Török Sándor író emlékére

1904 Február 25. (106 éve történt) Megszületett Török Sándor író, akinek legsikeresebb alkotásai gyermekregénye, a Csilicsala csodái, valamint ifjúsági könyvei, A varázsló; a Hahó, Öcsi! és a Hahó, a tenger!, melyekből tévéfilmek is készültek.

József Attila-díjas.

Kárpáti Aurél: VALAKI KOPOG Török Sándor - Franklin

Tizenkét hónapos szoba története, avagy egy albérlő emlékiratai. Ez a meghatározás, ha nem is egészen kompromittáló, első pillanatban mindenesetre némi bizalmatlanságot kelt. Mintha eleve valami rangleszállítást jelezne - magát a «műfajt» illetőleg. Holott semmi ok ilyesmire. A műfajok rangsorba-állítása egy kissé mindig önkényes művelet. Önmagában egyik műfaj sem «előkelőbb» a másiknál. Már csak azért sem, mert a határok itt rendkívül rugalmasak, sőt meglehetősen elmosódottak. Hiszen, ha úgy tetszik, akár a Karamazov is besorolható a «bűnügyi regény» kategóriájába, nem szólva a legklasszikusabb «detektív-tragédiáról», a saját bűnösségét kiderítő Ödipusz királyról, vagy Shakespeare «rémdrámáiról». A «műfaj» rangját nyilvánvalóan az író adja meg. Minden attól függ: Balzac vagy Sue tolla alól került-e ki az a «reportage-regény», amely egyformán a nagyváros életének különösségeit, hétköznapi drámáit és rejtett titkait mutatja fel - korántsem egyformán. Ennek a tizenkét albérleti szobának regényével is ilyenformán vagyunk. Értékét a szerző írói rangja dönti el. Török Sándor pedig vérbeli író, amiről különben már első regénye, az Idegen város meggyőző tanúságot tett. Egyéni beállítottságú, jószemű megfigyelő, eredeti mondanivalóban gazdag, könnyen és frissen alakító elbeszélőtehetség. Szerkesztő-készsége csupa ösztön és kiegyensúlyozott biztonság. Hangja komprimált. Csúfolódó él, játékos derű, megértő részvét és fojtott-könnyes líra keveredik benne, szinte az élőszó közvetlenségével. A komor témát humora enyhíti, érzelmességébe mosolygó, diákos pajkosság vegyül. Viszont, ha tréfálkozik, még vásottságig menő karikírozó kedve mögül is árulkodón bukkan elő valami mélyebb emberi megilletődés. Nevetésén fájdalmas futamok törnek át s ilyenkor a groteszk hangulat lassanként tragikus alapszínt kap, drámaivá sűrűsödik «vidám» előadásában. Az ellentétnek ez a tipikusan romantikus vonása rendkívül vonzóvá teszi Török Sándor valóság-élményekkel zsúfolt új regényét, amely a sokrétű szálazás, a morális aláfestés és filozofáló hajlam, a változó helyzetek és alakok torlódása ellenére sem nehezedik el s mindvégig a kaleidoszkóp színes-nyugtalan fordulataival köti le az olvasó érdeklődését.

A tizenkét szoba történetének hőse tulajdonképpen maga a néven nevezett író, aki - míg «körüllakja» Pestet - érezhető külső-belső átalakuláson megy keresztül. Vidéki fiatalemberből fővárosi lakos, ismeretlen kezdőből beérkezett, naiv éhenkórászból öntudatos polgár lesz. Mindenekfölött pedig albérlőből - főbérlő, ami ebben a viszonylatban a legnagyobb előlépés: konszolidálódást és egzisztenciát jelent. Ezt a lépésről-lépésre haladó «fejlődési folyamatot» Török Sándor félreérthetetlen öniróniával szemléli, mint olyan jelenséget, amely szándéka és akarata ellenére következett be. Visszamenőleg nézve úgy hat rá a «siker», akár a csoda. Hihetetlen az egész. Nem érti, sőt nem is helyesli minden tekintetben. Inkább riadozik tőle: miféle veszedelmeket rejteget magában az a személyes metamorfózis, amelynek végén a főbérleti lakás mint ígéret-földje tárul ki előtte? Visszavágyik a kalandos és kalandozó múltba, a biztonságos nyugalomból a «veszedelmes» életformába, amely nevelő iskolája volt. S ez a nosztalgia nála nem csak futó hangulat. Albérlőnek lenni - mondja valahol - több, mint pusztán társadalmi állapot: lelki alkat. Az albérlő «hazátlan bitang». Született forradalmár, örök-lázongó proletár. Győzelemre szeretné vinni a saját forradalmát, de ha esetleg győz, - mint ebben az esetben is, - egyszerre megveti és szereti a diadalt. Retteg a múlt visszatérésétől, ugyanakkor mégis kívánkozik utána. Emlékei át meg átszövik a jelent, majdnem elevenebben a most folyó valóságnál és kísértik, zavarják, nyugtalanítják, önkritikára kényszerítik, nem engedik élvezni a megnyert «boldogságot.» Mindezek alapján azonban tévedés lenne azt hinni, hogy a Valaki kopog afféle regényesített önéletrajz, amilyen ma tucatjával jelenik meg. Egyáltalán nem. Az író alakja az elbeszélés folyamán észrevétlenül, szinte önmagától rajzolódik ki s válik elevenné az olvasó számára, aki érzi, látja állandó jelenlétét és élete alakulását. Ezért feleslegesek is az elbeszélőnek arra vonatkozó ismételt mentegetőzései, hogy ő nem akar önéletrajzot írni. Enélkül sincs kétségünk afelől, hogy a történet megvilágítása érdekében szükségkép foglalkozik önmagával.

Formáját tekintve, a Valaki kopog tizenkét zárt szakaszból, mondjuk: tizenkét novellából kerekedik regénnyé. Az író rendre beszámol tizenkét albérleti lakásáról, ott töltött idejéről, az egyes helyeken lezajlott eseményekről, mulatságos és keserves, legtöbbször kiábrándító tapasztalatairól, a főbérlők családjáról, albérlőtársai életéről, mindarról, ami vele és körülötte történt - beköltözéstől a kihurcolkodásig. Remek megfigyelő. Született riporter, akinek kutató pillantását semmi «kényes», titkolt részlet nem kerüli el. Legkevésbé a hiba, gyengeség vagy fonákság. És pompás karakter-festő, aki tömörítve, mindig a lényeges vonásokat összefoglalva jellemez, frissen, plasztikusan, elevenen. Rengeteg emberről ad kimerítő, hiteles arcképet, saját környezetébe keretezetten. Mind más és más. Végső soron az alakok képlete mégis közös: valamennyi mániákus. Egyik így, másik úgy, de lénye legmélyén egy kissé mind őrült, aki lakásába zárkózva, titokzatos szektáriánus módjára szolgálja imádott rögeszméjét. Vannak köztük valóságos elmebetegek, mint például a döbbenetes nyitány hazatérő hadifoglya, a várvavárt vőlegény, aki egyre csak számol: jeden, dvá, tri... oroszul számol kilencig, mert a «szerencsétlen» átélt tizedelésnél kilencedik volt, - vagy a felejthetetlen cenzor, aki a harctéren cenzúrázott levelek kihúzott sorait sohase bírja elfelejteni, az «oktalan könnyekről» elmélkedik s végül megöli magát... és vannak titkos őrültek, jelképes bolondok, amilyen a biztonsági lakatok és pontos életszabályok fanatikusa, a fennálló társadalmi rend híveinek gyilkos torzképe, a kibírhatatlanul előkelő Déghyné, a főbérlők gyöngye, vagy a förtelmes, verekedő Luzsényi család... Török Sándor mindnyájukról számot ad, megfelelő helyre illesztve őket különös «pesti albumában.» Főbérlő, albérlő egyformán ütődött itt. Ez bennük az «egyetemes emberi» vonás. Egyúttal a különálló, novellisztikus fejezeteket regény-egységbe kötő, benső kapocs is. Mert az író pesszimista szemléletének közösségében egyik őrült édestestvére lesz a másiknak, bomló rész a bomlott nagy egészből, amely céltalan és értelmetlen. Az elbeszélő lelki fejlődéstörténete és sötét életszemlélete tehát itt, ebben a vonatkozásban, valósággal a regény kiképző, szerkezeti eleme.

Belőlük teljesedik ki a címet adók költői szépségű, drámaian elmélyült zárótétel is. A beérkezett író otthon ül és múltja regényét írja, amikor csöngetnek. «Állok fel s figyelek: ki az? A lány meg kinéz és int: Csak egy koldus!... Háhá! mi az hogy «csak»? Mit tudjátok: milyen sok az, egy koldus...» Avagy nem ő maga mondta-e megrendítő őszinteséggel előbb: mikép készültek egykor Kolozsvárott, egyik éhező barátjával, cipő nélkül kiállni az utcára, hogy kolduljanak a templomtér sarkán?... «Talán én vagyok az a koldus, én magam, e lakás nagyságos ura. Talán még mindig nem vagyok benn? Talán még kint botorkálok és bekopogok magamhoz és a cselédem azt mondja: nincs itthon senki - és elküld a küszöbömről. A saját küszöbömről, más és más küszöbökre. De én be akarok menni. Az az asszony ott benn az én feleségem... be akarok menni, találkozni akarok magammal. De akkor már a feleségem int, továbbadva a jelentést, hogy tudniillik miért ugrom fel, - őrzi a nyugalmamat! - «csak egy koldus.» S a koldus tovább megy. Kopog itt, kopog ott, kopog mindenütt. Igen, ez én lehetek... Kopog és kéri, hogy szeressék... Egyszer rálesek. Amikor nincs itthon senki. Egyedül leszek, az első kopogásra kivágom az ajtót és felbődülök: Gyere be, testvér!... És megölöm. Mert szeretem. S akkor végre találkozunk. És mert ő is én vagyok, hát elfekszünk majd együtt, elnyújtózunk nagy, mindent kinevető nyugalomban - s a kopogás akkor megszűnik. De addig... valaki kopog...»

Török Sándor új könyve a budapesti albérlő-életnek teljes keresztmetszetét adja, minden «szociográfiai» szándékoltság nélkül, tisztán írói, művészi eszközökkel. Gazdagon rétegezett, sokfelé mutató, bő elbeszélő invencióra valló komoly és tartalmas regény. Alig találkozik benne elvétve egy-egy hajszálnyi túlzás, vagy rajzbeli elhalványulás. Érdekessége sohase megy értéke rovására. Magából az anyagból adódik, természetes közvetlenséggel. Nemcsak a kiváló tehetségű író legelmélyültebb, legegyenletesebb munkája, hanem újabb regényirodalmunk java termésében is megkülönböztetett elismerésre tart számot.


Forrás: Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · CS. SZABÓ LÁSZLÓ: NAPNYUGATI MADARAK

Illusztráció:Török Sándor. 1937.