, aki a színház első hölgye (olaszosan: prima donnája) volt, beleszeretett a sokkal fiatalabb, szép hangú, jó mozgású új színésztársba. Béjart-né sokkal idősebb volt az ifjú színésznél, de híresen szép és vonzó asszony. Nem csoda, hogy az ifjú színész azonnal viszontszerette. Sokáig voltak egymásnak sok örömet szerző szeretői. De egyszer Béjart mester megtudta felesége hűtlenségét, és a már jó színésznek bizonyuló Poquelin fiút azonnal elkergette a társulattól. Erre azonban Béjart-né is elhagyta férjét és a színházat. Magával vitte egész kicsi leányát is, akinek ettől fogva a leendő Moliere volt a gyámja, nevelőapja. — A Moliere név pedig úgy ragadt rá, hogy a szerelmes asszony „lágy, hangocská"-nak — persze franciául: Moliere-nek — nevezte. Ezt a találónak érzett becenevet hamar átvette az egész társulat, majd a nézők is, s amikor már írónak is számított, Moliere volt az írói neve is.

A Moliere-komédiák dramaturgiája:
A mű középpontjában olyan alak szerepel, aki egy jellemvonásában eltér a józan ész kívánalmaitól. Ez a vonás gyakran már a mű címében is jelentkezik. Ez a jellemhiba egyre inkább elhatalmasodik a hősön, és veszélyezteti a környezetében élők boldogságát, nyugalmát. Leggyakrabban a fiatal szerelmesek addig biztosnak látszó jövőjét rombolja szét. Moliere-nél a fiatalok a legkevésbé megrajzolt alakok. Személyiségük abban merül ki, hogy egymást szeretik. Valójában egyik darabból a másikba vándorolnak. A főhős környezetében mindig van olyan alak, aki próbálja a józan ész nevében a főhős véleményét megváltoztatni, ő a rezonőr, az író szócsöve. Régi komédiahagyomány a szolgák szerepeltetése. Egyik típusa a maga természetességével, plebeius józanságával szemben áll urával, s a fiatalok boldogulását segíti. A másik típus a lusta, alamuszi, az urának behódoló szolga.
A befejezés problémája:
A Moliere-művek mivel alapvetően jellemvígjátékok, gyakran közelebb állnak a tragikomédiához. Művészi hibának szokták felróni a látszólag megoldhatatlan konfliktusok könnyű feloldását. Ezek a megoldások nem a mű logikájából következnek, hanem külsődlegesek. Ennek okai:

– a műfaj kívánalmai

– a király iránti lojalitás (=megértés, hűség), hiszen a komédia moliere-i befejezése azt sugallja, hogy a társadalomban és emberben lévő problémák megoldhatók, az erkölcsi világ helyreállítható a jó és megértő uralkodó segítségével (a deus ex machina helyett rex ex machina).

Tartuffe (1669):
Az első változatát Párizs érseke betiltatta (1664), s a király nem is állt ki Moliere mellett. A változtatások lényege az általánosítás.

A klasszicista tragédia:
Két legjelentősebb képviselője:
Corneille (1606–1681): Cid, Horatius, Pompei
Racine (1639–1699): Phaedra, Berenice, Andromaché, Ifigénia
Az alapvető konfliktus a józan ész, a mértéktartás, a kötelesség és az emberi szenvedély között van. Paradox módon bár a kívánalomnak megfelelően a kötelesség és józan ész értékrendjét hirdetik, arról tanúskodnak, hogy van az emberben a rációnál, belátásnál erősebb erő, a megmagyarázhatatlan és megokolhatatlan szenvedély, mely egyszerre fölemel és porba taszít. Mivel nincs ok és indok, csak a megmagyarázhatatlan hatalma a ráció fölöttinek, ezért George Steiner szerint ez a korszak a tragédia utolsó fejezete, az igazi tragédia hattyúdala.

A vándortársulat azonban olyan népszerű volt, hogy híre eljutott a királyi udvarba is. Az irodalom- és muvészetkedvelő XIV. Lajos szerette meghívni a jó hírű vándorszínészeket, mutassák meg, mit tudnak. Így került sor a Moliere-társulatra is. A szerző-rendező-komikus társulatigazgató azonnal felismerte, hogy itt az alkalom a felemelkedésre. Ha apja udvari kárpitos, ő miért ne lehetne udvari színigazgató. Ehhez azonban a bemutatkozásnak sikerülnie kellett. — Itt kezdődik Moliere írói felemelkedése a halhatatlan klasszikusok közé. — Régóta hordozta azt a komédiát, amely egyszerre gúnyolja ki a felületes arisztokratákat és az őket majmoló polgárokat. A meg nem értett műveltséggel tetszelgő, finomkodó embereket manapság — már régóta — sznoboknak nevezzük. Ezeknek XVII. századbeli előképe volt a „précieuse" (megszokott régi magyar fordításban: kényeskedő). Ezek kicsúfolása volt a „Kényeskedők" című egyfelvonásos komédia, a drámatörténet egyik legjobb egyfelvonásosa. Moliere néhány nap alatt megírta, a színészek betanulták, és eloadásuk a legteljesebb siker volt. A nézők közt, az első sorban ült maga Lajos király, körötte-mögötte a legelőkelőbbek és legkulturáltabbak koszorúja. A dübörgő ünneplés után a király magához hívatta a szerző-rendező-igazgatót. Kezét nyújtotta, ez a legfelsőbb kegyekbe jutást jelentette. Nyilván Moliere maga is meglepődött a túl gyorsan elérkezett elismerésen. A király ugyanis azt mondta neki, hogy ha a most következő éjszakán tud írni egy új egyfelvonásost, s ezt másnap délelőtt a színészek be tudják tanulni, akkor másnap este előadhatják. Ha ennek a rögtönzött új darabnak is sikere van, akkor Moliere-t azonnal kinevezi az udvari színház igazgatójának, vele szerződteti színészeit, és udvari muzsikussá emeli zeneszerzőjét. Moliere és Lully tehát egyszerre, együtt indult a halhatatlanság felé.

XIV. Lajos nemcsak kegyeibe, de barátságába fogadta Moliere-t. Aki másoktól különvéleményeket is alig viselt el, Moliere-tól nemcsak eltűrte, de el is várta a nyílt véleményt, a szabadszájúságot is. Ő a magasságban ugyanúgy lenézte az urakat is és a gazdag polgárokat, mint a mélységből szóló író. Mikor Moliere legkritikusabb vígjátékát, a hivatali és a vallási képmutatást pellengérre állító Tartuffe-öt a hatóságok is, az egyház is letiltotta a színpadról, a király saját hivatalai és saját hitének egyháza ellenére kierőszakolta a nagy komédia játszhatóságát.

Egy évtizednél hosszabb ideig (a „Kényeskedők" bemutatásától haláláig), pontosabban 14 évig Moliere volt a francia színpadok királya. Az udvari színház mellett a párizsi városi színház is uralma alá tartozott. Komédiáit urak és gazdagok átkozódása, de a nézők zajos ünneplése kísérte. Azok a művei, amelyeket maga is vállalt és sajtó alá rendezett, 36 vígjáték. Ő ugyanis következetesen a komikumra helyezte a hangsúlyt, és komédiának nevezte a tulajdonképpen tragikus témákat is. A „Misanthrope" (Embergyűlölő) kiábrándult hőse, aki kritizál, de ezt senki se hallgatja meg, igen tragikus téma (Goethe is egyértelműen tragédiának fogta fel). A Don Juan gőgös, lelkiismeretlen nagyura, akit végül elvisz az ördög — igazi tragikus hős. A „Férjek iskolája" és „A nők iskolája" a csalódások mulatságosan előadott tragédiája. „A képzelt beteg" nevetve ábrázolja szerzőjének gyötrelmes hipochondriáját. — Vannak persze egyértelműen bohózatos, mulattató darabok. A túl szabadszájú „Scapin furfangjai", a „Tolakodók", még a „Botcsinálta doktor" is mindenekelőtt nevettetni kíván. Ezeknél komolyabb — olykor komorabb — az a jellemvígjáték-típus, amely egy-egy emberi hibát, lélektorzulást tesz egyszerre nevetségessé és elgondolkoztatóvá. A botrányos remekmű, a „Tartuffe", a pénzimádat lélekgyötrő komédiája, a „Fösvény", a tekintélyért sóvárgó „Úrhatnám polgár", a nem kevésbé nagyratörő és szüntelenül csalódó „George Dandin" a vígjáték magasabb rendű drámai formáját jelentik. — És nagyon tragikusak azok a vígjátékok, amelyekben Moliere saját magánéletbeli tragédiáját tárja a nézők-olvasók elé. Ilyen a végső „Képzelt beteg". Ennek hőse ugyanúgy fél a haláltól, mint szerzője. Ez is lesz a végzete. A képzelt beteg képzelt halálos rohama a címszerepet eljátszó Moliere halálos összeesésének előképe. Úgy tesz, mint aki meghal... és valóban meg is halt. — De ezeknél is tragikusabb, amikor a szerző saját magánéletének tragédiájával nevettet. Moliere ugyanis végzetére beleszeret nevelt leányába, Béjart-né immár felnövekedett lányába. Feleségül is veszi. Ettől a régi szerető úgy megsértődik, hogy kolostorba vonul és soha többé nem is akarja látni se a lányt, se volt szeretőjét. — De az új házasság szerencsétlen. A fiatalasszony híresen szép és híresen vonzó, de ugyanolyan híresen csapodár, hűtlen. Moliere saját családi tragédiáját teszi nevetség tárgyává a „Nők iskolájá"-ban is, a „Férjek iskolájá"-ban is.

Ez a hangvételében is sokféle életmű formáiban is felettébb változatos. A reneszánsz óta lehetséges a prózai dialógusokban írt vígjáték. Moliere is komédiáinak jó részét prózában írta. De kitűnő verselő volt, rímjátékaival és szójátékaival is nevettetni tudott. Ám ha komoly vagy különösen költői volt a mondanivalója, akkor a legjobb tragikusokkal — Corneille-jel, Racine-nal — is felvehette a versenyt. Legszebb és legköltőibb, legtragikusabb vígjátéka, a Misanthrope pátoszt és líraiságot tud kifejezni a nagyon szép párrímes alexandrinusokkal.

Moliere a francia klasszicizmus fénykorának kortársa. De a klasszikus tragédiákat Franciaországon kívül már alig-alig játsszák, Moliere azonban olyan élő, mintha kortársunk volna.

Forrás: Literatura.hu