UNGVÁRNÉMETI TÓTH LÁSZLÓ költő

E napon született Ungvárnémeti Tóth László költő (1788)

UNGVÁRNÉMETI TÓTH LÁSZLÓ
(1788-1820)

A magyar klasszicizáló költők általában az ókori latin költészettől kaptak példát és ihletést, ez meg is felelt a nemesi értelmiség latinos kultúrájának, s ezt kapta örökségül a polgári értelmiség is. Horatius, Vergilius és általában az antik latin irodalom a közműveltség alaprétegéhez tartozott, hatása általános a legutóbbi időkig még azokra is, akik formáikban és költői képeikben nem őket akarják folytatni, és újkeletű gondjaikat az ő hagyományuk segítségével kifejezni. De a deákosok óta szinte minden nemzedékben akadtak költőink, akik az ókori örökséget tudatosan hordozták, életben tartották, időszerűvé tették. Baróti Szabó, Révai és Rájnis után Virág Benedek, az ő nyomában, már a romantika pátoszával birkózván az új eszmékkel, Berzsenyi, s folytathatnók a sort a mi századunkban Babits Mihályig és Devecseri Gáborig. A mi századunkban a latin örökség kibővült a göröggel, azzal a görög irodalmi kultúrával, amely már a latinnak is alapja volt. De a múlt században még a görög kultúrát is latin közvetítéssel vettük tudomásul. A deákos költők mellett a XIX. század első negyedében egyetlenegy olyan költőnk volt, aki közvetlenül a görög klasszikusoktól kapta ihletését, és ezzel sajátos irodalmi magányban élte le rövid életét. Ungvárnémeti Tóth Lászlónak hívták. Már a kortársak is alig tudtak felőle, holott ő is Kazinczy baráti köréhez tartozott. A későbbiek egészen elfeledték, és mi sem szoktunk rá gondolni, holott költői színvonalban a Csokonai halála után és Vörösmarty fellépése előtt eltelő két évtized magyar költészetének legjobbjai közé tartozik, és görög eszményvilágával inkább elődje a mi századunk hazai klasszicizálóinak, mint a merőben latinos deákosok.

Antológiáinkban vagy egyáltalán nem fordul elő neve, vagy ha mégis, akkor költészetére alig jellemző vers képviseli.

1788-ban született Kistokajban, apja református prédikátor, anyja egy miskolci csizmadia leánya. Szülei őt is papnak szánták, így került a sárospataki Kollégiumba. Huszonkét éves korára már bevégezvén a teológiát, elmehetne prédikátornak, de semmi kedve hozzá. Elragadja a költészet és a természettudomány. Orvos akar lenni, ehhez azonban előbb jól meg kell tanulnia németül. Ezért megy tanulni Eperjesre. Egyik professzora, a görög nyelvben is jártas Karlovszky, felismeri a fiatalember kitűnő nyelvérzékét, rábírja, hogy a német mellett foglalkozzék görög nyelvvel és irodalommal is. Latinul természetesen eddig is úgy tud már, mint magyarul. A következő négy évben lelkesedés hajszolta szorgalommal tökéletesen elsajátítja a németet és az ókori görögöt. Ebben a korszakban barátkozik össze Kazinczyval, aki rábírja, hogy görög formákban írjon magyar verseket. Kazinczy hatására megsemmisíti addigi verses próbálkozásait, és Pindarosz formagazdag pátoszától ihletetten kezd birkózni a magyar nyelvvel. Szívvel és lélekkel áll a nyelvújítás mellé. Könnyed hangulatait Anakreón módján fejezi ki. De nemcsak magyarul versel, hanem görögül is, amit környezetében is alig-alig ért meg valaki. Végre 1814-ben Pestre megy, és beiratkozik az orvostudományi karra. Itt anyagi gondokkal küszködve ír és tanul lankadatlanul. Izgatja a kémia is, érdeklik a különböző mérgek, amelyeket maga állít elő. 1816-ban azután mégis eléri, hogy első verseskönyve megjelenjék. Az antik formákban írt versek csak igen szűk körben tűnnek fel, de ebben a szűk körben tiszteletteljes elismerésre találnak. A kor híres szerkesztője, Kultsár István maga mellé veszi segédszerkesztőnek a Hasznos Mulatságok című folyóirathoz. Kultsár beszéli rá, hogy a könnyebb előmenetel végett változtasson vallást, lépjen át a római katolikus egyházba, s akkor pártfogót is tud szerezni, aki vállalja orvosi tanulmányainak költségeit. A költőnek fontosabb a költészet és a tudomány, mint az öröklött religio, valójában amúgy is vallástalan racionalista, akinek már érzelmi köze sincs ahhoz a valláshoz, amelynek diplomája szerint a papja. 1817-ben tehát katolizál. Ugyanekkor jelenik meg Gyásztisztelet Hermina császári főhercegnő halálára című, görög himnuszok formájában írt ünnepi siratókölteménye, amelyet nyilván szintén a bőséges tiszteletdíjért fogalmazott.

Verseken kívül rendszeresen ír Kultsár lapjába ismeretterjesztő cikkeket, ezek közül legjelentékenyebb a tanulmány terjedelmű elmélkedés a pindaroszi költészetről, teljes címén: A költőnek remekpéldáiról, különösen Pindárról s Pindárnak versmértékeiről. Majd 1818-ban napvilágot lát második verseskönyve, amelyben görögül írt költeményeit közli magyar fordításaikkal, vagyis ezeket a verseket megírta görögül is, magyarul is. Ez is visszhangtalan marad. Aki ismeri, tudja, hogy jó költő, de sehová sem tartozik, különös csodabogárnak hat görögös kultúrájával, természettudományos érdeklődésével. Holott szívvel-lélekkel benne él kora haladó eszmevilágában. Izgatottan figyeli a görögök szabadságküzdelmének híreit, görögül és magyarul ír buzdító verset a szabadsághősökhöz. (Furcsa tragikomédia, hogy az újgörög szabadságharcosok akkor sem értették volna ezeket az ógörögül írt disztichonokat, ha eljut hozzájuk.) Drámát is írt, ez első verseskötetében jelent meg. Példátlan, egyedülálló mű drámatörténetünkben még sokáig: az antik tragédiák kórusos formáiban mitológiai témát idéz: Nárcisz vagy a gyilkos önszeretet. Az önmagától elragadtatottság modern lélektani problémáját feszegető lírai dráma. Egészen Babits Laodameiájáig nincs hasonló formai kísérlet drámatörténetünkben. De sem akkor, sem később senki sem figyel fel rá, legföljebb a mi századunkban ókor szakos tudósok írnak róla mint érdekes kuriózumról.

Előbb csak nagy csönd volt körülötte, azután megszólalt a korholás. Innen is, onnan is támadják. A reformátusok hitehagyottat látnak benne, a katolikusok hitetlent; az irodalomnak természettudós, a természettudósoknak költő: nem tudják, hová is tegyék. Nála jelentéktelenebb költők országos hírűek, róla senki sem tud.

1819-ben Bécsbe költözik, ott akarja letenni végre orvosi szigorlatait. Tele van tervekkel. Hippokratészt akarja lefordítani magyarra. Mérgekkel kísérletezik. De lehetséges, hogy valójában gyógyszerekkel kísérletezett, csak a hozzá nem értők, akik csak a különcöt látták benne, mondották, hogy a mérgek megszállottja volt. Holott a költészet és a tudomány megszállottja volt. Bécsben tanulás közben megírta az első magyar nyelvű Antropológiát, amelynek kézirata halála után elveszett.

Pénze nem volt, hazulról már nem segélyezték, alig tudott valamiféle keresethez jutni. De az első szigorlatát mégis sikeresen letette. Egyre közelebb volt az orvosi diplomához, amikor 1820. augusztus 31-én, harminckét éves korában meghalt. Állítólag kolera ölte meg hirtelenül, de azt is mondották, hogy megmérgezte magát. Annyi bizonyos, hogy a sikertelenségtől és a nyomortól igen elkeseredett hangulatban volt, és méreg mindig akadt a keze ügyében.

Helyét irodalmunk történetében azóta sem jelölte ki a tudomány, még neve is ismeretlen az utókor irodalmi köztudatában. Holott aligha túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a XIX. század első évtizedeinek az egyik legjelentékenyebb költője. Sajátos, magában álló és magában élő egyéniség, a szűk itthoni szempontokon túlnéző európai szellem, rendkívüli kultúrával, kísérletező izgalommal, a maga korában igen ritka természettudományos érdeklődéssel és műveltséggel. Formavilágát tekintve tulajdonképpen a deákosokhoz tartozik, de azoknál sokkal tágabb látókörű és modernebb. Leszámítva Berzsenyit, a többi deákos sokkal provinciálisabb, mint ő. Egyetlen drámája pedig egészen sajátos helyet biztosíthatna emlékezetének drámairodalmunkban, hiszen antik formájával magában álló jelenség egész XX. század előtti kultúránkban.

A valóság pedig az, hogy verseinek gyűjteményét azóta sem adták ki, és ha egy-egy mégis megjelent a legbőségesebb antológiákban, ezekből semmiféle képet sem formálhatott az olvasó arról, hogy Ungvárnémeti Tóth László a jelentékeny magyar költők közé tartozik, akinek jelenléte gazdagítaná irodalmunk kincsestárát.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár